Amikor megtudtam, hogy létezik Vasutas Múzeum Zentán, első hallásra el sem hittem, de eldöntöttem, hogy felkeresem, hiszen ahogy minden régebbi kiadású gyereknek, úgy nekem is szerelmem volt a kisvasút. Sőt, mivel nagyapám is vasutas volt, így a sok gyerekkori emlék az elbeszélésekből rögtön felsejlett bennem.

Felhívtam az illetékes fővasutas urat, és találkozót beszéltem meg Tripolszki Daliborral, aki az otthonában fellelhető Vasutas Múzeum magángyűjtemény tulajdonosa.

Nem meglepő, hogy a Vasút utcához közeli, takaros házában fogadott. Kedves, megnyerő modorú fiatalember invitált be udvarába, és hellyel kínált az árnyas teraszon. Mondtam, előbb lássuk a „medvét”, azaz a gyűjteményt, így betértünk a hátsó kiskertbe, ahol tucatjával találhatók a magyar és a jugoszláv vasút használati tárgyai és berendezései. Akadnak itt mozdonylámpák, jelzőlámpák, váltóállító berendezések, síndarabok az 1800-as évektől napjainkig, működő sorompók… Fotózás után leültünk a teraszra, és egy hűsítő házi bodzaszörp mellett kezdtük a beszélgetést, először is a kezdetekről.

– Már kiskoromban beleszerettem a vasútba. Mikor meghallottam a gőzmozdony fütyülését és hangját, rögtön rohantam a sínekhez. Itt laktunk akkor is, ez a nagyszüleim háza volt. Órákig kint voltam a vasút mellett, néztem a gőzösöket, játszottunk a többi gyerekkel a vasút mentén. Bizony, a nem veszélytelen csíntevést is sokszor elkövettük, kavicsokat raktunk a sínekre, majd visítva, nevetve rohantunk a dühös, szitkozódó masiniszták kéretlen szidalmai elől.

Mi volt a második megálló?

– Vasutas lettem, és vagyok a mai napig. De ez teljesen a véletlen műve volt. Egy vasutas ismerősöm szólt még 2000-ben, hogy felvétel van náluk. Jelentkeztem, és felvettek. Kezdetben egyszerű pályamunkásként dolgoztam, de természetesen, végigjárva a lépcsőfokokat, ma a pályafenntartók munkavezetője vagyok.

Mozdonyt is vezettél?

– Hivatalos engedéllyel rendelkezem pályamotor vezetésére, amit a mai napig használunk, de azért titokban néhányszor a masiniszta barátom átadta a helyét…

Hogyan jött létre a gyűjtemény?

– A vasút iránti szeretet vezérelt. Egyre több lett az elhagyatott, bezárt állomás, forgalmi iroda, ahol rengeteg kincsre leltem. Természetesen engedéllyel, értékmentésként ezeket elhozhattam. Sokszor állomásfőnökök szólnak: „Dali, találtunk pár dolgot, kell?” Persze, kell. De magyarországi cseretársaim is akadnak, akikkel együtt űzzük a hobbinkat. Saját kezűleg építettem egy kis forgalmi irodát, ahol a könyvek, naplók, ruhák, sapkák és sok egyéb más kapott helyet.

Melyik a legkedvesebb, legritkább és talán a legértékesebb darab?

– Minden „gyermekem” egyformán kedves. Talán a legritkább és legértékesebb a pályamesteri hajtóka, ami nem összekeverendő a hajtánnyal, ugyanis az előbbi három-, míg az utóbbi négykerekű, valamint a vasútmérnök Banovits Kajetán-féle, védőjelzőt működtető készülék.

Aki szeretné megtekinteni a magángyűjteményt, ingyenesen megteheti, természetesen előzetes egyeztetés után (064/886-94-00).

Kép és szöveg: Nagy Zámbó Róbert