A világsajtó az elmúlt napokban az orosz–ukrán háborún és annak fejleményein mellett kitért Angela Merkel volt német kancellár visszavonulása utáni első interjújára, valamint Olaf Scholz balkáni látogatására is. Téma volt még a franciaországi parlamenti választások várható kimenetele és Orbán Viktor nagyhatalmi törekvései is. Átlapoztuk a világsajtót New Yorktól Zürichen és Frankfurton át Szöulig, valamint Brüsszeltől Münchenen át Budapestig.

Macron reszket, Putyin egyre kevésbé

Kezdjük az orosz-ukrán háborúval! Az angol nyelven megjelenő szöuli Korea Herald  napilap ezt írja erről:

„A Vlagyimir Putyin ellen hozott nyugati szankciók mindinkább halványulnak. Miközben az Európai Unió minden idők legszigorúbb korlátozásának bevezetését ünnepli az orosz hadigépezet ellen – beleértve az olajimport részleges tilalmát –, az engedmények [Oroszország irányába] egyre jobban növekednek: kezdve a csővezetékes kőolaj szolgáltatásának mentesítésétől egészen Putyin kedvenc papjának a szankciólistáról való eltávolításáig. Orbán Viktor egyértelműen nagy szerepet játszik az összefogás feldarabolásában. De a kimerültség és a morál megcsappanásának veszélye messze túlmutat Budapesten. Sok állam- és kormányfő aggódik a szankciók saját országuk gazdaságára ható ​​következményei miatt, különösen a magas infláció és a gazdaság lassulása miatt. Ehhez hozzájárul az a szintén zord felismerés, miszerint a több mint 100 napja tartó harcok után ismét felgyorsult Oroszország előretörése Ukrajnában.”

A 132-szeres Pulitzer-díjas New York Times szerint:

„Az ukrajnai háború még tartogathat meglepetéseket – különösen Putyin számára. Több mint 100 nap után senki sem tudja megmondani, hogyan fog véget érni ez a háború, ami Putyin fejében kezdődött, és valószínűleg csak akkor fog véget érni, amikor az orosz elnök úgy dönt, hogy véget vet neki. Úgy tűnik, Putyin azt érzi, hogy ő irányít és az idő az ő oldalán áll, mert több veszteséget tud felvállalni, mint a nyugati demokráciák. De a nagy háborúk végkimenetelei kiszámíthatatlanok. Nem számít, hogyan kezdődtek, és nem is lehet előre látni, hogyan végződhetnek.”

Merkel rossz szolgálatot tett a szabadságnak

Visszavonulása utáni első interjújában Angela Merkel hevesen védte saját Oroszország-politikáját. A New York-i Wall Street Journal erről ezt írja:

„Ritkán válik olyan gyorsan és alapvetően hiteltelenné egy olyan külpolitikai örökség, mint Angela Merkel volt német kancelláré. A német kormány élén eltöltött 16 év alatt úgy gondolta, hogy mérsékelheti Vlagyimir Putyin nagyhatalmi törekvéseit, ennek azonban Németország és Európa orosz energiazsarolása lett az eredménye. Ami pedig az erre vonatkozó sajnálkozást illeti, nos, a volt kancellár ebben nem lát semmi kivetnivalót. Ez derült ki Merkelnek a kancellári posztról való tavalyi távozása utáni első jelentősebb nyilvános szerepléséből. (…) Nehéz nem arra következtetni, hogy kudarcának egyik oka az volt, hogy Putyin azt hitte, csupán egy korlátozott európai ellenállásba fog ütközni, ha idén próbálja bevenni Kijevet. A Bloomberg jelentése szerint viszont Scholz most tanácsot kért Merkeltől, hogy hogyan bánjon Ukrajnával, és Putyinnal szemben. Reméljük, hogy Scholz nem veszi komolyan Merkel tanácsát. Elnézést ezért a kijelentésért, de Európának nincs sok megköszönni valója Merkelnek.”

A brüsszeli De Standaard flamand nyelven megjelenő, hagyományosan keresztény napilap szintén a Merkel-interjúval foglalkozik:

„Nem, nincs miért hibáztatnia magát – mondta Angela Merkel volt német kancellár, akinek ez volt az első nyilvános fellépése azóta, hogy hat hónappal ezelőtt átadta a fáklyát Olaf Scholznak. Ezalatt az idő alatt Európa döbbenten ébredt fel abból az édes álmából, amelybe Merkel belerántott minket. Az ukrajnai orosz invázió szétzúzta azt az illúziót, hogy Vlagyimir Putyin lemondana az ezzel az országgal szembeni történelmi igényéről. (…) Németország az EU egyik legfontosabb országa, és Merkel volt a legmegértőbb Oroszország irányába: Putyinnal tudott oroszul és németül tárgyalni, mindketten ugyanahhoz a generációhoz tartoznak, és hasonló rezsimben nőttek fel. Mandátuma végén Merkel volt az egyetlen, aki ismerte Putyint pályafutása kezdete óta. Ezért követte őt az EU, amikor Merkel úgy döntött, hogy Európának szoros kapcsolatban kell maradnia Oroszországgal. Olyan országok, mint Lengyelország, vagy a balti államok, amelyek határozottabban akartak fellépni Putyinnal szemben, traumatizált gyáva nyulakként szorultak a háttérbe. (…) Ha azt akarnánk elképzelni, hogy hogyan nézne ki ma Ukrajna, ha Merkel tíz évvel ezelőtt határozottan az asztalra csapott volna, akkor valószínűleg azt gondolnánk, hogy a kávézaccból olvasta a jövőt.”

Merkel nyugdíjasként sem ismeri el, hogy hibázott, írja a Neue Zürcher Zeitung című liberális svájci napilap:

„Jó lett volna, ha Angela Merkel első jelentős fellépése hosszú hivatali ideje után nem egy olyan beszélgetőpartnerrel történt volna, aki őt imádja. A már nem szolgálatban lévő kancellár […] a Berliner Ensemble színpadján egy olyan újságíróval ült szemben, aki – legalábbis beszélgetőpartnerként – képtelen volt ésszerű, azaz megfelelő szakmai színvonalon álló kérdéseket megfogalmazni. Az a néző viszont, aki nem volt kíváncsi arra, hogy milyen politikai operettet adnak elő, hanem mást várt ettől az eseménytől, mint csupán kellemes érzékmegnyilvánulásokat, csalódott. Merkel magabiztosan kezelte az interjút, ami számára nem számít egy különös bravúrnak. Azon az estén természetesen nem ismert el semmilyen releváns politikai hibát. Ezt sikeresen elkerülte 16 év hivatali ideje alatt is, így nyugdíjba vonulása után sem változtatott ezen.”

Scholz reményt akart kelteni a balkáni országokban

Koszovó még az idei év vége előtt szeretné megszerezni az EU-tagjelölt státust. Olaf Scholz német kancellár pristinai látogatása során megerősítette a balkáni országok csatlakozási kilátásait, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung polgári-konzervatív napilap:

„Olaf Scholz barátságos emberként ismerte meg Koszovó miniszterelnökét, amikor Albin Kurti májusban a szövetségi kancellár meghívására Berlinbe látogatott. Kurti szintén szociáldemokrata, tehát ugyanabba a pártcsaládba tartozik, mint az SPD-s kancellár. Nem véletlen tehát, hogy Scholz pénteki és szombati, öt balkáni országba induló utazásának első célpontja Pristina volt, Európa legfiatalabb országának fővárosa, amely 2008 februárjában kiáltotta ki függetlenségét. Scholz látogatását nagy gesztusként értékelik Koszovóban, nem utolsósorban azért, mert Belgrád és Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök csak közvetlenül utána szerepelt a kancellár útitervében. Szerbia nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Scholz nemrég Berlinben összehozta Kurtit és Vučićot, hogy ezáltal újraindítsa a két ország között félbeszakadt párbeszédet. Kurti Koszovó »történelmi napjának« nevezte Scholz látogatását, mivel 14 éve egyetlen német kancellár sem járt ebben az országban. Az orosz agresszióra való tekintettel most »erős vezetésre« van szükség, amit Kurti elvár a kancellártól.

Scholz a nyugat-balkáni országok csatlakozási ambícióinak támogatását tűzte ki célul. Meg akarja akadályozni, hogy ezek az államok orosz befolyás alá kerüljenek, vagy Szerbiához hasonlóan az alatt maradjanak, és ezzel nehezítsék az európai integráció folyamatát. Berlin abból indul ki, hogy a gazdaságilag legyengült Oroszország hosszú távon már nem lesz vonzó partner a nyugat-balkáni országok számára. A kancellár a közelmúltban a Bundestagban azt mondta, nem csak a térség biztonságáról van szó, amelyben a külső erők, »nem utolsósorban Oroszország« küzdenek a befolyásért, hanem »saját biztonságunkról is, amely egy stabil európai Nyugat-Balkán nélkül nem érhető el.«”

A belgrádi Politika szerb napilap az ukrajnai háború tükrében elemzi Szerbia és Oroszország viszonyát:

„Oroszország ismét megmutatta, milyen erős külpolitikai fegyvere a gáz: Moszkva ezzel jutalmazta meg Szerbiát, mert nem csatlakozott a nyugati szankciókhoz, és egy hároméves gázszállítási szerződést kötött vele nagyon olcsó árral. Ez kétségtelenül jó hír Szerbia polgárai és költségvetése számára, ugyanakkor aggasztó kérdéseket is felvet: milyen politikai engedményeket kell Aleksandar Vučić szerb elnöknek megtennie azért, hogy megköszönje Vlagyimir Putyinnak ezt a gesztusát? Veszélyezteti-e Vučić a társadalmi béke és a hatalom megtartása érdekében a Szerbia és Brüsszel közötti kapcsolatot?”

Macron esélyei

A liberális-konzervatív párizsi Le Figaro napilap vezércikke szerint “Macron – Mélenchon harca egy Nupes játék” [Nupes – Nouvelle Union populaire écologique et sociale, azaz Új Környezetvédelmi és Szociális Népi Unió, a francia baloldali és környezetvédelmi pártok szövetsége Macron ellen]:

„Úgy tűnik, Emmanuel Macron jó úton halad a szűk többség megszerzése felé a jövő vasárnapi választásokon. Azt már tudjuk, hogy szövetségesei, Édouard Philippe és François Bayrou jóindulatától függ majd a sikere, ami megnehezítheti a feladatát. Azt viszont nem tudjuk, hogy abszolút, vagy relatív többsége lesz-e. Az eredmény nyilvánvalóan nem ugyanaz: a második hipotézis esetében az államfő minden egyes jogszabály meghozatalához kénytelen lenne kikönyörögni néhány szavazatot a jobb- vagy a baloldaltól, vagy fegyvert használni (ami politikailag költséges és alkotmányosan korlátozott) az Alkotmány 49. cikkelyének 3. paragrafusa alapján [amely lehetővé teszi a végrehajtó hatalom számára, hogy kikényszerítse egy jogszabály elfogadását, hacsak az ellenzék nem nyújt be bizalmatlansági indítványt ellene]. Ez viszont katasztrófa lenne a jövőre nézve: már most úgy tűnik, hogy ezt a rosszul született ötéves mandátumot a »chiracizálás« fenyegeti [Jacques Chirac francia elnököt 2011. december 15-én a bíróság első fokon két év felfüggesztett börtönre és 150 ezer eurós pénzbírságra ítélte többek között a közhatalommal való visszaélés miatt]; nehéz belátni, hogyan születhet meg még egy kicsiny reformimpulzus egy, a valódi többségtől megfosztott Nemzetgyűlésben.”

Macron reménykedhet, álltja a budapesti hvg című gazdasági hetilap:

„Az első fordulóban csak maroknyi hely sorsa dőlt el, így minden a hétvégén sorra kerülő második menetre marad. Macron pártja bizonytalanabbul szerepelt, mint a 2017-es választás első fordulójában, és kétséges, hogy megőrzi-e abszolút többségét a parlamentben. Valószínű, hogy az ellenzék legfőbb erejévé a baloldali szövetség léphet elő. Az Ipsos [Institut Publique de Sondage d’Opinion Secteur – Nyilvános Ágazati Véleménykutató Intézet] felmérése szerint az Együtt 255-295, az IFOP [Institut Francais d’Opinion Publique – Francia Véleménykutató Intézet] szerint 275-303 mandátumot szerezhet az 577 fős nemzetgyűlésben. A végeredmény azon múlik, hogy mekkora lesz a részvétel, és a baloldalnak sikerül-e a legszegényebb rétegeket szavazásra bírni. Az első fordulóban 47,5 százalékos volt a részvételi arány, ami történelmi mélypont. A Nemzeti Tömörülés [Marine Le Pen által vezetett Rassemblement National] 20-45 mandátumot nyerhet el a jelenlegi 8 helyett, vagyis megszerezheti a frakcióalapításhoz szükséges 23-at.”

Orbán Viktor hatalomvágya  

„Orbán Viktor egyszerűen látja a világot: ő maga áll az univerzum közepén, miközben az EU-t kisstílű alakok irányítják. Ugyanakkor édesmindegy neki, hogy általános az a vélemény, miszerint őt demokráciaellenesnek és diktátornak tartják. Neki kizárólag a saját egója számít”, írja a müncheni Süddeutsche Zeitung progresszív-liberális közép-baloldali napilap, majd így folytatja:

„Mindenki ugyanazokkal a jelzőkkel jellemzi őt: okos, olvasott, ügyes, aljas, féktelen, hataloméhes.

Orbán Viktor, a győztes, valójában egy laza és szarkasztikus személy. Ebben leli kedvenc szerepét. Ez év áprilisában negyedszer választották meg Magyarország miniszterelnökének – és ezt az eredményt egyetlen felmérés sem jelezte előre. »A győzelmünk olyan hatalmas, hogy a Holdról is látható«, kiáltott fel az eufórikus Orbán a választás éjszakáján, majd hozzátette: »de mindenképpen Brüsszelben is!« Ezzel ismét világossá tette, hogy is állnak a frontok: itt áll Magyarország, mint a világegyetem közepe, ott pedig az EU a kis elméivel.

Brüsszelben »diktátornak« kellene nevezni Orbánt, mint azt Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság volt elnöke meg is tette, és csökkenteni kellene a neki szánt pénzt, valamint fenyegetni az EU-tagság felfüggesztésével, mert aláássa a jogállamiságot, és az EU-s pénzekkel látja el barátait. De az EU-nak akkor is kellett volna haragudnia rá, amikor a legutóbbi csúcstalálkozón blokkolta az Oroszország elleni olajembargót, és azt állította, hogy ha tombolnak is ellene, akkor sem fogja támogatni az EU hatodik Moszkva elleni szankciócsomagját mindaddig, amíg Kirill orosz ortodox pátriárkát le nem veszik a listáról. Ő volt az, aki végül győztesként hagyta el a pályát. Legalábbis ő  ezt így látja.

Orbán Viktor a Székesfehérvár nevű kisvárosból származik, és egykor liberális, ambiciózus fiatal politikus volt, aki a kommunizmus közvetlen bukása előtt, 1989 nyarán a szovjet csapatok kivonásának követelésével tűnt fel. 1998-ban lett először miniszterelnök, négy évre. De időközben ő lett a leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfő az EU-ban. »Csak egyszer kell választást nyerni, de akkor ezt helyesen kell csinálni«, mondta állítólag 2010-ben, a második választási győzelme után. Az alkotmányt többször is megváltoztatta saját előnyére, az ország pedig uralma alatt jobbra tolódott. Ő mindazok számára példa, akik az erős vezetőket csodálják. Ellenfelei pedig autokratának nevezik.”

Hatalomvágyának meglett az eredménye: megszavazták Orbán Viktor hatalmas fizetésemelését, a többiről már a miniszterelnök dönt majd, írja a budapesti Népszava baloldali napilap:

„133 szavazattal 51 ellenében az Országgyűlés keddi ülésén megszavazták az Egyes törvényeknek a honvédelemmel, a gazdaságfejlesztéssel, valamint a kormányzati igazgatással összefüggő módosításáról címet viselő salátatörvényt, amely szerint Orbán Viktor miniszterelnök hatalmas fizetésemelést kap, bérét a házelnökéhez igazítják.

Ez azt jelenti, hogy a miniszterelnök fizetése az eddigi havi bruttó 1,5 millió forintról bruttó 3,554 millió forintra nő. […] Orbán Viktor emellett megkapja a képviselői alapfizetést is, ami még bruttó 1,3 millió havonta.

Nem mellesleg a 61 oldalas salátatörvény – amelyet Gulyás Gergely kancelláriaminiszter nyújtott be – lehetővé teszi azt is, hogy Orbán Viktor ezután saját hatáskörben dönthessen a politikai vezetők, vagyis a miniszterek, az államtitkárok, a kormánybiztosok és a miniszterelnöki megbízottak járandóságáról is, a fizetési plafont pedig eltörölték.”

Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)