Megtörtént velem, hogy megszóltak, mert ajándékot küldtem valakinek. Nem hálaajándék volt. Egyszerű születésnapi. A gyerekemnek adtam, vigye el az osztálytársának a 100 dinár mellett, amit – megbeszélés szerint – mindenki beadott a közösbe. Én ugyanis az ilyen típusú megegyezéseket mindig alsó határként értelmeztem: hogy ennél kevesebbet nem kellene, de aki teheti és akar, nyugodtan ajándékozhat vagy adakozhat többet is. A borítékba tett – az osztály létszámától függően – egy-két ezer dinár ugyanis nem ajándék, csak egy formális gesztus.

Az ajándékozás és a születésnapi parti lényege pedig épp a kölcsönös meglepetés: az ünnepelt igyekszik szórakoztatni és a menüvel a vendégei kedvében járni, azok meg – kedves ajándékokkal – próbálnak ráhibázni kisebb kívánságaira, vágyaira (mit szeretne kapni!).

Kezdetben azt gondoltam, hogy az ilyen megbeszélések arra szolgálnak, hogy a kevésbé tehetős családokat ne érje hátrányos megkülönböztetés. De korántsem erről van szó. Sőt, épp a fordítottjáról. Így azokat lehet kiszúrni és kirekeszteni, akik még ezt a kis összeget sem mindig tudják elvonni a családi költségvetésből. Gyorsan elterjed, ki az, aki „sosem adja be”. Vagyis, ki az (pontosabban, kinek a gyereke), akibe bele lehet rúgni – mindig csak lefelé, persze: „Ne hívjuk meg a születésnapokra!”  A százdináros limit is elsősorban azért van, hogy senkinek se kelljen mélyebbre nyúlnia – a másik gyermek öröme érdekében – a zsebébe. A nézeteltérés pedig mindig abból következik, ha valaki mégis több pénzt szán az alkalomra, egyéni ajándékot visz – vagy beadja a másik gyerek helyett is a beadandót. Mert ha a korrektség hozná létre ezeket a megegyezéseket, akkor lényege nem a limit, hanem az önkéntesség volna: vagyis mindenki annyit adna be a közösbe, amennyit bír vagy akar.

Az egyengondolkodáson, a központosításon és a tekintélyelven alapuló közösség csak egyféle irányvonalat és magatartást tűr meg a körein belül, én meg világéletemben berzenkedtem és gyerekkoromtól kezdve elutasítottam – kezdetben önkéntelenül – a nyájszellemet. Egy időben abból támadt konfliktusunk, hogy – nem helybéli születésűek lévén – nem tudtunk, pontosabban nem akartunk adaptálódni helyi szokásokhoz. Még épphogy elkezdték az általános iskola első osztályát a gyermekeink, amikor – a helyi hagyománynak („eddig mindenki így csinálta!”) megfelelően – érkezett instrukció arról, hogy minden évben be kell adni 10 eurót a közös kasszába, amit majd a szülői közösség vezetője leköt a bankban, és mire nyolcadikosként ballagnak, „sok pénzünk lesz”. Emellett különböző bulikat, teadélutánokat rendezünk, aprósüteményt sütünk, szendvicset készítünk, és eladjuk a fogadásra meghívottak számára. Végül pedig hetedikben és nyolcadikban „virágot árulunk”, azaz nőnap vagy más rendezvény alkalmával a környékbeli kertészekkel (valaki mindig jóban van valakivel) megegyezve vágott virágot és virágcsokrokat árusítunk. Első látszatra úgy tűnik, hogy minden nagyon rendben, csupa alkalmazható és eredeti ötletről van szó, gyermekeink szórakoznak, ők és mi is takarékoskodunk. És hogy én vagyok az értetlen, az akadékoskodó különc.

Nagy nehezen sikerült valamiféle konszenzusra jutni: egyszerűen kifizettem azt az összeget, amit az általam meg nem sütött süteményekkel vagy el nem adott virágokkal „kerestek volna” (lévén semmi közöm az adott tevékenységekhez: nem tudok sütni, és az piaci standot is csak a vásárlói oldalról ismerem). Aztán meguntam a ferde tekinteteket, és az évente beadott 10 eurókból összeálló megtakarítás ránk eső részét is egy összegben, előre befizettem – kamatostul. Mert ez volt a neheztelés legfőbb oka – „ha nem részleteiben adod oda a pénzt, hanem amikor kell, egy összegben, akkor a te gyereked pénze nem fiadzik”. Még az a magyarázat sem állja meg a helyét, miszerint így gyermekeinket takarékoskodásra tanítjuk. Mert ez csak akkor lenne igaz, ha arra intettük volna őket, hogy a ballagási csinnadrattáról mondjanak le, vagy legalább szerényebb ünnepség mellett búcsúzzanak el az általános iskolától. De nem. Ezzel a módszerrel csak azt mutattuk meg nekik, miképp kufárkodjanak a pénzzel, s hogy saját kényelmüket, szórakozásukat mással fizettessék meg.

A téma érzékenysége miatt eddig nem fejtettem ki nyilvánosan, de számomra a betegek (különösen a gyerekek) külföldi gyógykezelési költségeinek összegyűjtésére indított ún. licitációk is kettős természetűek. Csak igen kevés esetben történik meg, hogy közemberek (nem művészek vagy cégtulajdonosok) valóban értékes vagy míves darabokat tesznek fel árverés tétjéül. A humanitárius szándék azonban csak ilyen esetben valósul meg mindkét fél részéről: az árverező egy értékes dologról mond le annak pénzbeli ellenértéke nélkül, a licit nyertese pedig – noha egy tárgy birtokosa lesz – legtöbbször valós értéken felül a gesztus erkölcsi értékét fizeti ki. Ám a legtöbb esetben az emberek csak a szükségtelen dolgokon igyekeznek túladni, a kinőtt ruháktól, a divatjamúlt berendezésektől, a megunt játékoktól – néha felháborítóan ócska kacatoktól megszabadulni.  Hasonló jelenséget takar sokszor (kivéve a melegétel-, az élelmiszer-, a higiéniai kellék- vagy a tűzifaadományokat) az ún. segélycsoportok működése is. Sokan úgy kívánnak megszabadulni a másként kidobásra ítélt bútordaraboktól, tárgyaktól (kedvencem a „jó állapotban levő”, elnyűtt heverő!), hogy még azt is kikötik, a szállítás költségei vagy megszervezése a rászorulót terheli, például az ötgyerekes, egyedülálló s a létminimum alatt élő anyát.

Egy-egy kellemetlen tapasztalat után fogadtam meg, hogy jómagam ezentúl – kivéve a kifejezetten jó állapotban levő vagy teljesen használatlan ruhadarabokat – elsősorban pénzadományokkal járulok hozzá mások megsegítéséhez. És a postaköltséget is mindig én fedezem. A levetett ruhám ugyanis nem oldja meg mások megélhetési gondjait, szegényégét, sőt, megalázó adomány: azt mutatja, hogy a társadalom bizonyos tagjainak csak ennyi jut.

Az egyik idei, „ajándékdobozt a karácsonyfa alá”-felhívás úgy szólt, hogy – a begyűjtőhelyeken történő ellenőrzés céljából – hagyjuk nyitva a csomagokat. A magyarázat: „hogy mindenki azonos értékű csomagot kapjon”. Gondolom, senki sem „toronyórát lánccal” csomagol be a dobozba, hanem egy szokványosnak mondható összeállítást készít: játékokkal, írószerekkel, édességgel, higiéniai kellékekkel, apróbb ruhadarabokkal. Egy cipősdobozba nem is fér el sok és nagyobb darab. És ha valaki egy picit többet tesz bele, miért baj? Vagy még azt is megérteném, ha az volna a cél, hogy a felelőtlenül, gyerekek számára nem biztonságos tárgyakkal megtöltött csomagokat kiszűrjék. De nem. Hogy mindenki egyformán kapjon.

Miért? Van, aki a karácsonyi ajándékdobozt is kacatokkal tölti föl?

A megoldás, persze, hogy azt a társadalmi igazságtalanságot és működésképtelen szociális rendszert szüntetjük meg, aminek következménye, hogy kisgyerekek szülei még a karácsonyi ajándékra valót sem képesek előteremteni.

(Illusztráció – fotó: StockSnap.io)