A pedagógusi és a közművelődési szférában dolgozni nagy kihívás. A fizetés nem túl jó, a társadalmi elismerés is elmarad, ennek ellenére akadnak olyan elhivatott közművelők, akik nem adják fel ilyen könnyen, és valahogy mégis megőrzik a motiváltságukat a pályájuk során. A topolyai Kocsis Tamás is hasonló cipőben jár, egy könyvtárban dolgozik, de emellett még párhuzamosan több helyen is jelen van, hidakat képez nemcsak a művészetek és a művelődés, de a fiatalok és az idősebbek között egyaránt.
Zalaegerszegen, a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban dolgozol, emellett pedig a könyvtárhoz kapcsolódó irodalmi portál felelős szerkesztője is vagy. Mit kell tudnunk erről a portálról?
– Az irodalmi portált a könyvtár hozta létre négy évvel ezelőtt. A felelős szerkesztője az akkori kollégám, Tóth Imre volt. Főleg versek, prózák jelentek meg rajta, de a cél az volt, hogy a környékbeli akár amatőr, akár félprofi vagy profi írók műveit publikáljuk, valamint hogy más kulturális társművészetek is képviseljék magukat a felületen. A Műhelymunka rovatban ifjú tehetségek felkutatása volt a cél, ebbe kapcsolódtam be én is prózával, itt publikáltam először, majd idővel átvettem ezt a rovatot. Ekkor tartottam a könyvtárban egy írókört fiataloknak, a Leírhatatlanokat, tehát valamilyen szinten már foglalkoztam tehetséggondozással. Egy évvel ezelőtt Imrét sajnos elvesztettük, ekkor pedig én és egy kollégám átvettük a portál szerkesztését.
Melyik korosztályt érinti az említett tehetséggondozás?
– Elsősorban a környező iskolákkal alakítottunk ki kapcsolatot, a magyartanárok segítettek abban, hogy megtaláljuk azokat a fiatalokat, akik szeretnének írni. Volt, ahol összekapcsoltuk a kellemest a hasznossal, egy osztály verseket szeretett volna írni a szalagavatóra, így a szakkörön ezzel foglalkoztunk. Később már több tanár is csatlakozott, és amióta a portál is foglalkozik a fiatalok írásainak publikálásával, folyamatosan érkeznek a megkeresések már önkéntes alapon is. Sajnos a csoport a járvány alatt nem tudott sokat találkozni, de mintegy tízen összegyűltünk.
Milyenek a tapasztalataid, nehéz bevonni a fiatalokat az extra tevékenységekbe?
– Létezik ez az általános nézet, hogy a fiatalokat csak a könnyen fogyasztható tartalmak érdeklik. Bár ebben van egy részigazság, azonban mi tapasztaljuk az ellenkezőjét is. Frissen alakult a könyvtárban egy csoport, amely tiktokozik, ebből azért már én is kicsúszok, viszont mivel szeretnénk itt is jelen lenni, többet beszéltünk erről velük. Hajlandóság van bennük, élvezik, és vannak olyan közös kis célok, amelyek abszolút összecsengenek, viszont amikor elmesélik egy hetüket, és azt, hogy mivel foglalkoznak, úgy tűnik, inkább a fáradtság, kimerültség jellemző a fiatalokra. Mi meg még rájuk pakolnánk egy pluszfeladatot. Emellett van egy szakadék közöttük és az idősek között is. Bár nem jelenthető ki egyértelműen, de a könyvtárosi szakma egy elöregedő terület, sokszor hiányzik az a hév, amellyel el tudnánk érni a fiatalokat. Emiatt kellenek azok az emberek, akik egy kicsit otthonosabban mozognak mindkét világban. Én egy ilyen személynek tartom magam.
Kocsis Tamás: Szerettem volna otthon maradni az egyetem után, és próbálkoztam is vele, azonban egy szerencsétlen félrekommunikáció miatt ez nem sikerült, így visszajöttem Magyarországra
Mondhatni, két világ, több korosztály között lavírozol, nehezedre esnek ezek a váltások?
– Néha azon kapom magam, hogy olyan rendezvényeket is szervezünk, amelyek már egészen eltávolodnak a könyvtári tematikától. Azonban ennek a szakmának van egy ilyen újító, innovatívabb vetülete is. Gyakran nehéz lavírozni a két világ között, azonban kulturális mediátorként ez egy jó terep. A tapasztalataim alapján senkinek sem esik nehezére a lavírozás, de fontos, hogy megtaláljuk a hidakat, hogy eljussunk egymáshoz, kapocs legyen a különböző dolgok, generációk, programok között.
Vajdaságban és az anyaországban is örökös kérdés a közszférában dolgozók fizetése. Hogy látod, meg van becsülve a munkád társadalmilag és anyagilag?
– Amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, a nagy népművelők voltak a példaképeim. Akkor úgy gondoltam, hogy aki ezt a területet választja, és közművelődéssel szeretne foglalkozni, annak fontos az elhivatottság. Persze, jó, ha az ember munkája anyagilag is meg van becsülve, de nem ez az elsődleges, hiszen ez nem versenyszféra, és az emberek zöme nem a fizetés miatt jön ide. Én meg tudtam ebben maradni, és olyan dologgal foglalkozom, amelyet nagyon szeretek. Elsősorban én sem könyvtárosnak tanultam, hanem andragógusnak, de ahogy megfordultam egyre több intézményben, szépen lassan rájöttem, hogy az a népművelői attitűd, amelyet kerestem, mára már kevesebb helyen található meg. Az a közművelődés, amelyet igazán szeretek, ma a könyvtárakban található meg, ott teljesedhet ki. A motivációm pedig megmarad, hiszen ezt a fajta szabadságot, hogy a munkám mellett zenekarozhatok, színészkedhetek, tanulhatok, nem sok munkahely tudná megadni, itt pedig ezek kapcsolódnak a feladatkörömhöz. Rengeteg klubbot alakítottunk, sok csoportot hoztam be kívülről, ami nekem nagyon fontos volt. A könyvtári feladatok is szépek, de számomra fontos, hogy megjelenjenek a pluszszínterek is, akár videótartalomról, podcastról vagy csoportokról van szó.
Hogyan látod, egyedi helyzetben vagytok, vagy más könyvtárak is igyekeznek többfelé nyitni a programok tekintetében?
– Az igazgatónk szerint megváltozott mára a könyvtárak szerepe, nyitni kell kifele, kellenek a programok. Már nem az az olvasási kultúra, mint régen, szeretnénk újraindítani a csoportjainkat is, viszont most jelen van a járvány, ami ugyancsak távol tartja a közönséget. Fontos volt, hogy ez alatt az idő alatt is kapcsolatban maradjunk az olvasóinkkal, akik nem pártoltak el tőlünk, viszont a rendezvényeinket kevesebben látogatják. Úgy látjuk, hogy szinte minden könyvtár igyekszik ezekből a helyzetekből a legjobbat kihozni, rengeteg jó példát láthatunk, ahol új embereket hoztak be a könyvtárba. Más városokban is törekednek a kreatívabb dolgok felé, és arra, hogy felkelthessék az emberek figyelmét. A könyvtárosokról is kialakult egy sztereotípia, amelyet igyekszünk lerombolni, hiszen ez a szakma nemcsak abból áll, hogy kiadunk és visszaveszünk könyveket. Ráadásul rengeteget képezzük magunkat, tanulunk, új irányokat fedezünk fel. Én így tanultam meg videót szerkeszteni, ami kapcsán készült egy hangoskönyv, amellyel új csatornán is tudtunk terjeszkedni, új réteghez tudtunk szólni.
Szinte napról napra hallani azt a problémát, hogy a vajdaságiakat elszívja az anyaország, külföld, beindult egy tömeges agyelszívás. Te hogyan látod, hazatérnél még? Kapcsolódsz még Vajdasághoz?
– Nem csak a középzárt e hangjaim miatt lehet ezt tudni, de hangoztatom is, hogy vajdasági vagyok. Bár még csak Magyarországon dolgoztam eddig, voltak projektjeim, próbálkozásaim odahaza is, amit létrehoztunk, megcsináltunk akár a szülőfalumban, akár máshol. Szerettem volna otthon maradni az egyetem után, és próbálkoztam is vele, azonban egy szerencsétlen félrekommunikáció miatt ez nem sikerült, így visszajöttem Magyarországra. Mindegy, hogy merre jártam a pályám során, mindig arra törekedtem, hogy vajdaságiaknak is teret, lehetőséget adjak arra, hogy ott lépjenek fel, ahol éppen én is dolgozom. Hatalmas procedúrával járt, de például a topolyai Mara színjátszótársulatot is sikerült átvinnem az akkori munkahelyemre, egy vendégszereplésre. Egy alakalommal, mikor szintén kisebb településen dolgoztam, tíz fiatalt vittem a topolyai filmfesztiválra. Szeretném, ha több lehetőségem lenne itt és ott egyaránt megjelenni, dolgozni, tenni valamit, de megértem, hogy mivel nem vagyok benne az otthoni vérkeringésbe, így ez nehéz feladat. Hiszek abban, hogy azoknál, akik Vajdaságból eljöttek, kevésbé van lokálpatriótább közösség, hiszen mi mindig hazajárunk. Ha a járvány megmutatott valamit, az az, hogy a programok távolról is tudnak online működni, így talán több lehetőség fog adódni a közös alkotásra, ötletelésre.
Az interjút teljes egészében a Szabad Magyar Szó podcast csatornáján – https://podcast.szabadmagyarszo.com – hallgathatják meg.
