Heti öt edzés, hétvégén mérkőzés. A játék sok lemondással jár, mégis rengeteg minden megtanulható belőle. Bajmokon a női kézilabda a falu sportja, sok családban a felmenők, testvérpárok voltak, és ma is a csapat tagjai. Hegyi Erika, aki 2002 óta edzi a lányokat, az elmúlt húsz évben felküzdötte a csapatot az első ligába. Kihívásokról, a sport szépségéről, nehézségekről mesélt, kiemelve, hogy csak egy egészen kicsi állandó támogatás kellene ahhoz, hogy a kézilabdasport ismét a régi fényében ragyogjon.

Ön is gyerekként kezdett kézilabdázni Bajmokon?

– Igen, belőlem is úgy lett kézilabdázó, mint mindenki másból Bajmokon. Több mint hatvanéves múltja van a női kézilabdának a településen. Ott kezdődött, hogy a tornatanárok az iskolában megismertették velünk a labdajátékot, aztán, aki úgy érezte, folytatta a korosztályos csapatokban. Én is így tettem, majd a felnőtt csapattal nagyon szép eredményeket értünk el. Nekem aztán sérülés miatt abba kellett hagynom az aktív edzést és játékot, de őszintén remélem, hogy lesznek még olyan idők, amikor ismét az első ligában tudunk majd játszani.

Mit kaphat a gyermek a kézilabdától? 

– Amikor először eljönnek edzésre, a gyerekek nagy többsége nincs is tisztában azzal, hogy miről is szól ez a játék. Akik eljönnek, később rábeszélik a barátnőket, és nagyon sok a testvérpár is – az idősebb hozza a fiatalabbat. A kézilabda egy jó időtöltés, egy munkaszokás, amire mi is megtanítjuk őket, hiszen ha sportolók akarnak lenni, akkor az időt be kell osztaniuk. Ha ki akarnak tűnni a tömegből, akkor valamivel foglalkozniuk kell. Nálunk pedig ezzel lehet, hiszen el lehet jutni egész magas szintre is ebben a sportágban, erre van is példa. A kézilabda által tartást kapnak: el tudják helyezni magukat a világban, és jobban tudnak harcolni majd magukért felnőttkorban. Sokat utazunk, amit nagyon szeretnek, de ez igen sok lemondással jár. Nem könnyű vasárnap délután elindulni a mérkőzésre, másnap hajnalban hazaérni, és helytállni az iskolában. 

Játékos volt, de hogy lett a lányok edzője?

– Egy barátnőm, egykori csapattársam tanító néni lett, és ő keresett meg, hogy szeretnék-e tovább foglalkozni a gyerekekkel. Ez 2002-ben volt. Elfogadtam a meghívást az edzésre, és ott ragadtam. Mondták, hogy szeretnék, ha foglalkoznék velük, de én akkor nem is tudtam, hogy kell ezt csinálni. Az első edzői lépések egyáltalán nem voltak olyan könnyűek, mint ahogy én most erről beszélek. Átvezettem őket a Radnički Klubba, és rövid idő után beneveztünk a korosztályos bajnokságokba. Az edzői pályafutásom így kezdődött, közben engedélyem is lett. A mai napig a Szabadkai Sportszövetség szakmunkatársaként edzem a lányokat. Ezzel az első generációval nagyon szép eredményeket értünk el, Szerbiában az ifi korosztállyal akkoriban harmadikak voltunk. Ahhoz képest, hogy egy kis település vagyunk, ez kiemelkedő eredmény. Ez a generáció az alapja annak a csapatnak, amelyik most továbbviszi és élteti a huszonegyedik századi kézilabdát, mert ez már nagyon nem az, mint ami a huszadik században volt, amikor a sportnak sokkal nagyobb volt a támogatottsága.

Mi változott meg? A gyerekek, a támogatás, az eredmények?

– A gyerekek is változnak, persze, de lehet velük dolgozni. Az anyagiakat tekintve a kilencvenes években, amikor azt hittük, hogy nagyon nehéz, hogy rossz helyzetben vagyunk, kiderült, hogy lehet attól sokkal rosszabb is. Most sokkal nehezebb. Ez az oka annak, hogy ez a csapat most ennyit tud kihozni magából. Egy kollektív sportban léteznek bizonyos tényezők, amitől egy csapat csapatnak nevezhető. Bajnokságon kell részt venni, arra fel kell készülni. Elmenni egy felkészítőre, táborba, ma már elképzelhetetlen, nincs miből. A nyolcvanas-kilencvenes években természetes volt, hogy léteztek téli és nyári felkészítők, a csapat elment a hegyekbe, a tenger mellé. Ma már csak álmodozunk hasonlóról. 

Akcióban a bajmoki Radnički (Fotó: Goran Barać)

Mégis lettek, voltak eredmények az elmúlt húsz évben.

– A 2002-es évtől építkező jellegű volt a munka, ahol a csapatot felépítettük egy szenior csapattá, akiket a 2006-os 2007-es évben fel tudtunk játszatni a második ligába, a következő szezonban pedig feljutottunk az első ligába. Ez egy elfogadható szint egy ekkora falunak, mint amilyen Bajmok. Ott kellőképpen lehet küzdeni, onnan már egy lépésre vannak attól, hogy profi játékosok legyenek. Több lányt is kineveltünk, és ma Németországban, Magyarországon vagy a szerb bajnokságban játszanak. Az ilyen szintű játékosokat mi már sajnos nem tudjuk finanszírozni, ők pedig fejlődni szeretnének, ezért elmennek. 2009 és 2013 között ki tudtunk nevelni egy olyan csapatot, amely fel tudta volna küzdeni magát a Szuper B és Szuper A ligába, azonban a város nem tudott garanciát adni, hogy lesz szponzor, lesz annyi pénz, amennyiből egy ilyen kaliberű csapat meg tud élni, ezért az elsőligás szintet tudtuk tartani 2009-től tavalyig, amikor kitettek bennünket, mert a járvány miatt nem tudtunk lejátszani bizonyos mérkőzéseket. Hiába kértük, hogy a tagjaink betegségét követően lejátszhassuk a szükséges mérkőzéseket, erre nem kerülhetett sor. A Vajdasági Kézilabda-szövetség végül három nem lejátszott meccs miatt háromszor ötvenezer dinár büntetést rótt ki ránk, és visszaestünk a második ligába. Mivel tavaly nem is játszottunk, még a csökkentett költségvetést, vagyis a támogatást, ami 580 000 dinár lett volna, sem kaptuk meg Szabadka várostól. 

Mostoha körülmények uralkodnak a kézilabdában Vajdaságban?

– Nem csak a bajmoki csapat dolgozik ilyen rossz anyagi körülmények között. Azok a csapatok, akik jobban fel tudják magukat találni ebben a politikai környezetben, gondolom, jobban boldogulnak. De nyolcvan százalékuk túlél. Emiatt is tartottak összejövetelt 15 klub elnökei, aminek az lett a folyománya, hogy végül leváltották a Vajdasági Kézilabda-szövetség vezetőségét. A szövetség mindenért büntetett bennünket: azért, mert nem állt jól a zászló, nem működött a kijelző és sorolhatnám. Rájöttünk, hogy nagyon sokan fizetjük ezeket a büntetéseket, és az egész rendszer mintha csak ezért működne. Az új vezetőség reményt keltett bennünk, hogy majd a minisztérium felé is nyitnak, meglátogatnak bennünket, kapunk labdákat, de látszott, hogy egy-két helyre elmentek, és ezzel befejezték. Átvették a megszokott metódusokat. Hozzánk se, és az észak-bácskai körzetbe se, ahol három csapat van, nem látogattak el. Más csapatok is küzdenek a túlélésért, lemondtak bajnokságokat, mert nincs támogatás, nincs miből elutazni és nincsenek játékosaik. A támogatás 40 százaléka elmegy az utaztatásra, a több pedig a mezre. Tornacipőre, új labdára már nem jut. 

Egy egészen kevés támogatás is elég lenne a boldoguláshoz?

– Igen. Szerintem erre vár és vágyik minden sportember Szerbiában, akik velem együtt megéltek szebb és jobb időket. Ezt a lépést nem nekünk, hanem magasabb szinteken kell meglépni. Sokat beszélünk arról, hogy a gyerekeket be kellene csábítani az utcáról, el a káros hatásoktól, de nem nyújtunk nekik semmi alternatívát, csak jó pénzért. Ezért hangsúlyozom ki, hogy mi ingyen labdázunk. Nagyon kevés kellene anyagilag, hogy visszaálljon oda minden, ahová kellene. A helyi közösségnek lehetne egy minibusza, mert így 200–300 ezer dinárt fizetünk minden alkalommal az utaztatásért. A vezetőségnek is el kellene ezen gondolkodni, hogy beszerezzen egyet. Járjuk az országot, látjuk, hogy más településeken ez megoldott és működik. Akkor sokkal több pénz maradna a felszerelésre is, táboroztatásra is. Szerbia tele van sporttehetségekkel. Komolyabban kellene venni ezeket az embereket, akik dolgoznak ezekkel a csapatokkal. Ez, ami most történik, túlélés. Egy-két embernek a jóakaratán múlik, hogy még működik az egész.

Hogy áll jelenleg a Radnički? 

– Egy utánpótlás 16-os csapatunk van, ez az ifi csapat, valamint a szenior csapat, és elindult egy kézilabda-iskola egy hónappal ezelőtt fiúk és lányok részére, ingyen. A bajmoki sportcsarnokban eltöltünk egy-két órát, labdázunk, ehhez minden helyi gyereknek joga van. A gyerekeknek játszaniuk kell, és ezért nem szabad pénzt kérni. Összesen 45 gyerek jár most edzésre. Jelenleg a 4. helyen állunk a táblázatban. Voltak olyan ambícióink, hogy mindenáron visszajussunk az első ligába az idén, de inkább egy kicsit lazítunk, nem hajtjuk mindenáron az eredményeket, hanem élvezzük a játékot és építkezünk. Ez most egy ilyen időszak. A legfontosabb a csapat megőrzése, mert jó úton haladtunk, hogy véget érjen az, aminek hatvanéves hagyománya van Bajmokon.

Az együtt elért eredmény a fontos

Dudás Lilla tizenhét éves, a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium német szakán tanul. Még az általános iskolában kezdett kézilabdázni Bajmokon. Édesapja is járt meccseket nézni, Lilla azt mondja, a településen hagyománya van a kézilabdának és a sport szeretetének. 

– Az iskolánk is próbálta beszervezni a diákokat, így kerültem én is a Radnički klubba, és azóta sem bántam meg. Jó a hangulat a csapatban, mindenki támogat mindenkit, és egy nagyon összetartó közösség. Nekem azért fontos a kézilabda, mert csapatjáték, ha valamit elérünk, együtt érjük el. A kézilabdának nagyon sok előnye van, Vajdaságban is sok az olyan csapat, ahol folytathatom a játékot, és profi szintre is el lehet jutni – mondja Lilla, azt viszont egyelőre nem tudja, hogy valóban profi játékos szeretne-e lenni.