Évek óta zaklatja a zentaiakat néhány kiskorú. Testvérek, egyik bűncselekményt követik el a másik után, miközben a helyiek tehetetlenek, s valahol az intézmények is úgy tesznek, mintha azok lennének. Ezek a gyermekek az évek alatt felnőnek, s a nemtörődömség miatt csak sejteni lehet, milyen felnőtté válnak.
Közben Novi Pazarban a felnőttek arra kényszerítik a kiskorú, sőt, alig járni megtanuló gyermekeiket, hogy kolduljanak az utcákon, s amennyiben nem annyi pénzt hoznak haza a nap végén, mint amennyit a felnőttek elvártak volna, visszazavarják az utcára, és azzal büntetik őket, hogy a szabad ég alatt kell tölteniük az éjszakát.
Vajon mi járhat ezeknek a lelkeknek a fejében? Milyen mesét találnak ki maguknak, miközben álomra hajtják a fejüket a hideg utcák kövein? Mit látnak a csillagokban? Tudják-e, milyen az édesanyjuk ölelése? Van-e, aki megvigasztalja őket? Hiszen gyermekek, és a gyermekek tisztán, előítéletek és a rossz ismerete nélkül, szeretetre éhesen jönnek a világra. A rosszra, helytelenre mi, felnőttek tanítjuk meg őket a saját cselekedeteink által. Ebből egyértelmű lehet a címben feltett kérdésre a válasz, vajon kié a felelősség, hogy a zentai testvérek nem találják a helyüket a világban, hogy úgy érzik, zaklathatnak egy édesanyát a gyermeke szeme láttára. Kié a felelősség, hogy hároméves gyermekek alszanak kartonpapíron az utcán?
A felnőtteké, a rendszeré, a társadalomé egészében. A miénk, akik hagytuk, hogy a rendszer szemet hunyjon a rászorulók igényei felett. A miénk, mert a rendszert hibáztatjuk, s közben szemet hunyunk minden felett.
