Még mielőtt elkezdem mesélni a történetet, tisztázzuk le a szabályokat: aki végigolvassa a szöveget, az engem nem citálhat bíróság elé, nem jelenthet fel, semmilyen felelősségrevonás nem terhelhet az alább olvasható mesének a megjelentetéséért, mert minden törvényt betartottunk, semmilyen szabályt nem szegtünk meg.

***

Búskomor, lehajtott fejjel ült irodájában a posta első embere, akinek hangulatát már a pohárba töltött tizenkét éves Jack Daniels whiskey se volt képes felvidítani, hiszen tudta, emberei így sem győzik a munkát, és most még a nyakukba varrják több tízezer levélszavazat kézbesítését. Mi lesz ennek a vége? Zendülés? Felmondások? Vagy ami még rosszabb, ha nem sikerül mindent időben eljuttatni a címzetthez, hát akkor bizony legalább egy, de valószínű, hogy több polccal lejjebb csúszik a ranglétrán. Már nyúlt volna az üvegért, hogy töltsön még egy pohárral, hátha csak a mennyiség miatt nem hat úgy a whiskey, mint korábban, amikor megcsörrent a telefon, és a kijelzőn látta, hogy egy régi jó ismerős hívja. A tiszteletkörök teljesítése után (hogy vagy, család, gyerekek, unokák, hobbi…) a telefonáló rátért a lényegre, ami abból állt, hogy ők segíteni szeretnének, tehermentesíteni a postásokat.

– Mégis, hogyan? – hangzott a vezető kérdése, de régi ismerőse megnyugtatta, hogy annyi intézményvezető kinevezése és meghatározott időre alkalmazott óvónő, tanár függ tőlük, hogy egy percig se idegeskedjen, csak adja oda nekik a levélszállítmány nagy részét, és egy pillanatig se aggódjon a kézbesítés miatt, majd elsütött egy régi poént:

– Ne törődjé’ semmivel, egyé’ zsömlét kiflivel – és jót nevetett, hogy ez a hasonlat pont most jutott eszébe.

– Ez remek hír, de azért mégse adhatom nektek csak úgy oda a borítékokat, amelyekért mi felelünk – akadékoskodott még egy kicsit a posta vezetője, de inkább csak a saját pozícióját próbálta már ezzel előre védeni, ha netalán tán mégiscsak valami gond adódna.

– Erre is van megoldás – mondta a régi ismerős, aki picit csóválta a fejét, hogy beszélgetőpartnere ne nézze már madárnak, nem tegnap óta van a pályán. Szerencsére ezt az elégedetlenséget a vonal túlsó végén levő vezető nem láthatta.

– Csak egy szerződést kell kötni egy egyesülettel, amely a mi kutyánk kölyke, megbízható emberek alkotják – amikor ez elhangzott, a sötét felhők szertefoszlottak a postai vezető feje felett, hirtelen kisütött a nap, és már kitörő örömmel nyúlt az üvegért, hogy töltsön. Most azonban már nem a rosszkedv elűzése volt a cél, hanem a mestertervre ivott egy kortyot, és arra, hogy tessék, ezt a feladatot is milyen jól abszolválta, nem nagyon van ebben a régióban ügyesebb, okosabb, talpraesettebb vezető nála. Tényleg érthetetlen, miért nem kapott az elmúlt fél évben újabb előléptetést. Aztán az is eszébe jutott, ha ez a dolog működik, akkor áprilisban a régi barátját akár arra is megkérheti, hogy a fűtésszámlákat is kézbesítsék, de nem akart ennyire előre menni az időben, úgyhogy elhesegette ezt a kósza gondolatot.

***

Az egyik kis település hajjakendjének és a közeli pereputtyának nem tetszett az ötlet, hiszen ilyen szeles, hideg időben minek az utcákat járni, kézbesítőt játszani, közben magyarázni, hová mit kell írni. Arra jutottak, hogy meg kellene ezt, ahogy ők mondták, organizálni más módon. Egyikük ismerte a régi mondást, ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez, és már meg is született a megoldás: értesíteni kell a szavazókat, hogy ekkor és ekkor, itt és itt lehet szavazni, kész, pássz, csókolom.

Működött is az elképzelés, igaz, a többi településen élők, a munka után szürkületben és sötétben kajtatók ezt annyira nem nézték jó szemmel, de egy a tábor, egy a zászló, illetve az óvjuk meg az állami munkahelyünket elnevezésű akció részeként szemet hunytak felette, s csak annyit dörmögtek egymásnak, hogy „jutott volna ez nekünk eszünkbe, de most már mindegy”.

***

Már majdnem minden levélboríték gazdára talált, amikor újságcikkek jelentek meg azzal kapcsolatban, nem biztos ám, hogy az emberek irodákba „invitálása” megfelel a törvényes kereteknek. De ugyan kinek van ideje manapság minden írással foglalkozni, és különben is, minden csoda három napig tart, nem kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Nem sokkal később kiderült, ez a taktika ezúttal nem fog működni, ezért a posta vezetője arra kérte régi ismerősét, lenne szíves valamit mondani, mert az ő nyaka körül szorul a hurok, és a Jack Daniels is fogytán van.

Mivel a legjobb védekezés a támadás, méghozzá az egész pályás, a régi ismerős is ezt alkalmazta: félreértésről, a nemes ügy bemocskolásáról, örök elégedetlenkedőkről beszélt, viszont teljesen érthetetlen módon, kimaradt az örök klasszikus, a „Rászorultak, mint tót a hugyos körtére” hasonlat, pedig, ha valamikor, akkor most égető szükség lett volna egy aranyköpésre.

A reagálásból kiderült, hogy semmi se az, aminek látszik. A kézbesítők számukra ismeretlenek, egy biztos, hogy nem aktivisták, de az is lehet, hogy nem is postások, mert egyenruha sincs rajtuk, hanem az egyik széf mélyén eldugott szerződés alapján alkalmazott kézbesítőfélék, akik levélszavazatokat hurcolásznak egész nap a megadott címre, amikor pedig átadják a borítékot, gombnyomásra, dehogy arra, hanem inkább varázsütésre aktivistává változnak, és segítenek azoknak, akik ezt igénylik. Majd megtartva aktivista jellemüket, aki úgy dönt, attól begyűjtik a borítékokat és eljuttatják a megfelelő helyre.

***

És akkor jöjjön egy idézet, ami a mesék végére jellemző: Aki nem hiszi, az utánajárhat a dolgoknak.

Járjanak utána, hiszen megéri, remek folytatása lenne ennek a történetnek, és ne zavartassák magukat a valósággal. Mások se teszik.