Joseph Schumpeter osztrák közgazdász, szociológus, a 20. század egyik legjelentősebb polgári közgazdásza azt írta, hogy minden, amit egy nép akar, amiért szenved és amije van, a nép pénzrendszerében tükröződik. Ugyanakkor egy nép pénzrendszere jelentős hatással van az ország gazdaságára is. Nem csoda tehát, hogy döntő eseményként emlékezhetünk az euró bevezetésére.

A közös európai pénzt az 1992-es maastrichti szerződéssel hozták létre, és az EU 11 tagállama (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország) volt képes és hajlandó elsőként bevezetni 1999. január 1-jén, az előző napi, egymás közti árfolyam rögzítésével. Akkor azonban még csak elszámolási devizaként szerepelt, mert készpénzként csak 2002. január 1-jén került forgalomba. Annak a dátumnak van most a huszadik évfordulója.

A készpénz bevezetése óriási logisztikai kihívást jelentett: ez volt minden idők legnagyobb valutacseréje. 2002-ben több mint 15 milliárd euróbankjegyet és több mint 51 milliárd érmét bocsájtottak ki összesen 646 milliárd euró értékben. A jegybankok, a pénzszállítók, a gépkezelők és a bankok teljes sebességgel dolgoztak – és néhányan extra műszakban is.

Az euró bevezetése nem volt zökkenőmentes. Franciaországban és Spanyolországban már a kezdetkor gyorsan elfogytak az érmék, így több boltban ismét a régi nemzeti pénznemben kezdték kifizetni a visszajáró összegeket. A korábbi valuták begyűjtése és megsemmisítése sem bizonyult egyszerű feladatnak. A német Bundesbank például még a mai napig is beváltja a megszűnt német márkát euróra az évek során egyre kevesebb váltásra kerül sor. Ennek ellenére tavaly körülbelül 50 millió márkát váltottak be euróra, és egyes számítások szerint még mindig 12,4 milliárd márka vár beváltásra, jelzi a Frankfurter Allgemeine Zeitung.

Bevezetése óta az euró a második legjelentősebb tartalékvaluta a világon, valamint a második legnagyobb forgalmat lebonyolító pénznem az amerikai dollár mögött. Emellett az euró a legnagyobb összértékben létező valuta a világon.

Jelenleg 19 ország (Ausztria, Belgium, Ciprus, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Málta, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Szlovákia és Szlovénia) tartozik az eurózónához. A zónán kívül – megállapodás alapján – Andorra, Monaco, San Marino és a Vatikán is használja az eurót, de Koszovó, Montenegró és Zimbabwe is az európai pénznemet használja, annak ellenére, hogy nem vezették be hivatalosan. Euróval továbbá Dániában, Grönlandon, a Feröer-szigeteken, Észak-Macedóniában, Bulgáriában és Horvátországban is lehet fizetni.

Nem volt könnyű nevet adni az új valutának

Az új bankjegyek elnevezése– csakúgy, mint megjelenésük – heves vitákat váltott ki. Húsz évvel a közös valuta előtt kezdték használni az elődjét ecu (European Common Currency, „közös európai valuta”) néven, ami egyben egy, a 13. század óta létező francia pénznemre utalt vissza, amit a kontinens nagy részén használtak.

Theo Waigel akkori német pénzügyminiszternek saját sztorija van arról, hogyan kapta az új pénzegység 1995-ben az euró nevet. „Az ötlet és a javaslat Hans Tietmeyer Bundesbank-elnök és köztem született” – mondja büszkén Waigel. „Mint sokan mások, én is azon törtem a fejem, minek nevezhetjük az új valutát, mert az ecu, az akkoriban használatos név elfogadhatatlan volt számomra.” Waigel ugyan szívesen belement volna a „frank” elnevezésbe, azt  viszont Felipe González spanyol miniszterelnök utasította el hevesen, mert az Spanyolországban „franco”-ként honosodott volna meg, ami a spanyol fasiszta diktátor nevére hajazott. Amikor mások olyasmiket javasoltak, mint az eurocard, eurocopter vagy eurosclerosis (Herbert Giersch közgazdász által használt gúnynév), Waigelnak az az ötlete támadt, hogy egyszerűen ki kéne hagyni a javasolt nevek második felét, és csak az euró elnevezést használni.

Olyan ötlet is létezett, hogy az egyes országokban az euróhoz hozzáadják a helyi valuta nevét. Így például Németországban az eurómárka nevet használnák, Franciaországban eurófrankot, Ausztriában pedig euroschillinget.

Az akkori német szövetségi kancellár, Helmut Kohl rábízta Weigelre, hogy személyes tárgyalásokon győzze meg a többi országot a név elfogadásáról. Jacques Chirac francia államfő kezdetben szigorúan ellenezte ezt az elnevezést és népszavazást szorgalmazott, amelynek kockázata viszont egyértelmű volt. Jean-Claude Juncker Luxemburg akkori kormányfője viszont azért volt az euró elnevezés ellen, mert szerinte az nem elég „szexy”. Végül azonban minden uniós vezető elfogadta.

A politikusok dicsekvése mellett azonban létezik egy másik, szerényebb, de valószínűbb névmagyarázat is! Germain Pirlot belga eszperantista 1995. augusztus 4-én levelet írt Jacques Santernek, az európai Bizottság elnökének, amelyben az euró elnevezést javasolta. Santer köszönőlevélben válaszolt, az Európai Tanács decemberi ülésén pedig el is fogadták a javaslatot.

De még ez sem minden. Az euróbankjegyek ábrázolása is élénk vitát keltett. Otmar Issing, a német Bundesbank akkori vezető közgazdásza szerint a franciák Napóleon képét szerették volna a bankjegyre tenni. De Franciaország szomszédai, akik megszenvedték a napóleoni megszállást, kevésbé lelkesedtek. Egyesek úgy gondolták, hogy Nagy Károlyban talán meg lehet egyezni, mások szerint pedig olyan európai épületek kerülhettek volna fel a bankjegyekre, mint a római Colosseum, a párizsi Eiffel-torony és a berlini Brandenburgi kapu. De a tagállamok többsége nem hajlott az egyes nemzeti történelmek jelképeivel való fizetésre. Végül olyan absztrakt ábrákban állapodtak meg, amelyek egyetlen országban sem léteznek, de ennek ellenére az európai történelmi stílusokat képviselik, ráadásul a nyitottságot és az egymáshoz való közeledést jelképezik: így kerültek kapuk és hidak a bankjegyekre.

Az Európai Központi Bank azonban éppen most, az évforduló alkalmából keres új motívumokat a bankjegyekre a széles nyilvánosság bekapcsolásával – ami nyilvánvalóan nem lesz könnyű.

Eurós bankjegyek és pénzérmék (Fotó: Pixabay)