Emlékszem, a húszas éveimben volt egy tripem, hogy én márpedig a jövőben élek, mert unom a jelent.
A 2000-es évek elején az én generációm nem eredeti Jordanben flexelt luxus athleisure-ben, limuzinban instázva, hanem pentás pólóban bömböltette Mansont egyszál gyertya mellett és cigin, sörön, burekon, kávén élt havi 100 euróból. Nagyon szegények voltunk. Pizzát rendelni luxus volt, pesti koncertre menni meg aztán pláne, zöld mozgalomról, veganizmusról szinte senki sem hallott, paraszt módon dobáltuk szét a Szigeten meg a szépemlékű mezőtúri Wan2 feszten a „Depi”, a Tankcsapda meg az Apocalyptica után a műanyag poharakat, aminek mára sajnos meg is lett az eredménye, beragadt a bakancsunk a térdig érő sárba és Bombay helyett valami pocsék szagú rumot toltunk a technosátorban a Palotaira. Szóval éldegéltem a „boomerfiatalkoromat” military gatyában, fekete zenekaros pólóban Behemothra, NIN-re, Nevergreenre headbangelve és egyik nap full betripeltem magamnak egy züllött hajnalon, hogy negyvenes nyanya koromban über menő leszek, a gyerekeim nem fognak félni a feketétől és ha 2020-ban menettérti jeggyel lehet felmenni a Marsra, akkor én leszek az első, aki kipróbálja.
Ez járt a fejemben, amikor a magyar pop és trap szcéna Youtube-erből lett zenei zsenijének, Baukó Attilának aka Azahriah-nak sold out koncertjére igyekeztem talpig dripben. Még a lockdown alatt kaptam rá a kényelmes viseletre és valahogy rajtam ragadt a sneaker és a kapucnis pulcsi. Fentebb sem kritizáltam, hiszen én bírom a swaget, csípem a flexet, tolom a „bubble tea”- t.
Szóval, tizenegyezer ember volt ezen az Azival szólva geci meleg estén a Budapest Parkban, és azzal szembesültem, hogy egyáltalán nem lógok ki a sorból, mert mindegyik generáció képviseltette magát a koncerten.
Tőzsgyökeres Eminem fan lévén amúgy én gyorsan rákaptam Azahriah alkotótársának, Deshnek a trackjeire is a YouTube-on. Személyes kedvenceim pont ezért a garage-re húzó trap, a Drogba, a még kiadatlan Fucked Up, a Pullup és a Habibi. Igen, az ún. bouncingos számok. De Azahriah szólólemezének, a Camouflage-nak líraibb vájbja is gyorsan elvarázsolt tavaly a második hullám idején. Döbbenetesen jó a két teljesen különböző zenei stílus fúziója, mondjon bárki bármit.
Nem tudom amúgy, mit tud ez fekete napszemcsis nagydumás srác meg a Desh, de én a 2006-os Depeche Mode buli óta ekkorát nem partyztam meg bounce-oltam koncerten, mint most a Pullup – Habibi blokkra. A koncert amúgy egy, a Heilung északi drum ritual vonalát idéző, brutálisan erős vizuállal indult, majd a Quasar dallamára lettem egymilliomodszorra is libabőrös. Azi vegán szatyorral a vállán, bőrdzsekiben és bokáig érő nadrágban került elő a színpadi díszlet gyanánt szolgáló szimbolikus lakókocsiból – az outfitje pedig a régi tilosazÁs időket juttatta az eszembe, ugyanis, ha hiszitek, ha nem, ott performanszoltak ilyen szerkókban a menő pesti srácok még nagyon anno.
Sok millenial és X-er meg Xennial boomerkedett velem a Parkban amúgy, voltak, akik 2-3 gyerekkel. Nem tudtuk eldönteni, és megtársalogtuk, hogy mi akkor mennyire vagyunk a 40 meg az 50 közötti középsávos senkiföldjén boomerek egy Azahriah koncerthez, aztán abban maradtunk, hogy még élünk, a jó zenét is szeretjük, nem nyöszörgünk, hogy jaj a térdem, ha zsír a party és ízlik rendesen a Bombay, úgyhogy talán a Z gen még nem röhög rajtunk a markában sírva, amikor meglát minket egy bulin. Én amúgy kifejezetten bírtam a Miafaszt, azaz a soron következő koncertnyitó nóták egyikét, mert az aztán tökre olyan, az 1987-es Neuroticot (Sötét sugár) idéző, mint a Rút, a másik nagy kedvenc, amely kicsit reggae, kicsit pesti ős-alternatív. Azi valahogy sikeresen összehozta a múltat a jelennel a silbak EP-n, amihez a jelenlegi magyar popzenei szcéna legjobb visualizerjei tartoznak by Drakulaoutoftown (Ballagó Dániel).
A másik top visualizer a „felkapottban” pedig Büki Balázs Desh Drill című számához gyártott, az Euphoriát idéző „drogbanda leszámolós” moodban forgatott klipje, ami ugyancsak erősre sikeredett.
Szép, elgondolkodtató és kifejező doomer hangulatban készült vizuál lepett meg a koncert átmenetében, mert kicsit sem számítottam ilyesmire-egy általam nagyon kedvelt Pink Floyd gitártémával aláfestve. Hundred Sins robotszerű vokálja Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsájt című dalára pedig egyenesen Star Wars vájb volt. A Mindent megbocsájt klip mar fent van Hundred Sins YouTube csatornáján, rá lehet lesni.
Pure 2020-as feeling full out of time and space moodban, na.
Már elnézést a hunglishért, de most ez van, haladok a korral, a szlenggel.
Meg az van, hogy akármilyen cringe, engem milf létemre a Backrooms és a liminal space-k például érdekelnek, mert egy szinte már kortárs művészetbe hajló creepypastáról van szó, amely még a Muse klipjében is megjelenik, ezért a Four moods is benne van immár az Azahriah top5-ben nálam, mind zeneileg, mind látványvilág szempontjából. Kicsit hiányzott az Okari, és a 4K Love, de azt is megértem, hogy most nem fért a setlistbe.
Hadd említtessenek meg a táncosok is, mert valami embertelen melót raktak bele a koreográfiákba, Fészek (Szabolcsi Bence) gitáros, aki a mi jobb sorsra érdemes Vejin Miroslav Mirchénk brutális riffjeit idézte, és Ceryak István dobos, valamint az est sztárvendége, Azahriah legrégebbi alkotótársa, aki egy olyan igazi, rejtőzködő Z genes arc – Hundred Sins.
Sok ún. arctalan zenei alkotó van mostanság, például Marshmello vagy újabban Gessafelstein. Generációváltás zajlik, mi 40 sehányosok jobb, ha csendben félreállunk, ne legyenek elvárásaink velük szemben, mert digitálisan vannak bekötve, és fogadjuk el, hogy ez a vibe bizony csak róluk szól.
B. Flóra
Azariah a Budapest Parkban (Fotó: Rosta Márk)
