Nemrég jelent meg Veszprémben a Vajdasági diptichon című kötet Sziveri János és Fenyvesi Ottó műveiről a Vár Ucca Műhely Könyvek 63. darabjaként. A szerző, Csányi Erzsébet irodalomtörténész nemzedéktársként közelít a két költő alkotásai felé.

Kiindulópontja az a barátság, ami összekötötte a két alkotót egészen 1990-ig, Sziveri János haláláig. A verselemzésekből azonban kiderül, hogy ez a nemzedéki kötelék két ellentétes habitusú művész-individuum dialógusát jelentette a 20. század második felében: egyikük a perszonalizált, másikuk deperszonalizált lírai én beszédlehetőségeiben gondolkodott. „Fenyvesi Ottó és Sziveri János személyiséglélektanilag bizonyos értelemben egymás ellentéteinek tűnnek. A költői alapállást tekintve Fenyvesi extrovertált, Sziveri introvertált típus. A későbbiek során ez az alapképlet árnyalódik, módosul, átfordul, érintkezési pontok, közös nevezők keletkeznek.”

A bevezető alapozás után a kötet kettős szerkezete bontakozik ki, a Sziveri-blokkot követi Fenyvesi-blokk, majd egy irodalomtörténeti összefoglaló a nemzedéi sors alakulásáról.

Sziveri költészetének alapkérdései a hermetizmus, a vizualitás, az abszurd, a frazeológiai készlet alkalmazása, a testábrázolás, a groteszk, a mitikus-neoprimitív beszédszituáció, a profán humor, a költői metanyelv, a nyelvi klisé, a mozgásélmények, Fenyvesi Ottó ars poeticája viszont a beatirodalom és a képversek, a vizualitás, a kollázsolás és a fénykezelés lehetőségeit aknázza ki. Eltérő módon és céllal, de mindkettejük esetében szerepet játszik a közhely és a szleng.

Mint a kötetben olvasható, „Sziveri János (1954–1990) és Fenyvesi Ottó (1954) poétikai szemlélete a modern/posztmodern korszakküszöb idején formálódott az 1970-es, 80-as évek Jugoszláviájában, Újvidéken, az Új Symposion folyóirat vonzáskörében. A vajdasági művészeti életnek ezt az időszakát erőteljes konceptualista törekvések jellemezték, a művészet immár nemcsak hordozóanyagának mivoltára, a medialitás kérdésére irányította a figyelmet, hanem az elméleti beavatottság, az elvont kérdésfelvetések fontosságára is.” A két költői arcél ebben a közegben formálódott, s ha nem is kapcsolódtak szorosan a radikális konceptualista megoldásokhoz, akkor sem kerülhették meg a kor meghatározó esztétikai áramlatait. Az önértelmezési gesztusok mindent befolyásoltak, megváltozott a mű funkciója, megjelent az intermediális nyitottság.

A kötet írásai rámutatnak arra, hogy ezek a költői opuszok az Új Symposion folyóirat műhelyében edződtek, amelyet  a nyugati és a délszláv kultúrkör mozgalmai sodortak a 20. század második felében.

A kötet megjelenését az NKA támogatta.

(Borítóterv: Fenyvesi Ottó)

Ph.P.