A zsibongó iskolai élet, a szavalóversenyeken való részvétel, a színjátszókörhöz való tartozás, egy-egy Tanyaszínház előadás, a friss ártézi-víz, a jó meleg burek, az óbecsei piac sokszínűsége és a végtelen nyugalmat árasztó Tisza-part tette többek között olyanná, amilyenként ma mindenki ismeri – állítja Varga Izabella, akit Magyarország legismertebb és sokáig legnézettebb sorozatából, a Barátok Köztből ismert meg az anyaország és a Vajdaság egyaránt.
A színésznővel a sorozatról, a színházba járásról, a családról és az otthon szerepéről beszélgettünk.
Több mint fél éve annak, hogy véget ért a Barátok Közt, ami által megismerte az ország. Mennyi időbe telt hozzászokni ahhoz, hogy valami, ami 23 évig állandó volt, már nem az többé?
Elsőre nem is tűnt olyan nagynak a különbség: olyan volt, mintha csak a szokásos nyári szünidőre ment volna a csapat. Élveztem a szabadságot, a pihenést, hiszen az utolsó hetekben óriási volt a hajtás. Talán ősszel esett le a tantusz úgy igazán: olyankor tértünk vissza, barnára sülve, feltöltődve, és álltunk neki mindig újult erővel a következő évadnak. Ez tavaly elmaradt, és akkor éreztem át úgy igazán, hogy vége. Sok időm nem volt ezen rágódni, hiszen gőzerővel készültem a Konyhafőnökre, játszottam egy elsőfilmes rendező filmjében, aztán elkezdtem próbálni egy nagyszabású produkcióban, az Édeskeserű című zenés játékban, úgyhogy szinte átsodródtam az „új életbe”.
Hogyan néznek ki azóta a mindennapok? Mivel foglalkozik? Hol láthatja legközelebb a közönség?
Eleinte az volt a legfurcsább, hogy csütörtökönként nem kaptam meg a jövő heti beosztásomat, hiszen 23 évig ahhoz igazítottam az életemet. Szokatlan volt, hogy én rendelkezem az időm felett. Az első dolog, amit bevezettem, és amihez azóta is ragaszkodom, a rendszeres sport. Ezen felül újra járok egyetemre, immáron az andragógia mesterszakra, és végtelenül élvezem, hogy most még több időm jut a tanulásra, hiszen ez a hobbim is egyben. Mivel elképzelhetetlen az életem új kihívások nélkül, a következő bakancslistás tervem is sorra került: beíratkoztam egy nyelviskolába. Ahhoz képest, hogy sosem tanultam szervezett keretek között, meglepően jól értek és beszélek angolul, de szeretnék benne fejlődni, és magabiztossá válni. Vallom, hogy sosem késő, keresni kell a kihívásokat, hiszen egy-egy cél elérése hosszútávú örömforrás lehet az életünkben! Az angol nyelvtudás annál is inkább fontos számomra, mert ha minden a tervek szerint alakul, a következő színházi projektemben egy külföldi rendezővel dolgozom majd, és szeretném, ha tolmács nélkül is könnyedén megértenénk egymást. A pandémiás helyzet nem tett, nem tesz jót a színházi világnak sem, így erről majd akkor tudok bővebben beszélni, ha sikerül tető alá hozni a darabot.
És ha már közönség: mit gondol, az összetételt a színházakban az elmúlt évtizedekben mennyire befolyásolta egy-egy sorozat, vagy azok szereplői?
Ha csak egy ember is azért megy el színházba, mert az általa kedvelt színészt ott viszontláthatja, az jó. Ennek akkor éreztem át a jelentőségét, amikor az Arany János esttel jártuk be Magyarországot, a legkisebb faluban is teltház előtt játszottuk, mert látni akarták dr. Balogh Nórát, akit a tévéből szerettek. Talán váratlan, hogy egy irodalmi-esttel érkezem, de a légy zümmögését is lehetett hallani a termekben, amikor a verseket, balladákat szavaltam. Megható élmény volt minden előadás a számomra is.
Varga Izabella: A mi időnkben még buszokkal szállították a közönséget a színházba, örömünnep volt, ha megnézhettünk egy-egy darabot
Ma már menő színházba járni. Óriási a kínálat nemcsak Magyarországon, de a Vajdaságban is. Ön előtt milyen volt ezen a téren a minta az egykori Jugoszláviában? Gyakran megfordult ott a szüleivel vagy nem volt jellemző? Illetve ma Ön milyen gyakran jár nézőként a gyermekeivel, férjével színházba?
A mi időnkben még buszokkal szállították a közönséget a színházba, örömünnep volt, ha megnézhettünk egy-egy darabot. A Tanyaszínház előadásait mindenhol hatalmas népszerűség övezte, Soltis Lajos szárnyai alatt, szamárral húzott szekérrel, biciklikkel érkezett a társulat, hatalmas élmény volt megnézni például a Csongor és Tündét az óbecsei piactéren. A férjemmel, aki színházi rendező, lányaink születése előtt szinte napi rendszerességgel jártunk színházba. Bár a gyerekekkel is rengeteg előadást láttunk, természetesen hozzájuk igazítottuk, mit nézünk meg együtt. Imádnak színházba járni, most már, hogy a nagyobbik lányunk, Anna egyetemista, a kisebbik, Sári pedig középiskolás, ráadásul dráma tagozatos osztályba jár, tovább sűrűsödhetnek ezek a programok…
Mit hozott magával az anyaországba otthonról? Mit jelent Önnek, hogy otthon?
Csodálatos volt a gyerekkorom, a szüleim igazi Tündérországot varázsoltak körénk. Az otthon számomra a sok Tisza-parti sátorozós nyár, a kajakozás, a hajózás, a környező erdőkben tett kirándulások, az ibolyaszedés, az agancskeresés, a holtágakban való korcsolyázás, a zsibogó iskolai élet, a színjátszókör, a szavalóversenyek, a sport, ezek tettek azzá, aki vagyok. Amikor hazamegyünk, körbejárom gyerekkorom fontos színhelyeit, megkeresem a púpos járdát, a nagypapám által befont fákat, amik még mindig az utca díszei, felkeresem a rokonaimat, megrökönyödöm, hogy szalad az idő, hogy nőnek a gyerekek, hatalmas sétákat teszek a városközpontban, kimegyek szombaton a piacra, iszom a mennyei ízű ártézi-vízből, burekot eszem reggelire, meglátogatom a barátaimat és rendszerint hajnalig beszélgetek a nagynénémmel… A gyerekeim minden történetet ezerszer hallottak, s bár Magyarországon születtek, ők is azt szokták mondani: „menjünk haza, Óbecsére”!
