Nem szeretnék pálcát törni a Szabad Magyar Szó szerkesztői, lektorai, sőt még egyes cikkírói felett sem, különösen akkor, ha egy „átvett” írást helyeznek ki a portálon, hiszen senki sem akar kételkedni abban, hogy a kölcsönzött anyag megfelel-e az anyanyelv, esetleg a tudományos nyelvezet szabályainak. Éppen ezért nem a ledorongolás szándékával írom ezt a jegyzetet, hanem inkább azért, illene utánanézni a szenzációhajhászó címeknek és tartalmaknak, mert szinte minden alkalommal rá lehet jönni, valami nincs velük rendben. Amikor megláttam a címet: A cianidnál is erősebb méreggel rendelkező halat találtak az Adriában, abban a pillanatban sejtettem, itt is egy átvett írásról lehet szó. Mondhatják a gyanútlan olvasók, könnyű neked okoskodni, hiszen nemcsak fizika, hanem kémia szakos tanári végzettséged is van (pedig sokan már erre sem emlékeznek).

Valószínűen szinte mindenki már az általános iskolában, illetve többek a középiskolai, esetleg egyetemi tanulmányaik alatt találkoztak a hidrogén-cianid (HCN) savként viselkedő vegyülettel, amelynek sóit nevezik –cianidoknak (nem véletlen előtte a kötőjel, mert oda kell beilleszteni a fém nevét, amelyikkel sót alkot), míg abban az esetben, ha szerves anyagokkal egyesül, akkor a kapott vegyületek már más nevűek, –nitrilek.

Nagy valószínűséggel az eredeti szöveg írója azt sem tudhatta, hogy a természetben hirogén-cianid, sem azok fémekkel alkotott sói sem léteznek, ugyanis az egyes növények (legismertebbek a mandulafajták és az azokból kitenyésztett növények, mint például az őszibarackok, de igaz ez a rózsafélékhez tartozó minden gyümölcsre: meggyre, cseresznyére, szilvára, sárgabarackra is), a magjában megtalálható az amygdalin (amigdalé, ἀμυγδάλη, görögül = mandula) vegyület – ami nem más, mint ciántartalmú glikozid (hogy megértsék: cukorszármazék) –, ez pedig kis mértékben nemhogy mérgező, hanem rák elleni természetes gyógyszer.

Felvetődik akkor a kérdés, mi a mérgező, amihez hasonlították a szegény földközi-tengeri halacska húsában található mérget? Ez az, amit kellene tudni mindenkinek: Az ember által mesterségesen előállított hidrogén-cianid vizes oldatában ionokra bomlik, ott a pozitív hidrogén ion (H+) mellett megjelenik a cianid (CN–) negatív ion, az oldat így lesz keserű mandula szagú és ízű. És most jön az, ami bizonyítja, az emberi kapzsiság nem ismer határokat, hiszen ez az a vegyület, amely könnyen leadja a hidrogén atomját, annak helyére belép egy a kibányászott kőzetben található fém atomja (mondjuk az arany), amit utána „kiütnek” egy sokkal vegyülőképesebb fémmel (mondjuk a nátriummal), majd amennyiben a fennmaradt szennyvizet nem semlegesítik, bekövetkezik a patakokban, a folyókban történő ciánmérgezés (biztosan emlékeznek még a Tiszára).

Ezért nevetséges a cianidnak, mint a mérgezőképesség egységének a használata. Ugyanilyen elv alapján mondhatnánk mindezt a kloridokra (hiszen a hidrogénklorid egy igencsak maró sav) – talán azért nem tesszük, mert akkor ki venne konyhasót –, esetleg a szulfátokra (biztosan hallottak már a kénsavról), na meg a nitrátokra (hiszen a salétromsav sem „kutya”) – ezek esetében mi lenne a gipsszel, vagy a nitrogéntartamú műtrágyákkal –, de az is lehet, hiába írnák le a botcsinálta újságírók ezeket, senki sem kapná fel a fejét, mer nem lenne benne semmi szenzációs!

 Mi köze a Lagocephalus sceleratusnak a tiszai ciánmérgezéshez?