A mai német parlamenti választásokkal – a végkimeneteltől függetlenül, Angela Merkel kancellár visszavonulása nyomán – egy hosszú, stabil korszak zárul le a Szövetségi Köztársaság 1949 óta tartó történetében. A német alsóház egyike azon kevés törvényhozásnak a világon, amelynek a létszáma nincs alkotmányosan rögzítve, hanem a szavazás eredményétől függően egy alsó és egy felső határ között változhat.
Német földön 1848. május 1-jén tartottak először szavazást az ún. frankfurti parlament tagjainak megválasztására. Természetesen csak férfiak szavazhattak, de az ő esetükben is különféle feltételek léteztek a Német Szövetség tagállamainak saját döntése alapján. Több helyen kziárták a napszámosokat és a munkásokat, Bajorországban pedig adófizetéshez volt kötve a részvétel. Az általános szavazati jog bevezetésére 1918-ban került sor.
Szavazás kereszttel és kötőjellel
Amikor a németek 1924. május 4-én megválasztották a Reichstagot, „kereszttel és kötőjellel egyértelműen meg kellett jelölniük a szavazólapon azt a pártot, amelyre szavazni akartak”. Ez a ma már teljesen megszokott szavazási forma akkoriban újdonságnak számított.
Korábban különféle szavazási módszerek voltak érvényben. A német szövetségi államokban például, ha a választók szavazatukat nem rögzítették a nyilvánosság előtt, fel kellett írniuk a jelöltjük nevét a szavazólapra. Néhány államban a szavazóknak a szavazólapot még alá is kellett írniuk. Később – mivel a birodalmi gyűlési választások titkosak voltak – szavazólapokat osztottak szét, amelyeken a jelöltek neve szerepelt. Ahogy Theodor Fontane 1898-ban megjelent Der Stechlin című regényében (magyarul Tóparti kastély címen jelent meg 1965-ben Doromby Károly fordításában) olvasható, a jelöltek vagy segítőik osztogatták ezeket a szavazólapokat a szavazóhelyiségek előtt. A szavazóknak ezt követően csupán össze kellett azokat hajtaniuk és az urnába dobni őket. A szavazófülkék és a hivatalos szavazóborítékok használata csak 1903-ban vált kötelezővé.
Végre a nők is szavazhattak – már ahol
A 19. században a konzervativizmus és a klasszikus liberalizmus alapjain álló műveltségi és vagyoni cenzus fokozatosan megszűnt, és az I. világháború után Európa legtöbb országában elterjedt az általános és egyenlő választójog.
Németországban 1918. november 12-én vezették be a 20 éven felülieket megillető általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot. A reform révén a nők az 1919 januárjában megtartott parlamenti választáson vehettek részt először, választóként és jelöltként egyaránt.
Magyarországon először az őszirózsás forradalomban kikiáltott Magyar Népköztársaság 1918. évi első néptörvénye mondta ki a nők választójogát, 60 évvel a férfiaké után: „Nemzetgyűlési választójoga van minden nőnek, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, legalább hat év óta magyar állampolgár és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tud.” 1922-ben a férfiak 24 éves kortól szavazhattak, míg a nők csak 30 éves kortól kezdve. Ráadásul, míg a férfiak választójogához elegendő volt négy elemi elvégzése, addig a nőknek ezt a jogot hat elemihez kötötték, és a négy osztály csak akkor volt elegendő, ha férjezettek voltak és legalább három gyerekük volt, vagy saját keresetükből tartották el magukat.
Ezeket a szabályokat azért vezették be, mert a két világháború közötti Magyar Királyság elitje úgy vélte, hogy a választójog kiterjesztése a politikailag tájékozatlan néprétegek előretörésével komoly politikai válságot okozhat.
De a nők más országokban is csak meglehetősen később kaptak szavazati jogot: Franciaországban és Olaszországban 1949-ben, Ausztráliában 1967-ben, Svájcban országos szinten pedig csak 1971-ben.
Takarékoskodni a papírral
Az 1923-as infláció Németországban hatalmas ösztönző erővel bírt a takarékoskodásra. A papír is szűkös árucikké vált, így fontolóra vették az összes pártlista összevonását egyetlen cédulára. Ez az ötlet eredetileg Ausztráliából származott, és Nagy-Britannián, az Egyesült Államokon meg Belgiumon keresztül érkezett Németországba. Ezt a választási módot, amit aztán „amerikai szavazólapnak” neveztek, Németországban először Anhalt államban tesztelték sikeresen az állami szintű és helyi választásokon. Amikor 1923 őszén esedékes lett a Reichstag választási törvényének felülvizsgálata, ezt a választási módszert vezették be.
A németek remélték, hogy az „amerikai szavazólap” véget vethet a papírpazarlásnak „több milliárd felesleges szavazócédula kiiktatásával. Véget kell vetni a „szavazólapok elosztására és kiküldésére, több millió borítékra, címkére és postabélyegre fordítandó pártköltésgeknek” – jelentette ki Konrad Beyerle, a Bajor Néppárt (Bayerische Volkspartei – BVP) képviselője 1923. augusztus 8-án a Reichstagban. Kétségek merültek fel azonban azzal kapcsolatban, hogy az emberek „készen állnak-e valóban erre az új szavazási módra”.
Georg Schultz, a Német Nemzeti Néppárt (Deutsche Nationale Volkspartei – DNVP) tagja amiatt aggódott, hogy mit tesz majd egy szavazó, aki „egyedül marad a szavazófülkében, és csak saját intelligenciája alapján dönthet”. Hasonló hangok érkeztek a kommunisták soraiból is. Mind a német nacionalisták, mind a kommunisták szkeptikusak voltak az amerikai példaképekkel szemben: „Ha már valaki az amerikai importra gondol, akkor dollárjegyeket kell importálnia, vagy fel kell bérelnie valakit, aki amerikai dollárt nyomtat az amerikai szavazólapok helyett” – gúnyolódott Emil Eichhorn, a KPD tagja. A Reichstag többsége azonban követte a parlament jogi bizottságának ajánlását. Így a szavazás azóta szavazófülkékben zajlik olyan szavazólappal, amelyen minden párt és jelölt fel van tüntetve.
A kétszavazatos választások bevezetése
A kollektív szavazólapokat először az 1924. május 4-i Reichstag-választásokon alkalmazták. Az akkori szavazási módszer azonban jelentősen különbözött a maitól. A körök, amelyeket akkoriban ki kellett pipálni, túlzsúfoltak voltak. Ezért a választási bizottságnak nemcsak fentről lefelé, hanem vízszintesen is ellenőriznie kellett, hogy a szavazó valójában melyik jelöltre tett pipát. Ez nyilvánvalóan túl bonyolult volt, s így a későbbi választásokon a pártok elfogadták a még ma is érvényes egyszerűbb szavazati módszereket.
Azóta kevés változás történt a német választórendszerben. A második Bundestag 1953. szeptemberi megválasztásánál vezették be a kétszavazatos választást. Míg az első szavazat egyéni jelölteknek szült, addig a második szavazat a pártoknak szánt mandátumok elosztását határozta meg. A második szavazattal azok a pártok nyernek, amelyek országos szinten a pártlistás szavazatok legalább 5 százalékát érik el, vagy legalább három egyéni mandátumot szereznek.
Az 1980-as évek vége óta a mind a férfiak, mind a nők csak kereszt- és vezetéknevükkel szerepelnek a szavazócédulákon, a nőket már nem különböztetik meg a Frau szócska feltüntetésével. Ez így egyenlőbb és egységesebbé teszi a listákat – de a kör és a kereszt továbbra is megmaradt.
Vajon megvalósult-e a papírral való takarékoskodás haszna? Ez iránt kezdettől fogva voltak kételyek. Az „amerikai szavazólap” mellett ugyanis a választási reklámok tömege továbbra is sok papírt vesz igénybe. Ezen talán majd a Zöldek fognak változtatni.
A Bundestag a Reichstag felújított, üvegkupolás épületében ülésezik (Fotó: Pixabay)
