Történet egy háborúból: „Hol van a Béla levele?”

Hol van a Béla levele – ez volt a nagymamám utolsó szava.

Rég elkallódott levelekben és fényképeken őrzi az ember mindazt, ami volt, vagy ami lehetett volna ebben az életben, vagy egy másikban. Olyan világok ezek, melyek kinek-kinek a magányos lelkében léteznek csupán, és senki sem tud róluk, sem a szomszédok, sem a család, sőt még mi magunk sem. Mígnem eljön az idő, és eltávozunk egy felfoghatatlan helyre vagy egy másik időbe, vagy kívül kerülünk az emberiség által ismert dimenziókon.

Mielőtt eltávozott volna a felfoghatatlanba, az én nagymamámnak eszébe jutott az, ami egész életében mardosta. Eszébe jutott az elkallódott levél, amely magába rejtette egy kor minden borzalmát, egy korét, amelyet a világ szült, majd megszégyenültem elhajított, de továbbra is maga után vonszolta, mint valami súlyos, sötét árnyékot.

Béla levelét a nagymama halálát követően találtunk meg. A 78 esztendős, megkopott tábori levelezőlapra reményteli szavakat rótt egy kéz. Ezekbe a szavakba tömörült a ragaszkodása, és kiszorította mindazt a rettenetet, amit az orosz front jelentett. A levél rövid, súlya örök.

1942 XII hó 1.

 Kedves Marikám,

Ezen pár sor írásom a legjobb egészségbe találjon, mint aminő hála Istennek nekem jelenleg van.

Miként szüleimnek is megírtam jó volna megtartani az esküvőt Karácsonyra vagy Újévre. Akkor arra kapnák szabadságot és haza mennék. Mindegy jobb előbb mint utóbb. Innen egyhama ugyse megyünk haza. Közöld ezt szüleiddel is és azonnal válaszolj. Addig is szorongva várom válaszod. Szüleimmel már mindent közöltem. Csókol: Béla.

Béla sohasem kapott választ a nagymamámtól. Szabadságot sem kapott. És sohasem tért haza.

A háború után Béla szülei eljöttek a nagymamámhoz, és hoztak egy kis fekete-fehér fényképet a fiukról; megkérték, hogy fesse le nagy méretben az arcképet. A nagymamám szépen festett, és teljesítette a szegény emberek utolsó kérését. Olajfestményt készített. Lehet, hogy minden ecsetvonás egy kérdés volt, amelyet újra meg újra magának szegezett: megmenthettem volna az életét? 16 éves volt akkor, Béla pedig 18. Szomszéd gyerekek ifjonti, ártatlan szerelme volt ez. Csupán a csírája valaminek, ami az évek során át kibontakozhatott volna. De rájuk tört a háború, és elvitte magával a gyerekkort, a békeidőt és az ártatlanságot is. Bélát szólította a kötelesség, várta a parancsot, mely majd a frontra vezényli. Valamikor 1942 vége felé a fülébe jutott, hogy egyetlen mód van arra, hogy szabadságot kapjon és hazamehessen, ez pedig az esküvőjére való hivatkozás. Így elkerülhetné a harc első, legveszélyesebb hullámát, melytől mindenki félt, mert a halált hozta magával, a megfékezhetetlen rettenetet, mely nem válogat, nem nézi, hogy ki mennyi idős, milyen a szeme színe, várja-e otthon valaki, álmodik-e egy távoli kedvesről, aki messze van ettől az ólomhideg idegenségtől. Ez levél az utolsó szalmaszálat jelentette Béla számára. Lehet, hogy akkor sem kerülte volna el a sorsát, ha a nagymamán elfogadja a házassági ajánlatot. Mégis reménykedett, mi mást tehetett volna az adott pillanatban.

A nevezetes sztálingrádi csata 1942-43 telén. A doni ütközet a mi pannon térségünk egyik legnagyobb sebe. Szinte nincs is magyar család, mely ne vesztette volna el valamely tagját akkoriban – az apát, a fiút vagy a testvért. 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg körülbelül 100 000 lelket vesztett el. A történelmi adatok szerint a korabeli Magyarország azzal a reménnyel csatlakozott a németekhez, hogy így majd sikerül revideálni az 1920-as trianoni békeszerződést, melyet a magyarok a ma napig történelmi igazságtalanságnak éreznek. Így történt, hogy a mi magyar nemzetiségű honfitársainkat is mozgósították és kiküldték őket a frontra, harcolni a Szovjetunió ellen. Noha az oroszoknak jelentős volt a veszteségük, a tél az ő szövetségesüknek bizonyult, és a magyarok elvesztették a csatát.

A nagymama testvére, Sándor, a mi Sanyi bácsikánk Belgrádban járt tanítóképzőbe. Amikor kitört a háború, hazajött Zentára. 20 éves se volt, amikor mozgósították, és Bélával meg a környékbeli többi magyar fiatallal együtt kivezényelték a frontra. Hadifogságba esett, de iskolázottságának köszönhetően, és mivel jól ismerte a szerb nyelvet meg a cirill írást, gyorsan feltalálta magát. Miközben a vonat az orosz végtelenséget szelte és nem lehetett tudni, hogy hova tart, ő azon kevesek közé tartozott, akik el tudták olvasni az orosz feliratokat és fel tudták mérni, hogy hova viszik őket.  A többi hadifogoly, aki nem értette a nyelvet és nem tudta olvasni a cirill betűket, szörnyű rettegésben töltötte a kényszerű utazást. Sándor nem esett pánikba, mert tudott kommunikálni az orosz katonákkal, és amikor azok is látták, hogy van, akivel szót tudnak érteni (mert az oroszok között senki sem tudott se németül, se magyarul), fölfogadták őt tolmácsnak. És így életben maradt, miközben a többieket tovább vitték Szibériába, a távolba, ahonnét nem volt visszaút. Sanyi bácsi három hónapig volt fogságban, fordított és tolmácsolt, mígnem egy fogolycsere során szabadon bocsátották.

A nagyapám, Zoran, a nagymama szerb férje és édesanyám apja a második világháború alatt több kényszermunkatábort megjárt. Ezekbe főként szerbeket csuktak. Először valamilyen nürnbergi gyárban dolgozott (ahol kapott egy kis aprópénzt), később azonban átdobták Budapestre, ahol a többi rabbal síneket reparáltak. Nappal javították, amit éjjel a repülők lebombáztak, mesélte a nagyapám. Ezután Romániába került egy tanyára. Zoran tata az egész háborút munkatáborokban töltötte. A háború vége felé, 1944-ben, mielőtt bezárták volna a romániai tábort, a magyar táborparancsnok sorjában minden szerbnek megkérdezte a nevét. Nos, Zoran, mondd azt, hogy Zoltán a neved, és azonnal elengedünk – mondta a tatámnak. Az én tatám azonban nem akart Zoltán lenni, végig Zoran maradt. Az oroszok közeledtek, felszabadították azt a területeket is, így végül Zorant is el kellett engedniük, a tábort pedig bezárták.

Errefelé a szerbek tudtak magyarul, sokaknak magyar családtagjaik is voltak. A vajdasági szerbek nem hullottak úgy, mint a kolonisták, akik 1918 után települtek ide. A magyarok egész falvakat hurcoltak el Sárvárra. A második világháború alatt volt ott egy tábor, ahova többnyire olyan szerb családokat vittek, akik az első világháború után telepedtek meg a Vajdaságban. A sárvári táborban, mely a hajdani textilgyár csarnokaiban volt, közel 1500 táborlakó lelte halálát, zömük 15 év alatti gyermek. A halál oka legtöbbször a megerőltető munka, az éhség és a tífusz volt. Egyes adatok szerint több mint 10 000 fogoly ment keresztül ezen a táboron, közülük 4300 gyerek. Apai ági dédapám, Đura Borđoški, egyike volt azoknak a zentai szerbeknek, akik 1942 telén a Tisza partján álltak sorba, és várták, hogy a jég alá lőjék őket. A szomszédja, aki magyar volt, megpillantotta, odament hozzá és kivezette a halálmenetből: „Ez az ember nagy kereskedő és jó ember, ne bántsátok!”, mondta. Így élte túl a razziát a dédapám.

1941-ben Zoran tata katona volt, és Loznicánál harcolt a fronton a németek ellen. Eső, hó; derékig vízben állnak a lövészárkokban. Lovasfutár érkezik, és berohan a tisztek sátrába. Egyszeriben mindegyik tiszt összekapja magát és elhagyja a sátrat, lóra ülnek és ismeretlen irányba távoznak, maguk mögött hagyván a tanácstalan katonákat a lövészárkok sarában. Zoran tata addig kérdezősködött, míg megtudta, hogy Jugoszlávia kapitulált. A katonákat szélnek eresztették. Az emberek eladták egy lóért a puskájukat, a lovat vonatjegyre cserélték, mentek gyalog, traktorral, ki hogy találta fel magát. Senki sem értesítette őket hivatalosan, hogy a harcnak vége és az országot megszállták a németek. Ugyanezen év augusztusában éppen Loznicánál került sor az eladdig leghevesebb fegyveres összetűzésre a németekkel a megszállt Jugoszláviában. Loznica volt Szerbiában az elfő felszabadított város a második világháborúban. A diadal azonban nem volt hosszú életű, a partizánok és a csetnikek konfliktusai miatt a város végül mégis német kézre került.

Valamikor 1941-ben történt Zentán az első zsidóüldözés. A nagymamám emlékezett a szomszéd kislányra, Szerénkére. Ez a zsidó család nagyon szerette az én Mária nagymamámat, akinek nagyon szegény volt a családja, ezért magukhoz vették volna a kislányt. Erre végül nem kerül sor, mert a nagymama édesanyja a nehéz életkörülmények ellenére nem akart megválni a kislányától. Szerénke egész családját koncentrációs háborúba hurcolták a második világháború idején.

A nagymama apja, az én dédapám korán meghalt, amikor a nagymama még csak hatéves volt, a dédanyámnak pedig alig volt jövedelme. Mivel a háború alatt szinte nem is voltak munkára fogható férfiak, az írástudók nőket alkalmazták. A nagymamámnak kisérettségije volt, ami abban az időben magas képzettségnek számított, és így 16 évesen elkezdett dolgozni a községházán. Amikor bejöttek az oroszok, mind felmondást kaptak. A partizánok letartóztattak mindenkit, aki üldözte a szerbeket meg a zsidókat. A nagymamám feketelistán volt, mert a községházán dolgozva bizonyos nyilvántartásokat vezetett; kis híján rásütötték a fasiszta kollaboráns bélyegét – egy 16 éves gyerekre, akinek a munkakörébe tartozott, hogy irkáljon ezt-azt. A nagymama később az anyjával együtt átköltözött a Karađorđeva és az Obilićeva sarkán lévő házba. A közelben lakott Zoran tata családja. Amikor a tata hazaért a háborúból, a két fiatal összeismerkedett.

Miután Zoran tata feleségül vette Mária mamát, a családja kitagadta. A tata anyja nem tudta elfogadni, hogy a fia mindezek után egy magyar lánnyal akarjon családot alapítani. A nagymamám mindig dicsekedett, hogy ő tiszta magyar. A legidősebb nővére, Csupity Margit, aki fiatalon meghalt skarlátban, a dédanya első házasságából származott; az első férje szerb volt. A második férje pedig, a nagymama apja, Illés, pravoszláv román volt, aki Nikita Chetta néven jött világra. Később vallást és nemzetiséget váltott, valószínűleg azért, hogy így könnyebben megtarthassa a pozícióját a csendőrségen.

Mária mamában és Zoran tatában nem sok közös volt. Azok közé tartoztak, akiket az élet mégis összekötött, akiktől a háború elvette azt, amijük lehetett volna és amik lehettek volna. S végül, mint ahogy az mindenkivel megtörténik, az az életút jutott nekik, mely a háború roppant esztelenségében elébük gördült. Az az érzésem, hogy a nagymamámnak egész életében lelkiismeret-furdalása volt. Az életünk bizonyos visszahozhatatlan pillanataiban meghozott vagy meg nem hozott döntések emlékei nehezednek így ránk. És nem tudjuk, mi lett volna másképp, ha másként döntünk. Vagy mi lett volna, ha másmilyenek lettek volna körülöttünk az emberek. Vagy ha a világ lett volna másmilyen. Ha valaki felkiáltott volna: elég, elég volt már!

A „Zentaiak a Don-kanyar poklában” cím alatt megjelent cikkben a Magyar Szó egy 2003-as számában fel vannak sorolva mindazok a zentaiak, akik eltűntek vagy elestek a doni ütközetben. Illés Béla 1943. január 14-én tűnt el. Egy levél maradt utána, melyben a nagymamámat szólította meg. Meg ez a történet, mely mindannyiunkhoz szól.

Ez a szöveg a családi emlékezet és a nyilvánosan hozzáférhető történelmi adatok alapján született, és nincs szándékában állást foglalni senki mellett.

Szöveg: Mina Delić

Fordítás: Radics Viktória

A fényképek a családi archívumból származnak