Augusztus 30-án, 91 éves korában, hosszú és gyötrelmes betegség után elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931–2022). Az 1991 decemberében megszűnt Szovjetunió első és egyetlen elnöke, a Szovjet Kommunista Párt utolsó főtitkára a pártranglétra legmagasabb fokára emelkedve a rendszer tejes reformját tűzte ki célul, ám abban nem volt elég erő az átalakulás végrehajtására: saját belső ellentéteinek súlya alatt összeomlott. Gorbacsov teljesítménye tehát inkább a világ többi része számára vált kulcsfontosságúvá: megszüntette a hidegháborút, „elengedte” a csatlósállamokat, köztük Magyarországot és Kelet-Németországot a szovjet „kötelékből”, valamint véget vetett a NATO és a Varsói Szerződés közötti fegyverkezési hajszának. Otthon viszont a nagy orosz birodalmi álmok aláásójának számított, aki még csak nem is kapott teljes állami temetést. A világsajtó emlékezése is ezt a kettősséget tükrözi.
Gorbacsov öröksége a szabadságban rejlik
A párizsi Libération című, Jean-Paul Sartre és Serge July által alapított közép-baloldali napilap így emlékezik meg Mihail Gorbacsovról:
„Szabadság. Kétségtelenül ez az a szó, amely legjobban foglalja össze Mihail Gorbacsov történelmi jelentőségét (…). És éppen azért kell megünnepelnünk a szabadságot, amelyet a Szovjetunió utolsó uralkodója hozott hazájába, mert kísérlete kudarcot vallott, hogy átalakítsa a totalitárius szovjet kommunizmust. Ez a szabadság ma Oroszországban halott (…). Természetesen ennek a kommunista humanista örökségnek az elemzése ezt a hatalmas paradoxont célozza meg: úgy alakította át a világot, hogy nem sikerült megváltoztatnia saját országát. De kik vagyunk mi, hogy felmérjük ennek a kudarcnak az okait, tekintettel a Gorbacsov által kirobbantott globális események nagyságrendjére? És hogyan ne osztozzunk abban a hitében, hogy nem létezhet egy tartós jövő a »szabadság« szó nélkül? Ezt az örökséget nem lehet szétdarabolni, egészében kell megvédeni.”
Oroszország a múlt felé tart
Az amszterdami de Volkskrant című közép-baloldali napilap így ír Mihail Gorbacsov haláláról:
„»Szabadságot adott nekünk, de nem tudtunk vele mit kezdeni.« Erre a következtetésre jutott Ruszlan Grinberg orosz közgazdász, Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök egyik utolsó vendéglátója. Szomorú kijelentés ez, de mintegy 30 évvel az elnyomó szovjet rendszer alól való felszabadulásuk után az oroszok, úgy tűnik, erőteljesen haladnak vissza abba a múltba, amelyből a néhai államfő egykor megpróbálta kiszabadítani őket.”
Putyin lerombolta Gorbacsov álmait
A Neue Zürcher Zeitung című liberális napilap a múltba tartás okaira is rámutat:
„Hosszú és gyötrelmes betegség és ágyhoz kötöttség utáni halálának szimbolikája jól illik a mostani politikai helyzethez: Vlagyimir Putyin Oroszország ukrajnai háborújával elpusztítja az 1980-as évek végén megvalósult szabad, világorientált ébredés utolsó maradványait – és imperialista háborúval igyekszik legalább területileg helyreállítani azt, ami akkor történt, amikor a Szovjetunió 1991-ben összeomlott. Gorbacsov egész életében meg akarta őrizni a békét Európában. Nem ragaszkodott többé a hatalomhoz, amikor a szovjet birodalom összeomlott. Putyin azonban háborút indított, amely véget vetett Gorbacsov álmának a »közös Európa- házról«”.
A varsói Rzeczpospolita című gazdasági és jogi napilap ezt üzeni az egyik, Gorbacsov által „felszabadított” csatlós jelenéből:
„Egyesek számára a mai napig a béke hírnöke maradt, véget vetett az afganisztáni szovjet háborúnak, megtagadta a katonai támogatást a bukott közép-európai kommunista rezsimeknek, és beleegyezett Németország újraegyesítésébe. Emiatt tisztelték Gorbacsovot élete végéig az Odera túlsó partján – a Vlagyimir Putyin külpolitikáját támogató, egyre vitatottabb kijelentései viszont, például a Krím annektálásának dicsérete – méltatlan egy Nobel-békedíjashoz.”
Az oslói Dagbladet című liberális és progresszív napilap is összehasonlítja az egykori és a mostani elnököt:
„Míg Putyin mindent irányítani akar, Gorbacsov konszenzust keresett – és nem konfliktust. Befejezte a hidegháborút, és hagyta a kommunista szatellit államokat, hogy maguk döntsenek szabadon saját jövőjükről. Gorbacsov az alapvető reformok mellett állt ki, amikor még ő volt a régi kommunista struktúrák adminisztrátora. Ez volt a paradoxon az életében: rájött, hogy a rendszert meg kell reformálni a túléléshez, de nem sejtette, hogy a bevezetett reformok önmagát fogják lehengerelni.”
Gorbacsov halála Ausztráliában is felkavarja az érzelmeket. A Sydney Morning Herald című közép-jobboldali napilap így vélekedik:
„Gorbacsovnak megingathatatlan helye van a történelemben. Egyike volt azon ritka figuráknak, akik sokak javára alapvetően átalakították korának geopolitikáját. Talán az ő magánéleti tragédiája volt, hogy elég sokáig élt ahhoz, hogy a kedvesebb, nyitottabb és kozmopolitább Oroszországról való álma semmivé váljon.”
Az egykori szovjet tagköztársaság, Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban megjelenő Müsavat című liberális napilap az egykori „belföld” nevében elmélkedik a múltról:
„Érdekes, hogy amennyire szerették Nyugaton Gorbit, ahogy őt ott előszeretettel nevezik, annyira utálták a volt Szovjetunió területén. Amikor megkérdezték tőle, miért nem védi meg a Szovjetuniót, általában nevetséges magyarázatokat adott. Nem akarta, hogy egy polgárháború törjön ki és vér folyjon. Ezt mondta az a férfi, aki csapatokat küldött Kazahsztánba, Tbiliszibe, Bakuba és a balti országokba, és ezáltal sok ember haláláért felelős. A Szovjetunió összeomlásáért azonban nem lehet egyedül Gorbacsovot hibáztatni. A tény az, hogy ennek az államnak nem volt többé támogatottsága a társadalomban. A Szovjetunió furcsa, értelmetlen, ostoba állam volt. Állítólag minden az embereké volt, de senkinek nem volt semmije. Akkoriban az embereknek tíz évet kellett várniuk, hogy autót vásárolhassanak. Milliók rohadtak el a nyomornegyedekben. Sokan csupán egy olyan kényelemre vágytak, mint egy fürdőszoba. Aki tanulni akart, vesztegetnie kellett másokat. Amikor a Szovjetunió összeomlott, mindenki azt is akarta. És senki sem lépett elő, hogy megvédje. A történelmi folyamatokhoz mindig szükség van egy bűnbakra. Nekünk, szovjet embereknek pedig Gorbacsov volt a bűnbak.”
A bogotai El Espectador című napilap a volt szovjet elnök előrelátására emlékeztet:
„Meglepő megkönnyebbülés volt, amikor 1985-ben Mihail Gorbacsov lett az SZKP főtitkára. Abban az időben a világ egy nukleáris szakadék szélén állt, és a mindössze 54 éves politikus rájött, hogy saját hazáját és nem a Nyugatot fenyegeti a pusztulás. Elhatározta, hogy megreformálja a Szovjetuniót, megnyitja ezt az országot a külvilág felé, és a békéért dolgozik. Ma Putyin alatt Oroszország ismét tekintélyelvű ország lett, és nagyon hasonlít a Gorbacsov által megélt rendszerre. De Gorbacsov volt az, aki véget vetett a hidegháborúnak, kiszabadította a politikai foglyokat, megtörte a Kommunista Párt hatalmi monopóliumát, és vitát indított a kommunizmus bűneiről. A világ adósa neki ezért. A Gorbacsov utáni fejleményekért azonban Jelcin és a demokratikus tudatosság hiánya a felelős, és Gorbacsov nyíltan óva intett Putyintól már 2006-ban.”
A stockholmi Dagens Nyheter című napilap a Berlini Fal lebontásának hatását elemzi Közép- és Kelet-Európa népeinek szempontjából:
„A volt szovjet köztársaságok és bábállamok életképes demokratikus országokká váltak, amelyek hamarosan az EU-hoz és a NATO-hoz akartak csatlakozni. Ukrajnának pontosan ez a vágya késztette Putyint arra, hogy először szabotőröket, majd tankokat és katonákat küldjön át az ukrán határon. Gorbacsov nem a Szovjetunió összeomlását akarta, hanem emberi arcú szocializmust. De amikor az emberek megérzik a szabadság illatát, olyan erők szabadulnak fel bennük, amelyeknek a hatalom nem mindig tud ellenállni. Ez Gorbacsov öröksége.”
A prágai Pravo című közép-baloldali napilap ezt írja Gorbacsovról:
„Ahhoz, hogy a Szovjetunió képes legyen megreformálni magát, békére volt szükség a nemzetközi porondon. Ezért kezdődtek a leszerelési tárgyalások és zöldre váltott a szín a német újraegyesítés lámpáján. Gorbacsov meghatározta az irányt, és nem avatkozott be más országok belügyeibe. És pontosan ez az oka annak, hogy Közép- és Kelet-Európában a kommunista rendszereknek végük lett. Vezetőik utánozták ugyan retorikailag Gorbacsovot, de igazán egyáltalán nem értették meg. És ennek eredményeként lett végük Moszkva beavatkozása nélkül. Így lett Gorbacsov a Vörös Hadsereg kivonulásának és a Varsói Szerződés felbomlásának a védnöke. Ám a Szovjetunió hamarabb szétesett, mintsem hogy a demokrácia ott megvehethette volna a lábát.”
A zürichi Tages-Anzeiger című közép-baloldali napilap – a nyugati sajtóban szinte egyedülálló módon – egyenesen a Nyugatot bírálja a Gorbacsov utáni fejleményekért:
„Gorbacsov már akkor hőssé vált Nyugaton, amikor egyoldalú lépéseket kezdett: leszerelést, kivonulást Afganisztánból, a keleti blokk liberalizációját, a német újraegyesítést. Ezekre csupán üres szavakat kapott válaszul. Gorbacsov meg volt győződve arról, hogy cserébe a NATO tartózkodni fog az orosz határokig való terjeszkedéstől, és új, közös szövetségek jönnek létre: Moszkva megfelelő helyet akart teremteni magának az »Európa-házban«. De ebből nem lett semmi. Ezért azonban 1990-ben Nobel-békedíjat kapott.”
Amikor még kezet tudott fogni Kelet és Nyugat: Mihail Gorbacsov (b) és id. George Bush Washingotnban (Fotó: Beta-AP)
