Vajon tényleg az idő múlása tanít meg bennünket igazán szeretni? Milyen jelentősége van mindennek a kapcsolataink alakulásában? Hogyan segít bennünket átlendíteni a nehéz időszakokon? Mit tanulhatunk a rohanó percektől? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad a sorok között választ a magyarkanizsai Hugyec Anikó első regénye, amely a Túl kevés idő címet viseli.

Hugyec Anikó kislánykora óta nagyon szeret olvasni. Az viszont, hogy maga is írni szeretne, mindössze egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg csak benne.

Milyen apropó kapcsán döntöttél úgy, hogy megírod a Túl kevés idő című könyved?

– Sok más szerzővel ellentétben nekem nem volt régóta dédelgetett álmom az, hogy valaha író legyek. Én egyszerűen csak szerettem és szeretek mind a mai napig olvasni. Számomra addig nincs vége a napnak, amíg nem töltök el egy-két órát az éppen aktuális olvasmányommal. Nekem ez jelenti a kikapcsolódást, a nap méltó lezárását. Annyi szépet és jót tud adni egy-egy regény. Azok a kedvenceim, amelyek egyrészt hatnak rám érzelmileg, másrészt amelyek akkor is velem maradnak a gondolataimban, amikor napközben más tevékenységet folytatok. Amikor egy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem a regényem alapgondolata, két cél vezérelt: az első az volt, hogy magamnak bizonyítva megírjam a történetet úgy, hogy én elégedett legyek a munkámmal, a másik fontos szempont pedig az volt, hogy megnézzem, képes vagyok-e szavakká formálni az érzéseimből szőtt, keszekusza pókhálókat, amelyek a lelkemben kavarogtak. A másik motivációm az volt, hogy olyan élményt adhassak vele az embereknek, amelyet én magam is sok-sok csodálatos könyvtől kaptam az elmúlt években.

Hugyec Anikó: Ám az élet törékeny, az emberi kapcsolatok pedig érzékenyek, akárcsak egy szál virág, mondjuk egy tulipán. Ezért igenis meg kell becsülni azt, amink van. Addig kell szeretni, amíg van kit, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap

Miért épp ezt a címet kapta a könyv? Mit szerettél volna ezzel sugallani?

– Az az igazság, hogy ez a három szó – mondhatni – egy idézet a könyvből. Az egyik főszereplő szájából hangzik el egy igencsak mély lelkiállapotú pillanatban. Ez az a rész, amely a regényt kerek egésszé teszi. A Túl kevés idő egy két idősíkon futó, énelbeszélő történet, melynek a végén összefutnak a szálak és mindent megért az olvasó. A könyv fülszövegéből kiderül, hogy a főszereplő pár a múltban gyönyörű szerelemben élt, a jelenben azonban különvált. Erre utal tehát a cím is, vagyis, hogy mily’ kevés időt kaptak ők az élettől. Sokan tudnak azonosulni ezzel a kifejezéssel, hiszen a mai ember egyik legfőbb problémája az időhiány. Mindig rohanunk, állandóan késésben vagyunk, ebből kifolyólag a két legfontosabb dologra nem jut időnk: önmagunkra és egymásra. „Majd holnap, majd a jövő héten, majd legközelebb…” – mondogatjuk gyakran, mert azt hisszük, a mi időnk végtelen, hogy a mi életünk és annak szereplői biztosak. Ám az élet törékeny, az emberi kapcsolatok pedig érzékenyek, akárcsak egy szál virág, mondjuk egy tulipán. Ezért igenis meg kell becsülni azt, amink van. Addig kell szeretni, amíg van kit, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. Néhány olvasóm nagy szeretettel párosítja a könyvemhez Mark Lawrence amerikai író egy népszerű mondatát: „Az ember azt hiszi, van még idő. Halogatja a dolgokat. Aztán hirtelen nincs több idő”. Sok embernek – köztük természetesen nekem is – ezeket a sorokat mélyen bele kellene vésnünk a szívünkbe, és amikor bekap bennünket az a bizonyos gépezet, akkor bizony emlékeztetni kellene magunkat arra, hogy álljunk meg pár percre és szeressünk, öleljünk.

A regény egy szerelmi történetet mutat be, egészen filmbe illő módon. Mit jelent számodra a szerelem és mennyire befolyásolta mindez a történet alakulását?

– A regény múltban játszódó része valóban kissé filmszerű, okkal írtam így. Merthogy az életben igenis vannak sorsszerű találkozások és lángoló szerelmek. Nyilván a két főhős, Juli és Márk kapcsolatában is voltak viták, nézeteltérések, nehéz napok vagy időszakok. Ezekről is esett szó, de mivel a szerelmük olyan biztos alapokon áll, ezért ezek idővel eltörpülnek a mindennapok szépsége mellett. Ha esetleg mi magunk is több év távlatából visszagondolunk a múltra, akkor a megmaradt emlékek legtöbbje a szép és boldog pillanatképeket vetíti elénk. Nos, én ugyanezt tettem a regényben: a pár legkülönlegesebb és legmeghatározóbb élményeit írtam le. Rengeteg érzelmet közvetít ez a könyv. Ezzel arra próbálom sarkalni az olvasókat, hogy igenis merjék megélni és kimondani mindazt, ami a szívük mélyén rejtőzik.
Hogy mit jelent a szerelem? Az a minden. Ha például megnézzük a művészvilágot (versek, regények, zenék, filmek), rájövünk, hogy ezek legtöbbje mind a szerelemről szólnak. Az emberek legnagyobb része mind ezt az érzést keresi. Ám nem mindenkinek sikerül megtartania. A szerelmet nem elég elérni, életben is kell tartani. Van is erről egy kedves történet, ami nekem az egyik legnagyobb kedvencem. Amikor egy idős bácsi és egy fiatal férfi az állomáson várják a párjaikat, a fiatal azt mondja az idősnek, hogy milyen szerencsés, amiért ő már ötven éve együtt van a feleségével. Erre a bácsi azt feleli: „Ez nem szerencse, hanem döntés kérdése”. Valahogy én is így vagyok ezzel. Annyi mindent sodor elénk az élet, amitől legszívesebben azonnal dobbantanánk. Ilyenkor el kell gondolkodni azon, hogy mi számít igazán? Én azt vallom, hogy két embert elsősorban nem a közös múltjuk köti össze, hanem az együtt megélendő szép jövő reménysége.

Elmondásod szerint a történet egy része fikció egy másik pedig igaz történeten alapszik. Melyik része a valós és azt miért tartottad fontosnak beleírni?

– Valóban, ez egy kitalált történet. Ám, mint mindennek, ennek is van némi valóságalapja. Most nem kell feltétlenül a cselekményre gondolni. Elég például a szereplők néhány szokása, egy-egy mondata, vagy épp kinézete, amelyet a való életből vittem át a könyvbe. Sőt, a regényben szereplő dalok közül is van olyan, melynek felbukkanása bizonyos jelenetben személyes ihletésű. Egy aprócska részt kiemelnék, ami az egész történetet nézve szinte alig számít valamit, mégis nagyon közel áll hozzám. A főhősnőnek, Julinak van egy barátnője, Ria, akivel óvodás kora óta elválaszthatatlan. Úgy ismerkedtek meg, hogy Juli belépett a terembe, odament Riához, aki egy játék palacsintasütővel homlokon vágta, a következő percben pedig már kézen fogva húzta magával játszani. Ez egy megtörtént esemény, ami a férjemnek és az egyik legjobb barátjának a története. És azzal, hogy ők ezt elmesélték nekem, már az én emlékemmé is vált. Azért tartottam fontosnak beleírni ezt, mert ezzel szerettem volna tisztelegni az ő barátságuknak, valamint az én legjobb barátnőim előtt, akik az évek illetve évtizedek alatt váltak a mindennapjaim fontos részévé. Úgy látom, hogy az óvodai barátságok közül sok életre szóló. Nekem is van egy ilyen barátnőm. Ez a regény nemcsak a nagy szerelemről, hanem a barátság mérhetetlen erejéről is szól, amely átsegít minden bajon és nehézségen. Ám van ettől egy még fontosabb mércéje is: ha van olyan barátod, aki önzetlenül osztozik az örömödben, sikeredben, azt el ne engedd, mert ő ritka kincs.

Miért épp a NewLine Kiadónál adtad ki az első könyved?

– Vajdaság északi csücskében élek, Magyarkanizsán, amely hely a szívemnek különösen kedves. Magyarul olvasok, magyarul és magyaroknak írok. A saját nevemen publikálok, szereplőimet is magyar nevekre keresztelem. Mindenképpen egy magyarországi kiadóhoz akartam kerülni, mert ezáltal még több magyar emberhez eljuthatnak a történeteim. Amikor kész lettem a kézirattal, böngészni kezdtem az interneten a kiadókat. Első látásra szimpatikus volt a NewLine, amit egy kiváló írónő, Mimi Taylor vezet. Számomra ez azért is tűnt fontosnak, mivel ő nemcsak üzletemberként funkcionál a csapatban, hanem mint író is támogatja a szerzőit. Ő már megjárta azt az utat, amelyre egy kezdő író rálépni készül. Miminek sokat köszönhetek, bármiben fordulhatok hozzá, csodálatos ember. A másik dolog, ami szintén szimpatikus volt a NewLine-nál, hogy ők csak és kizárólag magyar írókkal dolgoznak együtt. Szívügyüknek tekintik támogatni és népszerűsíteni a magyar szerzőket, amelyek között igencsak sok tehetség fellelhető a kortárs irodalomban. Ahhoz, hogy egy kéziratból könyv legyen, sok profi kéz munkájára van szükség. Az enyém kijelenthetem: nagyon jó helyre került. A borítóm gyönyörű, sokak szerint az egyik legszebb magyar borító, amely hűen tükrözi a regény cselekményét, persze ez a grafikus, Ashley Redwood érdeme, akinek különleges érzéke van megalkotni ezeket a szépségeket. Nagyon tehetséges és kreatív hölgy. Ha valóban a szem a lélek tükre, akkor a borító mindenképp a könyvé. Én szívből örülök, hogy a NewLine Kiadó írói közösségének tagja lehetek. Amellett, hogy a kéziratomat könyvvé, az álmomat pedig valósággá tették, sok más értéket is kaptam általuk. A csapatból néhányukkal kellemes ismeretséget, valakivel pedig szoros barátságot ápolok.