Május 18-án a szerbiai bulvár- és félbulvárlapok úgy döntöttek, hogy portáljaikon és nyomtatott kiadványaikban minden olyan illúziót összetörnek, miszerint a médiában maradt bármilyen szakmai színvonal, tisztesség és empátia is –Tamara Skrozzának a Cenzolovka portálon megjelent írását teljes egészében leközöljük:

Ezúttal a 2021 decemberében eltűnt, majd pedig öt hónappal később a Duna folyóban megtalált Matej Perišbe vájták a fogaikat, egy szemernyi tisztelet és érzés nélkül, s azonnal közzétették a horvát fiatalember holttestéről készített fotókat, illetve a nagy valószínűséggel a nyomozás során szerzett adatokat.

Ezúttal nem annyira fontos, hogy ez az eljárás törvénybe ütközik-e, vagy pedig megsérti a Szerbiai Újságírói Kódex több pontját is. Ebben a konkrét helyzetben a legfontosabb a késztetés, majd pedig a döntés, hogy valami ilyesmit tegyünk. Nehéz bárki logikai rendszerébe beilleszkedni, de tegyük fel magunknak a kérdést, hogyan képes egy többé-kevésbé tehetséges újságíró és egy többé-kevésbé kulturált ember olyan helyzetbe kerülni, hogy kimondja: „Egy bomló test képe? Extra! Megjelentetjük!

ÖRÖK MENTSÉG A MORBIDITÁSRA: AZ EMBEREK EZT SZERETIK

Láttuk a halott fiú, Bilicki Ervin holttestét, ahogyan a meggyilkolt Jelena Marjanović, valamint Muamer Zukorlić mufti holttestét is, és tucatnyi hullát is láttunk, akiket hullazsákba raktak, amelyekből kötelezően egy lábnak vagy karnak kellett kilógnia.

Ha meg képek nem voltak, akkor részletes leírások szerepeltek arról a helyzetről, amelyben megerőszakolt, megkínzott, megölt, őrölt, elégetett, vízbe fulladt embereket megtalálták.

Amikor magánbeszélgetések közben elmagyarázzák, hogy miért is csinálják, a bulvársajtóban dolgozó kollégák általában azzal védekeznek, hogy „az emberek ezt szeretik”.

Logikusan hangzik, mert, akik az 1990-es években tévéképernyőn azt nézték, amit néztek, azok bizony fokozott mértékben tolerálják a szörnyűségeket. De akkoriban sem „mindenki” nézett televíziót – egyszerűen azért, mert még meg sem születtek.

Különben is, még ha nézték is a tévét, ki mondja azt, hogy „az emberek ezt szeretik”, Ki végzett ez kapcsán közvélemény-kutatást, illetve felmérést? Ki kérdezte meg tőlünk, hogy az újságokban bomló tetemeket vagy pedig levendulamezőket szeretnénk látni?

És itt elérkeztünk a következő lényeges ponthoz. Még ha egyes kutatások ki is mutatták azt, hogy az olvasók és tévénézők valóban vérre, húsra és csontra vágynak, a civilizált világban a család, az áldozatok és a nyilvánosság iránti tiszteletből ilyen fényképeket NEM TESZNEK KÖZZÉ!

Ezért nem közölték a médiumok a Kereskedelmi Világközpont, a terrortámadások, a cunami áldozatainak a holttesteit. A többezer vízbe fulladt illegális bevándorló közül a hároméves Aylan Kurdiról csak olyan fényképek jelentek meg, amelyek a nem közöltekhez képest- szinte művésziek, a legsúlyosabb migránsválság idején pedig kétségtelenül közérdeklődésre számot tartóak voltak.

Matej Periš esetében, csakúgy, mint a többi hasonló helyzetben, nem volt ekkora érdeklődés: a fiatalember megfulladt, a nyomozás még tart, és nem kell bámulni, hogy milyen állapotban találták meg. A szadista olvasók sem nem vágynak ijesztő jelenetekre, ahogyan az újságírók és a nyomozószervek sem.

Ez esetben azonban az a legfontosabb, hogy a május 18-án és 19-én megjelentett írások és képek publikálási késztetése mögött az empátia és az együttérzés teljes mértékű hiánya áll. Ha még csak nyomokban is, de létezett volna empátia, valakinek a bulvársajtóból eszébe jutott volna, hogy Matej fiatalember volt, akit valaki valamikor szeretett, megbecsült, dédelgetett, az, hogy voltak neki szülei, rokonai, barátai és hogy olyan emberek között él, akik legközvetlenebbül érintettek a halála által, akik számára a nyomozás során készült fényképek és adatok további fájdalmat okoznak.

NEMHOGY NEM LESZNEK MEGBÜNTETVE, HANEM MEGJUTALMAZZÁK ŐKET

Ebben a konkrét esetben nem is kellett elképzelniük ezeket az embereket: Nenad, Matej édesapja hónapokig Belgrádban maradt és az összes újságírói kérdésre ritkán tapasztalt úriassággal válaszolt.

Azonban a bulvársajtóban dolgozók közül senki sem gondolt arra, hogy miképpen érzi magát, miután meglátja azt, amit már látott.

Ahogy évek óta nem gondolkodnak azon, hogy milyen azoknak, akiket megtámadnak, hogyan élnek mindazok a családok, akiket a beszámolóikkal tönkretettek, hogyan élnek azok az emberek, akiket megrágalmaztak és örökre elhallgattattak, miképpen éreznek azok az anyák, akik gyermekeik haláláról hírporáljaikon keresztül értesültek (mert az újságírók természetesen közölték az „exkluzív történetet”).

És itt visszaérkeztünk az írás elején feltett kérdéshez – honnan jött a késztetés, az ötlet és a döntés?

A válasz egyértelmű: a bulvárlapok azért csinálják azt, amit csinálnak, mert semmilyen törvény, illetve szabály nem vonatkozik rájuk. És nemhogy nem lesznek megbüntetve, hanem az állam különböző pályázatok elnyerésén keresztül meg is jutalmazza őket. A szerkesztőiket szívesen látják majd a televíziókban, az újságíróik pedig a többi kollégájukhoz képest úgy élnek majd, mint Marci Hevesen.

A mindenkori kormány alázatos szolgái, médiamanipulátorok, szélhámosok kezében lévő bulvárlapok azért is léteznek, hogy szörnyűségeket jelentessenek meg – szörnyűségeket, amik megrökönyödtetik, megijeszti, ledermeszti az embereket. Szörnyűségeket, amelyek a közéletből és a médiumokból káoszt és erkölcsi pusztaságot teremtenek, hosszabbtávon pedig az újságíró tisztességességhez és hitelességhez történő visszatérés összes szándékát megsemmisíti.

Akárhogy is nézzük, Matej Periš esete nemcsak a bulvárlapok, hanem általában az újságírás és Szerbia számára is elképzelhetetlen és kitörölhetetlen szégyen. Annak az államnak is a szégyene, ahova Matej az újév megünneplésére érkezett, s amelyik emberhez nem méltó módon kíséri ki.

Kollégák, szégyelljétek magatokat, ha még van hozzá szégyenérzetek és képetek!

Bocsáss meg Matej, mindannyiunk nevében, akik ezt nem tudtuk megakadályozni!