A tettes visszatér a helyszínre… A Szovjetuniót annak idején derekasan éltető Kádár-káderből mások lekommunistázójává, orbanista békemenetelővé, újabban pedig putyinista propagandistává át- meg átvedlő pártmunkás nagycsütörtökön mondott egy „imát” a volt KGB-alezredes Oroszországának megmentésére. Mert hogy az álnok, hanyatló Amerika éppen le akarja győzni.
Hátraszaltónak mesteri, fohásznak gyalázatos – de a történelmi hazugságok álnok mintavásárának kiválóra sikeredett. Talán…
Mert hogy ez a címe: Talán… ennek a talányos tanmesének, amely a finnek és a svédek várható NATO-csatlakozásával nyit és megállapítja, hogy „alakul a front Oroszországgal szemben. Talán még háború is lehet.”
Talán a voltszovjet–mostorosz agitátor nem vette észre: háború nem lesz, hanem van. És azt nem a finnek meg a svédek kezdték, hanem – a köpönyegforgató szavaival – az „elképesztő tempóban fejlődő” Oroszország, amely ráadásul „látványosan fejleszti haderejét”. (Akárcsak egykor az ő hőn szeretett Szovjetuniója.)
A Demokrata nevet érdemtelenül viselő antidemokrata hetilap főszerkesztőjének Nyugat-ellenes nyavalygásaira csak legyintenénk, ha nem venné elő Putyin – ki más!? – kedvenc háborús párhuzamát a „Jugoszlávia” nevet szintén érdemtelenül kisajátító miloševići páriaállam elleni NATO-légicsapásokról.
A fohász fele ugyanis afelett lamentál, hogy „Jugoszlávia 1999-es megtámadása” nem váltotta ki ugyanúgy az „érzékeny lelkű Nyugat” rosszallását, mint a mostani háború. A főszerkesztőt nem az ukrajnai pusztítás hatja meg, hanem a szerbiai károkat sorolja, a szerbiai áldozatokat gyászolja, sajnálkozik a Kína belgrádi nagykövetségét (ahová a szerb titkosszolgálat bújhatott) ért találaton, majd megállapítja:
„Az az agresszió válasz nélkül maradt, hacsak azt nem tekintjük válasznak, hogy az ősi szerb területet, Rigómezőt is magába foglaló Koszovót de facto elszakították Szerbiától és odaadták az albánoknak, bár de jure ma is Szerbia részét képezi…”
Nos, itt álljunk meg egy-két szóra.
Először is. A „NATO-agresszió áldozatává” vált pária-Szerbia addigra éppen negyedik agresszív háborúját folytatta büntetlenül szomszédai és délszláv testvérei ellen, amelyek közül háromban népirtást követtek el. A világ – és a szerbiai ellenzék – 8 éven át szinte tehetetlenül nézte a szerb fegyveres rablóbandák és magáncsapatok garázdálkodását, majd három évvel a daytoni béke után nem tűrhette tovább az újabb véres szerb állami terrort Koszovóban.
Másodszor. Koszovó maximum a szerb (ön)törvénykezés szerint számít de jure Szerbia részének. A magyar jog szerint semmiképpen, hiszen Magyarország egy hónappal a függetlenség kikiáltása után elismerte Koszovót. (Igaz, hogy a 2008-as ellenzékvezér Orbán Viktor sokkal gyorsabb lépést követelt.)
A voltkommunista-antikommunista-orbanista-putyinista okoskodó az ukrajnai orosz agresszióról megállapítja: „az egész háború kiváltó oka az volt, hogy az ukrán állam módszeresen és kíméletlenül üldözte és elnyomta az ott élő kisebbségeket.” Azt viszont ignorálja, hogy a miloševići hatalom a NATO-csapásokig már húsz éve sanyargatta a koszovói többséget. Arról nem is beszélve, hogy a szerb hatalom már száz évvel ezelőtt is a koszovói albánok deportálásával próbálta homogenizálni az „ősi szerb területet”, ahelyett, hogy megkísérelt volna békésen együtt élni a leigázott, majd a szocialista föderációban (majdnem) egyenrangúvá tett albánokkal.
A voltkommunista-antikommunista-orbanista-putyinista megmondóember legaranyosabb aranyköpése pedig az, hogy „az ukrán állam gyakorlatilag nem létezik, ezért Ukrajna csatlakozásával fertőzés érné az uniót”. Az elvtárs talán nem olvasott a Szovjetunió 1991-es felbomlásáról? Vagy az 1994-es budapesti memorandumról, amelyben kedvenc Oroszországa is garanciákat nyújtott az Ukrajna (valamint Fehéroroszország és Kazahsztán) területi integritását vagy politikai függetlenségét érintő fenyegetés vagy erőszak esetére. Saját kormányának állandó Unió-ellenes háborúja sem jut eszébe, amivel saját szövetségesi viszonyait fertőzte meg szinte jóvátehetetlenül az elmúlt évtizedben és sodorta veszélybe ukrajnai magyar nemzettársait. Pedig Budapest Brüsszel-ellenes háborújának támogatására ő maga szervezte a „békemenetet”!
Anti-atlantista agitátorunk szerint a Nyugat(!?) azért indította az ukrajnai háborút, mert – a Nyugat végleges hanyatlása előtt – „[m]ost még talán le lehetne tiporni Oroszországot… A talán szót emeljük ki, mert ebben van ma minden reményünk. Talán… Imádkozzunk.”
Imádkozzunk mi is – így Húsvét táján –, hogy az ilyen gyomorforgató köpönyegforgatók álságos „imádságain” átlássanak végre az orosz propagandába nyomorított magyarok is.
A környezetváltozás kezelésének nagymestere (Illusztráció: Shutterstock)
