Furcsa dolog történt velem. Interjút kértem egy vidéki politikustól. Egyszer, majd még egyszer. Ő egyszer sem válaszolt, még csak el sem utasított.
Ezzel nagyjából egy időben egy információt kértem egy másik politikustól, egy szomszédos kisvárosból. Egyszer, majd még egyszer. Ő sem válaszolt.
Egyikük is, másikuk is korábban mindig egész készségesen nyilatkozott. Mondom: nyilatkozott – igaz, akkor sem a Családi Körnek. Az interjú persze kockázatosabb műfaj, mint egy „kinyilatkoztatás”: az interjúban kérdéseket tesznek fel, ami olykor kellemetlen is lehet.
Kényes dolog vidéki újságírónak lenni, mert egy olyan közegben, ahol jóformán mindenki mindenkit ismer, érzékeny témát a nyilvánosság elé tárni következményekkel is járhat. Ha például a családtagod beteg, ezerszer is meggondolod, írj-e a kórház botrányáról.
A Vajdasági Kutató-Elemző Központ (VOICE) friss elemzése szerint Vajdaságban 107 bejegyzett (szerb nyelven működő) tájékoztatási portál működik, ezeknek a 70 százaléka az elmúlt egy évben semmi kivetnivalót nem talált az önkormányzatok, valamint a tartományi és a köztársasági kormány munkájában – nehéz elképzelni, hogy semmi okuk nem volt rá. A kutatás eredménye azt mutatja, hogy Vajdaságban a 45-ből csupán 12 községben működik kritikus online sajtó.
Pedig a helyi információ jelenti a kis közösségek szabadságának a lényegét. Sokszor nehéz megszerezni ezt a szabadságot, mert a független újságíró a szakmai elhivatottság, az egzisztenciális bizonytalanság, a politikai nyomás-ignorálás és az öncenzúra présében kénytelen dolgozni, de szerencsére vannak még olyan kis közösségek, amelyekben ezt felvállalják a zsurnaliszták. A legtöbb helyi sajtóorgánum azonban nem konfrontálódik a vidéki politikusokkal: tehet így meggyőződésből, illetve önkormányzati anyagi támogatás reményében vagy fejében. Bozótharcosok ők egymás között: az egyik fél azt tudja, hogyan kell a sértettséget és a hatalmi fölény(eskedés)t építeni, a másik fél meg azt, hogyan lehet a hatalom kegyét megnyerni, majd kiszolgálni.
