Már csak a legközelebbi hozzátartozóim sírján gyújtok mécsest. Nincsenek már az élők sorában azok, akik még pontosan tudták, ki hol nyugszik: nagy-, déd- és ükszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, csecsemőkorban eltávozott kistestvérek, kisgyerekként gerinctörést szenvedett fivér.

Tizenhat éve anyám is elment. A bezdáni Felső temetőben nyugszik apámmal együtt. Korábban ő kalauzolt bennünket sírtól sírig. Egyik következő évben betértünk az Alsó temetőbe gyertyát gyújtani a nagyszüleim sírjára. Még most is látom magunkat, ahogy az akkoriban „divatba jött” cserepes krizantémokkal és mécsesekkel a kezünkben keringünk, kétségbeesve téblábolunk a sírok között, mert nem találtam, pedig meg voltam győződve róla, hogy tudom, „hol vannak” apai nagyszüleim: Bence Simon (Bence papa) és Major Erzsébet (Bence mama; amúgy Csöre néni. Ma már senkit sem sért, ha elmondom: kiállhatatlan természete miatt Sárkánynak hívta mindenki.). Fejleszegve hagytuk el a temetőt a kezünkben maradt virágokkal.

Azt sem jegyeztem le, amit anyai nagyanyám, Kedves Julianna (Jula néni, nekem: Nagymama) mesélt anno a családjáról. Mert azt hittem, hogy örökre megjegyeztem mindent. Arra viszont emlékszem, hogy a szülei legidősebb gyermeke volt, és legalább három testvére halt meg kisdedkorban olyan vészek és rettenetes kórok következtében, mint amilyen a tuberkulózis meg a diftéria, azaz a torokgyík volt. Öccsét, a kiskorában gerince tört Imrét pedig húszévesen tették le az anyaföldbe. A törés miatt az apjukat hibáztatták, mert „odacsapott” a pisis, két- vagy hároméves gyereknek. A hivatalos verzió szerint a grádicsról esett le. Az is szülői felelősség, pontosabban felelőtlenség kérdése volt, csak nem akkora bűn, mint a verés.

Nem szokásom a múltat megszépíteni. Rendkívül bosszant mások „régen minden jobb volt”- meg „tisztelték, becsülték egymást az emberek”-féle hamis múltképe. A fentiekben és az alábbiakban említésre kerülő családtagjaim – kevés kivétellel – nem kedvelték egymást, irigykedtek és féltékenyek voltak, veszekedtek, pereskedtek, elárulták, ki- és letagadták, lenézték egymást. Gyerekkoromban rosszul éreztem magam emiatt, hogy nincsenek „áldott jó” nagyanyáim, „jámbor” nagypapáim, akik rajonganak az unokáikért, összetartják a családot és sugárzik belőlük a szeretet, mint a mesékben. Persze, most már tudom, hogy semmivel sem voltak rosszabbak másoknál, más családoknál, csak nem igyekeztek annyira megjátszani magukat. Nem szerettem azt a régi világot. Nem mondom, hogy régen „minden jobb volt”. Mert nem volt az.

Szüleim: Bence Simon (1934–1999) és Nagy Julianna (1937–2006). Apai nagyszüleim: Bence Simon (1908–1987), Major Erzsébet (1911–1998). Nagyapám apjáról semmit nem tudok, a nevét sem – csak feltételezem, hogy ő is Simon volt. Apai dédanyámat még ezen a világon érte a születésem, mégis, csak egyetlenegyszer találkoztam vele. Apám vitt el hozzá látogatóba egy este: felemelt, hogy kopogjak be az udvari ablakon, és a világos szobába tekintve láttam meg életemben először (és utoljára) egyetlen dédszülőmet. 1971 vagy ’72 volt, Európa e szegletében (a szocialista Jugoszláviában) egyáltalán nem lehetett, vagy csak nagyon ritkán fehér csokoládét venni, neki mégis volt valahonnan, azt kaptam tőle ajándékba. Évekig emlegettük. 

Apai nagyanyám apjáról annyit tudok, hogy az első világháborúban katonaként valahol Szerbiában halt meg. Tífusz vitte el. Sohasem tudta meg a család, hol a nyughelye. Valamilyen szigetet emlegettek. Özvegye, apai dédanyánk viszont három dédunokája születését is megérte. Én nem voltam közöttük. Majko kedvesebb volt a lányánál: anyám is jobban kedvelte, mint az anyósát, nővérem és az unokafivérem pedig valósággal rajongott érte. Állítólag a második világháborúban az oroszok „akasztották rá” ezt, vagyis az „anyó” nevet, ami arra enged következtetni, hogy már akkor is jócskán benne lehetett a korban. A katonák számára is öregnek tűnt. Apai nagyszüleim mindhárom gyermeke (Sándor, Simon és Erzsébet) és a házastársaik is (Mari, Juliska. Pista) meghaltak. Utóbbiak (Bözsi nena és Pista sógor) tízéves fia 1972-ben leukémiában hunyt el. Temetése – ötéves voltam – nyomasztó élményként él bennem, de nem a haláleset, abból elég keveset értettem, hanem a rendkívül hosszúra nyúlt szertartás és a két nagyanya szüntelen zokogása miatt. Bözsi nena (később lánygyermeke született) élt legtovább a szülők nemzedékéből. Kérdezhettem volna, mégsem tettem.

Petikét Belgrádban gyógykezelték. A családban még senkinek sem volt autója, és a taxi is nagy luxusnak számított, de azt akarták, hogy otthon haljon meg. Nagyobb összegért vállalta egy sofőr, hogy hazafuvarozza a szülőket a haldokló gyerekükkel. Zomborban, a szemafornál (egy volt akkor még az egész városban) kiszállt, rágyújtott. Nehezebb volt, mint gondolta. Petikét évekig tartó fővárosi gyógykezelése miatt alig ismertem. Egy emlékem maradt róla. Hétvégére hazaengedték. Látogatóba mentünk. Volt egy tanyájuk (modern gazdaság) a Vajas partján. Igazi tó a házuk előtt, mólóval. Itt álltunk. Békalencsét és hínárt pecáztunk valódi horgászbottal. Az orvostudomány mai fejlettségi szintjén talán lenne esélye. Akkor nem tudták megmenteni. A falu határában, épp a Kígyós-patak hídján áthaladva halt meg az anyja karjai közt. Amikor áthajtok rajta, gyakran eszembe jut, hogy ez a híd meg van jelölve a család által.

Anyai nagyszüleim, a már említett Nagy György (1902–1977) és Kedves Julianna (1908–1987) felmenői közül (egy dédanyán kívül) senkiről sem tudom, hol pihen. Valamennyivel többet tudok anyai nagyanyám szüleiről, leginkább azért, mert a dédapám, akit – úgy emlékszem – Kedves Mihálynak hívtak, Imre fia esetével a lelkén sem volt épp példás családapa: egzecíroztatta, sőt, bántalmazta a családját. Nem mintha ez akkoriban szokatlan jelenség lett volna. Nagymamám elbeszéléseinek gyér adatait elemezve úgy vélem, hogy Galíciában harcolhatott az első világháborúban, ott esett fogságba, s valószínűleg – a tűrhetetlen hideg és a fagyott, terméketlen föld emlegetése alapján gondolom – szibériai fogolytáborba hurcolták. Marharépa, gyakrabban csalán leveléből főtt levesen tengődtek a bajtársaival. Hazatérte után is – noha nem volt szükséges koplalniuk – rendszeresen ilyent főzetett a feleségével. Öregkorára viszont „megszelídült”. Engedte, hogy a lányunokája, anyám fésülgesse néhány szál megmaradt haját.

Az esélyt, hogy hiteles forrásból sokkal többet megtudhatok a család ezen ágáról is, szintúgy eljátszottam. Hosszú élettel áldotta meg ugyanis a sors nagyanyám testvérét, a háború edzette, goromba Mihály legfiatalabb fiát, Ferencet. Nemcsak valamennyi testvérét, de a legtöbb unokaöccsét és -húgát, köztük anyámat is túlélte. 2009-ben nagybeteg férjemet rendszeresen látogatta a bezdáni fürdőben. Már akkor kilencvenen túl járt. Talán két évtizeddel is korábban vendégül látott bennünket az otthonában, megmutatta szülei, azaz dédszüleim Budapesten a század első felében készült berámázott portréképeit. Mutatott egy keresztlevelet is. Semmi nem érdekelt. Fiatal voltam, kezdő tanár: Jauss, Derrida meg Gadamer foglalkoztatott, nem a családtörténet.