A ludasi származású Gajdács Márió a Szegedi Tudományegyetem tudományos munkatársa. Kutatásai középpontjában az antibiotikum-rezisztencia, más szóval ellenálló-képesség áll, de az egyetemen részt vesz az oktatásban és a tehetséggondozásban is, hiszen ez is a munkaköre része. Márióval a kutatásáról beszélgettünk, valamint arról, hogy milyen kihívások várnak egy fiatal kutatóra, és hogy ő készült-e tudatosan a tudományos pályára.

Ki a tudományos munkatárs?

– Alapvetően a tudományos munkatárs feladata az, hogy kutasson, minél több tudományos közleményt írjon, valamint igény szerint az oktatásban is részt vegyen, oktasson.

Mesélj kicsit a kutatásod fő területéről, mivel foglalkozol?

– Az én területem az antibiotikum-rezisztencia kutatása. Az antibiotikumok a baktériumok által okozott fertőző megbetegedések kezelésére alkalmas gyógyszerek. Több fertőző ágens van, baktérium, vírus, paraziták, gombák, ezenbelül az antibiotikumok a bakteriális fertőzések kezelésére alkalmasak. Első klinikai alkalmazásuk a II. világháború utáni időre tehető, ekkor kezdték ezeket alkalmazni, majd ezután megjelentek olyan baktériumtörzsek, amelyek ellenálltak (azaz rezisztensek) ezen gyógyszerek hatásának. Ez a folyamat az evolúció természetes velejárója, hiszen ezek a baktériumok így védekeznek, a túlélésüket biztosítják. A 40-es évektől a 80-as évekig egy viszonylagos egyensúly állt fenn, mert bár jelentek meg új, rezisztensebb kórokozók, ezzel együtt forgalomba kerültek újabb antibiotikumok is. Azonban a 21. század elejére ez változott, hiszen megjelentek multidrogrezisztens bakteriális kórokozók, amelyek egyszerre több, különböző szerkezetű és hatású szerekkel szemben rezisztensek, így ezeknek a fertőzéseknek a kezelése problematikus, ugyanis nem mindig van olyan gyógyszer, amellyel hatékonyan kezelhetők. A gyógyszeres terápia megválasztásnál nem alkalmas minden gyógyszer minden betegcsoportra, például a várandós nőknél, gyermekeknél nem alkalmazható antibiotikum, így a terápiás paletta szűkül, a multidrogrezisztens kórokozók pedig egyre gyakoribbak.

Mit tehet az, akit antibiotikum-rezisztens kórokozó általi fertőzés érint?

– Azért napjainkban elmondható, hogy a multidrogrezisztens kórokozók többnyire kórházi körülmények között jellemzőek, tehát ritkább az előfordulásuk az ún. közösségben szerzett fertőzésekben, és ritka az olyan kórokozó, amelyre nem hat semmilyen antibiotikum. Ha ez mégis előfordul, úgy a klinikusoknak ezen probléma megoldása súlyos gondot jelenthet. Vannak még elérhető szerek, amelyeket kórházi ellátásban alkalmazhatunk, azonban hátrányuk, hogy nem lehet őket úgy beszedni (pl. tablettaként), mint egy másik „klasszikus” gyógyszert, infúzión keresztül adagolhatók, és ez komolyabb felkészülést és ellátást igényel, ráadásul teljesen mások a mellékhatások is. Azonban, ha nem alkalmaznánk ezeket a szereket, nem kezeljük velük a beteget, úgy ennek a beteg szempontjából akár végzetes következményei is lehetnek.

A nem megfelelő antibiotikum-alkalmazás egyik fontos súlypontja az alapellátás.

– Több országban az antibiotikumok felhasználásának 60–70 százaléka az állatgyógyászatban, mezőgazdaságban történik, míg csak 30–40 százaléka kerül felhasználásra embereknél. Az utóbbi 90 százaléka az alapellátás, járóbeteg-ellátás. Nagy problémát jelent itt az, hogy a kevésbé súlyos, nem bakteriális fertőzéseket is antibiotikummal kezeljük, holott nem lenne indokolt a használatuk.

Milyen betegségeknél indokolatlan az antibiotikum-használat?

– Gyakran felső légúti fertőzésekre kell itt gondolnunk, nátha, influenza, torokgyulladás, köhögéssel járó kórképek. Az emberekben még él az a berőgződés, hogy a fertőző betegségre antibiotikumot kell szedni, így sokszor az elvárás is megjelenik. Ha elmentünk az orvoshoz, szinte elvárjuk, hogy antibiotikumot írjon fel a tüneti kezelés mellett/helyett. Amennyiben ez elmarad, úgy nem kaptuk meg azt a törődést, figyelmet, amit elvártunk, nem kaptuk meg azt a pozitív visszacsatolást, hogy az orvos foglalkozik velünk, és tényleg betegek vagyunk. Ha felírnak egy antibiotikumot, ez jó visszaigazolás. Az antibiotikum-rezisztenciát fontos népegészségügyi kérdésként is kezelhetjük, itt mind az orvosnak, egészségügy dolgozónak, mind a páciensnek van felelőssége, feladata.

Egy nemrégiben megjelent EU-s felmérés alapján az elmúlt egy évben a kontinensen megkérdezettek egyharmada szedett következetesen antibiotikumot, döntő többségük, több mint 90 százalékuk mindig orvosi utasításra kapta.

– Hol a maradék hét-nyolc százalék? Előfordul, hogy a beteg megszerzi recept nélkül, ami különösen gyakori a közép-kelet-európai országokban, begyűjtögeti, vagy a saját felhalmozott gyógyszereit veszi elő, öngyógyszerelést kezd, beszedi, semmilyen indikáció vagy orvosi utasítás nélkül, hanem öndiagnózis alapján. Korábban leginkább a laborban tevékenykedtem, olyan vegyületekkel foglalkoztam, amelyek a multidrogrezisztens baktériumok rezisztenciáját próbálta gátolni/visszafordítani, de ha beelgondolunk, az antibiotikum felírása, mint olyan, egy interdiszciplináris kérdés. Nem csoda, hogy elkezdtek foglalkoztatni ennek társadalomtudományi és magatartástudományi momentumai is. A társadalmi-gazdasági státusz, iskolai végzettség és az egészségügyi ismeretek megléte jelentősen befolyásolja az attitűdöket, amelyek jellemzik ezeknek a gyógyszereknek mind a helyes, mind a helytelen alkalmazását, ez igaz az egészségügyi dolgozókra is. Nekik megkülönböztetett szerepük van a gyógyszerek helyes alkalmazásának elősegítésében. Fontos, hogy csak akkor írják fel, amikor ez indokolt. Persze, a lakosság irányából van egy presszió, fontos ezért a fellépés is, hogy adott legyen a kommunikációs készség, kompetencia ahhoz, hogy az egészségügyi dolgozók tudjanak érvelni, ha az antibiotikumra nincs szükség. A 21. században elindult a közös döntéshozatal elve az orvostudományban. Ez azt jelenti, hogy olyan terápiás döntések/intervenciók szülessenek, amelyek tudományos bizonyítékokon alapulnak, azonban a beteg számára is elfogadhatóak, be kell vonni őket a saját egészségükkel kapcsolatos kérdésekbe. Az antibiotikum-felírásnál azonban ez más, hiszen már egy páciens szükségtelen antibiotikumos kezelése is jelenthet globális szinten problémát, míg ez más gyógyszerek esetében nem áll fenn.

Mi a helyzet akkor, ha az orvos írja ki az antibiotikumot nyomós ok nélkül?

– Ez mindenképp érdekes kérdés, és kutatásaink egyik fontos része, hogy felmérjük az egészségügyi dolgozók ismereteit, felkészültségét, attitűdjeit. Sokan nem érzik magukat fontos tényezőnek az antibiotikum-rezisztencia kérdésében, míg van, aki megfelelő tudással rendelkezik, azonban nem megfelelő az atttitűdje. Sok esetben ez kényelmi szempont is, különösen, ha beleszőjük a magánegészségügyet. Itt már megjelenhetnek pénzügyi motivációk, a klientúra is. Sőt, a betegek szemszögéből is előfordulhat, hogy ha valaki nem tud kivenni szabadnapot, hogy orvoshoz menjen, vagy olyan területen él, ahonnan nehéz eljutni orvoshoz, akkor a B terv az, hogy megpróbálja magát öngyógyszerezni. Megpróbálja beszerezni az antibiotikumot és más gyógyszereket is valamilyen másodlagos forrásból, általában a gyógyszertárból. Van, aki nincs tisztában azzal, hogy mi az összefüggés a helytelen gyógyszeralkalmazás és az antibiotikum-rezisztencia között, hiszen sokan azt hiszik, hogy az antibiotikum ugyanolyan, mint bármilyen tüneti kezelésű gyógyszer. Azonban az antibiotikum-terápia az okot, magát a baktériumot pusztítja el, nem a tünetekre hat, bár, ha elpusztítja az okot, úgy nyilvánvalóan a tünetek is enyhülnek. Tehát az antibiotikum nem fájdalomcsillapító, és nem is gyulladáscsökkentő.

Váltsunk kicsit témát, hiszen egy komoly kutatásról van szó. Te mindig kutatónak készültél?

– Annak idején Szabadkán az Egészségügyi Középiskola gyógyszerész technikusi szakán végeztem. Akkor még nem gondoltam azt, hogy ennek a történetnek így lesz vége, és én az egyetemen fogok dolgozni. Szakközépiskolába sem úgy indultam, hogy majd egyetemre is megyek, de törekedtem arra, hogy jól teljesítsek az aktuális oktatási intézményben. Versenyekre is jártam, ezt követően jött a lehetőség az egyetemre való jelentkezésre, amit szintén megpróbáltam, és sikerült, felvettek az SZTE Gyógyszerésztudományi Karára. Itt is gördültek az események, és itt kapcsolódtam be a laborba, a kutatói munkába, illetve itt kezdtem el a kérdőíves kutatássokkal is foglalkozni. Ahogy itt is jól teljesítettem, sikereket értem el, felmerült, hogy folytassam a témát a doktori fokozat megszerzése közben is. Még ekkor sem gondoltam, hogy majd az egyetemen maradok, és oktatok, kutatok. 2019-ben szereztem meg a doktori fokozatom orvosi mikrobiológiából, és azóta különböző helyeken, de megszakítás nélkül vagyok az egyetem alkalmazásában.

Milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy fiatal, pályakezdő kutatónak?

– Ez összetett kérdés, mert attól is függ, hogy milyen tudományterületről van szó. Én szerencsés helyzetben vagyok, gyógyszerészként több területen is szereztem tapasztalatot, így fel voltam vértezve arra, hogy az érintett területen belül bármilyen témában új kutatásba kezdhessek. Viszont vannak kevésbé szerencsés területek is. Minden kezdet rögös, és rengeteg munkát kell belefektetni. Az adott intézménytől pedig az is függ, hogy mi hangsúlyosabb, a kutatás vagy az oktatás, és e kettő között ritkán van teljes egyensúly. Ahhoz, hogy valaki sikeresen kutathasson, szükséges, hogy az egyetemen legyen infrastruktúra, de így is vannak olyan költségek, amelyeket a pályázónak kell különböző pályázatokból előteremtenie. Ezeket is biztosítani kell, figyelni rájuk. Aki ügyes és megfelelően teljesít, az nyerhet pályázati forrásokat, amiből folytathatja a témája kutatását, vagy csatlakozhat új témához is már meglévő kutatócsoportokkal. Magyarországon továbbá jellemző gyakorlat az, hogy pár évre a doktori megszerzése után posztdoktorális pozícióban külföldre utazzon a kutató, aminek fő célja a perspektíva tágítása, új módszerek megismerése, tanulása, a kooperáció elősegítése, ennek hozadéka pedig az, hogy a megszerzett ismereteket később a hazai egyetemen kamatoztatja.

SEREGÉLY Orsolya

Gajdács Márió