„Származásom, vallásom és nevem megtagadása nélkül szívem minden dobbanása magyar” – írta egyik levelében Damaszkin Arzén (1854–1914), a szerb-cincár származású, pravoszláv vallását megtartó gazdag földbirtokos, vadász, útleíró, kalandor és világutazó, egy bánáti nemesi család sarja, aki a Bánságban, Temesvár közelében lévő birtok tulajdonosa volt. A Bánság ezen része ma Istvánvölgy (Hajdučica) és Nagygáj (Veliki Gaj) néven ismert.

A család egyik felmenője, Damaszkin Lyubomirovics István, Arzén dédapja 1800-ban kapott nemeslevelet, és a királyi oklevél a családnévhez „hozzáadta” a Németi előnevet, mivel 1788 óta a birtokában állt a Temesvártól mintegy húsz kilométerre lévő német falu.

Damaszkin Arzén, miután Bonnban elvégezte a mezőgazdasági akadémiát, visszatért bánáti birtokaira. Társadalmi helyzete és kiváló vadászhírneve lehetővé tette számára, hogy csatlakozzon a neves helyi kutatók, vadászok és világutazók, Teleki Sámuel, Emil Talijan, Vojnich Oszkár, Fedor és Mihajlo Nikolić, Latinovits Géza, Fernbach Bálint alkotta csoporthoz.

Damaszkin a 20. század elején indult a kelet-afrikai expedícióra, amelynek során a mai Tanzánia és Kenya területén vadászott, erről az 1906-ban Budapesten, magyar nyelven publikált útleírásában számolt be. A könyvet, amely sokkal több, mint egy vadásztörténet, 2005-ben nyomtatták újra, a szerb fordítás pedig, amely Draginja Ramadanski, zentai professzor munkája, a belgrádi Dosije studio kiadó gondozásában került az olvasóközönség elé.

A második kiadást szerkesztő Jovica Trkulja professzor szerint Damaszkin Arzén rendkívül érdekes személy volt, aki a magyar arisztokrata elithez tartozott, igen művelt ember, világutazó és a vadászat szerelmese.

– Damaszkin vadászexpedíciókat szervezett, és ebben jelentősen támogatta a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum, mivel expedícióinak szakmai és tudományos jellege volt. A könyvben Damaszkin leírta tanzániai és kenyai utazásait. Ő azonban az a fajta vadász volt, aki valójában szerette az állatokat. Útleírása azért értékes, mert lapjain megelevenedik a korabeli Afrika. Számos leírása néprajzi és történelmi jelentőséggel bír, és kétségkívül figyelemre méltó írói vénával rendelkezik – véli Trkulja.

Damaszkin számos kiállítási tárgyat hozott Afrikából, és olyan eszközöket, amelyeket a helyi lakosok használnak, így a Szabadkai Városi Múzeum gyűjteményében ezek közül két lándzsa és egy pajzs szerepel, de Budapesten és más városok múzeumában is megtekinthető a gyűjtemény számos darabja. Könyvét Magyarországon nagy érdeklődéssel fogadták, mert igen népszerű író volt, ugyanakkor hazánk olvasóközönsége számára sem ismeretlen, különösen a vadászat szerelmeseinek körében számít népszerűnek.

– A Damaszkin utazásairól szóló beszámolókat annak idején a Politikin zabavnik hetilap folytatásokban közölte, és amikor Draginja Ramadanski ismert műfordítónak, aki az irodalom szerelmese, a kezébe került a kézirat, lefordította, mivel több szempontból is jelentős műnek tartotta. Könnyen megállapodtunk abban, hogy a könyvet szerb nyelven is ki kell adni. Engem személy szerint Damaszkin feljegyzései olyan kimagasló írók vadásztörténeteire emlékeztetnek, mint a Turgenyev és Hemingway tollából származók. Összefogtunk, és a segítségünkre sietett Németh Ferenc professzor is, aki kiválóan, részleteiben ismeri a Bánság ezen részének történelmét, így recenzensként előszót írt a Damaszkin családról és annak sorsáról. Emellett a Bánság történelmének kutatója, a törökkanizsai Szabó József segített abban, hogy hiteles fényképekkel tudjuk illusztrálni a könyvet – meséli Trkulja.

Hogy teljesen megértsük a könyv jelentőségét, Németh Ferenc professzor rámutat, hogy ez a magyar vadászirodalom egyik első műve, és létrejöttének ideje a vadászat „kalandos korszakának” számított, amely távoli, egzotikus országokba tett költséges és hosszú utazásokkal párosult, az ottani élet, szokások és kultúra feltárása, megismerése céljából.

– Maga a vadászat és az egzotikus vadásztrófeák halmozása ennek az elitista, előkelő hobbinak csak egy szegmensét képviselte. Egy több hónapos vadászat megszervezése valamely távoli országban igazi kihívásnak számított, így az ottani vadászat egy egész csoport munkájának eredménye volt, amelynek babérjait végül a fővadász aratta le, aki a csoportot vezette. A távoli országokba eljutni és onnan visszatérni gyakran nehezebb volt, mint maga a vadászat, ráadásul kevesen engedhették meg maguknak, hogy finanszírozzanak egy ilyen vadászexpedíciót – jegyzi meg Németh.

A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum ajánlására Kittenberg Katona Kálmán segítette Damaszkint munkájában, és egyben útitársa volt a vadászexpedícióban. Tanzániai és kenyai tartózkodása idején Damaszkin több alkalommal találkozott a maszájokkal, akik a megismert népek közül a legnagyobb hatást gyakorolták rá, így nem véletlen, hogy könyve A maszáj fennsíkon címet viseli. Német megjegyzi, hogy Damaszkint valószínűleg nemcsak a vadászat nyűgözte le, hanem a maszájok élete és szokásai is, és gyűjteményébe több maszáj műtárgy is bekerült.

A maszájok akkoriban félnomád életmódot folytattak, és mindennapi életük középpontjában az afrikai marha állt, amely két legfontosabb táplálékforrásukat, a tejet és a vért biztosította számukra. Annak az egzotikus szokásnak hódoltak, hogy egy lándzsa hegyével átszúrták az állat nyaki ütőerét, és az abból kifolyó vérrel kevert tejet fogyasztották. Egyébként lándzsával vadásztak, és jellegzetes díszítésű pajzsot használtak.

Egy olyan szafari, mint amelyen részt vett, a múlt század elején nem maradhatott észrevétlen, így expedíciójáról a budapesti és a nagybecskereki sajtó is beszámolt. Damaszkin az afrikai tartózkodásáról levélben rendszeresen beszámolt Törökbecsén élő édesanyjának, Etelkának és fivérének, Istvánnak, valamint Vásárhelyi Lászlónak, a magyar parlament tagjának.

Milorad MITROVIĆ

Damaszkin Arzén számos tárgyat hozott Afrikából – a Szabadkai Városi Múzeum gyűjteményében két lándzsa és egy pajzs található (Fotó: Szabó János magánarchívuma)

Nyomtatásban megjelent a Családi Kör hetilap 2021. október 28-i számában.