Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!
2023-ban lesz harminc éve, hogy feloldották a titkosítás alól az 1956-os forradalom és szabadságharccal kapcsolatos statisztikai adatokat. Azóta vagyunk birtokában a számoknak: 2652 magyar, 720 szovjet állampolgár esett el, hozzávetőleg 176—200 ezer magyar hagyta el Magyarországot.
Minden történelmi esemény kapcsán, de a hétköznapok szintjén is sokat beszélünk a számokról – hiszen viszonyítási alap. Ha túlerőről beszélnek, amögött számok vannak; ha szociológusok ,,életképes” közösségről beszélnek, amögött is szám van; fontosak tehát a számok – jelölik az életet, a halált, a lehetőségeket, a kilátásokat. A maguk száraz módján, de éppen ezért megrázó keménységgel és egyértelműséggel megmutatják a valóságot.
2007-ben megjelent egy tanulmány, amely az 1956-os kivándorlás népességi hatásaival foglalkozik: ,,Ha a véglegesen eltávozott 176 ezer fő Magyarországon marad, továbbá termékenységük és halandóságuk az itthon maradtak szintjével egyezik meg, akkor gyermekeikkel és unokáikkal együttes számuk 1990-ben 208 ezer […] A menekülők számát tekintve ’56 egy újabb háborús veszteséget jelentett az országnak, 140 ezer életerős fiatal férfi tűnt el a munkaerőpiacról és a családokból.” Ez a tanulmány a számokból kiindulva a hiány felől közelíti meg ’56 jelentőségét és következményeit. Azokból az adatokból kiindulva, amelyek több mint harminc évig titkosítva voltak. – Ez is, a titkosítás is a számok, statisztikai adatok jelentőségét mutatják.
Kétszeresen is a hiány felől, a ,,nincs” felől közelítünk – a tanulmány a számokban, statisztikai adatokban is kifejezhető, ugyanakkor a hétköznapokban is megélt ,,nincs” felől közelített, a hatalom pedig 1990-ig titkolt, tehát tagadott, nemlétezővé tett. Mert ahol nem tudják számokkal alátámasztani, tudományos módszerekkel leírni azt, hány és hány tízezrek hagyták el az országot, ott könnyebb még tovább gyalulni a családokat. Ahol nincsenek számok, nem voltak emberek sem. Ha nincsenek számok, az emlékezetnek nincs kapaszkodója.
A kommunista diktatúrának csakúgy, mint a liberális diktatúrának rövidtávú célja a megfélemlítés, középtávú célja az átalakítás, hosszútávú célja pedig a nemzet feletti uralom teljes átvétele, egészen a legapróbb társadalmi formációig, a leginkább zárt egységig, a családig.
Az idézett tanulmány egyik megállapítása az volt, hogy mennyivel több magyar lett volna azokkal, akik nem hagyják el az országot, hanem maradnak, családot alapítanak. Vagyis ha nincs ’56… De ha nincs ’56? Akkor bizony nemzet sincs ma.
’56 ugyanis a nemzetként való megmaradás egyetlen módja volt. Minden vérveszteségével, áldozatával egyetemben. Egy egész ország a hiányból építkezve tartotta meg önmagát: a család fogalmának erejét széttépett, tönkretett családok mentették át a magyar fejekben; az önkényuralmi jelképpel meggyalázott nemzeti zászló, aminek a közepéből eltávolították a kommunista jelképet, megcsonkítottságával nemzedékről nemzedékre mentette át annak élményét, hogy az önrendelkezés és szuverenitás nem feladható.
A statisztikák és számok egy nemzet életében nem pusztán statisztikák és számok, hanem fájdalommal és erővel teli kapaszkodó, viszonyítási alap, a hiányban is a jelenlét – Faludy György szavaival:
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
Az ifjúságtól mind visszakapom,
És otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!
Egy statisztikai becsléssel kezdtem az ünnepi beszédet. És biztos vagyok abban, hogy Önök is, akárcsak én, először a számokra figyeltek. Ám a mondat tovább halad a lelkünkben, és a hangsúly átkerül máshova: ,,gyermekeikkel és unokáikkal együttes számuk 1990-ben 208 ezer lett volna”.
Amikor ’56-ra gondolunk, ezt a fájdalmat mindig átéljük, az egyéni és családi tragédiákat, a konyhaasztal körül ülők lelkében a hiányt.
Nem véletlen, hogy az ’56-os kiállításon mindig a hazaszóló üzenetek gyakorolják a legerősebb érzelmi hatást. A hiány fájdalma.
A családokban bekövetkezett rombolás átélésével értjük meg a szabadság hiányának elviselhetetlenségét és az áldozatvállalás magasztosságát.
A magyar ’56 többféle módon rázta meg egész Európát és számos következménye lett. Egyike a következményeknek az a hatalmi pozícióból meghozott döntés, hogy a forradalmárok kora lejárt. Ezért aztán 1968-ban, a prágai tavasz idején már nagyon odafigyeltek, hogy ne váljanak forrdalmárrá azok, akiket eltipornak. Ahogyan 1984. október 19-én is nagyon odafigyelt a lengyel titkosszolgálat, amikor agyonverte és a Visztulába dobta Jerzy Popieƚuszko atyát, aki a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom mellett, a kommunista rezsimmel szemben beszélt és prédikált, hogy lehetőleg nyom nélkül tűnjön el. Még egy szám se lehessen, egy eltemetett halott se lehessen.
A forradalmárok kora 1956-ban lejárt – ezt üzenték a keleti blokk országaiban élőknek, de nem csak a szovjet birodalomból. A nyugati világnak ugyanúgy nem felelt meg, hogy a magyar nép megint nem teljesíti be a végzetét, ahogyan nem teljesítette be 1849-ben, 1920-ban vagy 1945-ben sem, hanem ehelyett újra megzavarja a legklasszabb nyugati projektet: a békében feloldódó Európát, ahol a nemzeti önrendelkezéssel, szuverenitással kapcsolatos kérdéseket nem illik feltenni. Ma már világosan látjuk, hogy a szovjet csizmát nyugati eszmék is fényesítették. Kölcsönös előnyök mentén feláldoztak egy országot, keresztre feszítettek egy népet. Márai Sándor szavaival: ,,Népek Krisztusa Magyarország”.
A nyugati világtól elzárt évtizedek alatt még mi is, akik szabadabban éltünk, úgy hittük, a kommunisták eszméi csak itt uralkodnak a keleti blokkban. Egészen a közelmúltig keveset foglalkoztunk azzal, hogy a baloldali eszmék a nyugati közgondolkodást is erőteljesen meghatározták, olyannyira, hogy mára balról előzik az egykori keleti blokk országait, legyen szó nemzetről, családról, hagyományokról, vagy akár a józan észről – amiről aztán végképp úgy hittük, a szabad világ sajátja.
Jó érzéssel idézzük fel az Előre budai srácok című olasz dalt, idézzük Camus-t vagy a Times címoldalát a pesti srcáccal, mert ez megerősít bennünket, ugyanakkor túlságosan rózsaszínre festi a képet, hiszen némely francia lapok – ahogyan azt egy friss tanulmányban olvashatjuk, így írtak 1956-ban: ,,A Libération a magyarországi eseményekkel kapcsolatban ‘fasiszta puccsot’ emlegetett, André Stil a budapesti munkásságot a ‘levitézlett osztályok szemetjé’-nek, Yves Moreau pedig ‘versailles-istáknak’ nevezte.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!
A nemzet ünnepei nem csak az emlékezésre adnak lehetőséget, hanem leckét is feladnak: jól értjük-e, egyáltalán értjük-e a jelen történéseit? Ma az emberi társadalom minden egységét a kifordított szabadságértelmezés – az egyéntől a családon át a nemzetig – támadás alatt tartja. Újra háború zajlik Európában azok támogatásával, akik egyébként Szerbiát kettős mércével mérik, és akik a szankciókat akkor is kiváló megoldásnak tartották, amikor annak következményeiből mi doktoráltunk: benzinhiány; áramszünetek; leolvadó mélyhűtők; hideg tantermek; hideg színháztermek és gyárcsarnokok; gázmizéria; hiperinfláció: ,,a dinár 1994 januárjában 313 millió %-ot veszített értékéből. Ötször értékelték át két év alatt a fizetőeszközt, mire sikerült megállítani a hiperinflációt, még 500 billiós bankjegyet is nyomtak belőle. Egy ideig szinte sehol nem fogadták el a fizetőeszközt, helyette a jugoszláv üzletekben többnyire inkább német márkával fizettek.” Emlékszünk rá. És nem úgy vettük észre, hogy ettől megroppant volna a rezsim. Akkoriban még értetlenül kérdezgettük egymást, mivégre a szankciók, ha nem hoznak eredményt? Manapság, vagyis húsz év elteltével már sejtjük, hogy a rezsim megbuktatása másodlagos volt. Elsődleges cél a szabadság eszményének paravánja mögé bújva a válsághelyzet fenntartása és egy legatyásított ország teljes gazdasági kizsákmányolása volt.
A most zajló válság, aminek egynémely elemei kísértetiesen hasonlítanak azokhoz, amik ezt a térséget legyalulták, komoly változásokat fognak hozni a mi életünkben is, ám nekem meggyőződésem, hogy ha ebben a térségben a józan ész politikája mentén intéződnek a dolgok, ezek között a változások között pozitívak is lesznek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
tisztelt ünneplő Közösség!
Akik maradnak, azoknak ki kell bírni. Hinni kell, összeszorított foggal dolgozni, őrizni azok hiányát, akik elmentek. Mert csak így tarthatjuk meg a nemzetet, a közösséget. Sokszor elmondtam: el fog érkezni annak az ideje, amikor megfordul a trend, sokan, egyre többen azok közül, akik másutt keresték a boldogulást, vissza fognak jönni. Önök ugyanúgy tudják, ahogyan én is, mert találkoznak velük az utcán, a boltban: ez a folyamat elindult. Közösségi erőnk abban mérhető, hogy mennyi vérveszteséget vagyunk képesek elviselni úgy, hogy nem adjuk fel, hanem megőrzünk mindent, ami a magyarságunk szerint fontos: iskolákat, templomokat, színházakat, újságot, rádiót. Megtartjuk az otthont a szülőföldünkön, hogy azoknak, akik megtapasztalták a nyugati szabadság jelenlegi állapotát és megnyilvánulásait, legyen hova hazajönniük.
’56 is megmutatta, hogy a magyarok képesek erre. Tömörebben és szebben Berzsenyi óta ezt nem fogalmazták meg: ,,Nem sokaság, hanem /Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”
Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!
