Kíváncsian olvasom Bárdi Nándor történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet tudományos osztályvezetőjének interjúját a Körkép honlapon.
A szerző több síkon és több dimenzióban mérlegeli a kisebbségi közösségek változó, több tényezőtől függő helyzetét. Végre valaki kimondja, hogy nincs egy örök kisebbségi stratégia! Nagy kár, hogy nem születik több hasonló összetettebb szempontú dolgozat, amelynek köszönve megszabadulunk a kisebbség örök szenvedéstörténeti banalizálásától. Más stratégiára volt szükség az államszocializmusban, megint másra a rendszerváltás hajnalán, amikor egyik napról a másikra alkalmazkodni kellett a vadkapitalista szabadpiaci környezethez, a többpárti parlamenti rendszerhez, az emberi és kisebbségi jogok feltételének megteremtéséhez. Időközben azonban a rendszer megszilárdult, a kelet-közép-európai és a balkáni régióban lejátszódó erőteljes nemzetállam-építés és az autokrata rendszerek térhódítása idején újra át kell gondolni a stratégiát.
A tegnapi „univerzalizmus” kezdi érvényét veszteni, nem csupán egyféle hidegháborús bezárkózás veszi kezdetét, hanem egyre nagyobb szerepet kap – főleg represszívet – az etnikai kulturális domináció, az információs monopólium. Félő, hogy ebben a folyamatban a nemzeti kisebbségek mindinkább a perifériára szorulnak. Megfigyelhető, hogy napjainkban a kisebbségi elnyomás és asszimiláció nem annyira politikai síkon zajlik, hiszen a kisebbségi pártvezetők a hatalom részesei, a durva módszerek felpuhulnak, a nemzetállam egyre nagyobb súlyt helyez a kulturális hegemóniára, a kulturális- és tudástőkére. A kisebbség kétféleképpen védekezhet ellene. Az egyik a saját „sziget-kultúr” létrehozása, ami az első pillantásra hatásos, de kérdés, hogy ez sikere lehet-e a mai információs társadalmakban és digitális világokban. Vagy elérkezett egy másik stratégia ideje: az új interaktív stratégia? Képes-e a kisebbség kilépni a defenzív kulturális státusból? Képes-e belépni az offenzív kulturális státusba?
Ez azonban felveti a további kéréssort. Törekedjünk-e a kisebbségi nábobok támogatása mellett a tudástőke birtoklására? Nem lehetetlen, hiszen a kisebbségi értékteremtő réteg egyébként is versenyre van ítélve, egyrészt a saját nemzeti kultúráján belül, másrészt abban az államban, amelyben él. Vállalja-e a versenyt, változtasson-e hagyományos értékrendjén?
Bárdi interjúja utal ezekre az árnyalatokra. Mit jelent például, ha a kisebbség kivonul az adott állam kultúrájából és bezárkózik saját nemzeti kultúrájába? „Tehát, ha az egységes magyar nemzetben csak kárpát-medencei magyar ügy van és nincs erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, magyarországi ügy, akkor ebben mindenképp budapesti politikai lesz a domináns. Így egyszerre folyik a kisebbségi intézmények anyagi, infrastrukturális támogatása Magyarországról, miközben a magyarságpolitika alárendelőik a budapesti geopolitikai törekvéseknek”, írja Bárdi. Az anyaországi politikusok manapság erre helyezik a hangsúlyt. Milyen következményekkel jár ez?
Ma Kárpátaljáról és Vajdaságból – állítja Bárdi – folyamatos exodus zajlik Magyarországra. Vajdaságban 2011-ben még 300 ezer magyarról beszéltek, most már jó, ha 150 ezer van odahaza. Jól mutatja ezt, hogy a gimnáziumokból a tanulók 80-85%-a Magyarországon tanul tovább. Aki Magyarországon tanul tovább, arról feltételezhető, hogy a többségi szakmai nyelvet már nem sajátítja el, itt marad, vagy továbbmegy. Ez csakis azzal mérsékelhető, hogy az elkövetkező időszakban a támogatáspolitika a humántőkére helyezi a hangsúlyt. Nem az elvándorló humántőkére – amelyre Bárdi is rámutatott – hanem a maradó és a maradásban a többségi társadalomra is ható humán- és kulturális tőkére.
