Karácsonykor mindig reménykedtünk a hóesésben, de csak egy dolog maradt biztos, a gyertyaöntés. A kanócnak ezt a végét gyújtjuk meg, magyarázta a nagyanyám. Volt egy furcsa, csepp alakú hőmérője, ami azt mutatta, hogy hány fokosnak kell lennie a viasznak, ami eleinte képlékeny volt, aztán teljesen folyékonnyá vált, és csak ekkor került bele a festék és a csillogó ezüst hópelyhek.
Felteszünk egy liter vizet a forralóedénybe, majd abba állítjuk a tálat, amibe a viaszt tesszük. Megjegyezted? Dehogy jegyeztem meg, jóformán alig értettem belőle valamennyit. Sosem láttam még öntőhengert. Csak figyeltem a pasztillák olvasztását, mert az érdekes volt, ahogy az óvatos kevergetés masszává formálta az alapanyagot. Az öntési hőmérséklet elérése után a viaszt a formába öntötte. Vastag kesztyűben fogta meg, mert forró volt. Az öntés ne legyen túl gyors, inkább óvatosan, nyugodtan, hogy ne kerüljenek a formába légbuborékok, mondta szakértelemmel.
A régi újságok barnás szárnyait óvatosan bontogatta szét, hogy ne törjenek meg a préselt virágok, melyek a színüket is megőrizték. A virágokat a henger belsejében helyezte el, vízzel simogatta sorban a szirmokat az oldalához, mintha csak ragasztóval dolgozott volna, hogy ne mozduljanak el. Csipesszel rakosgatta egyenként a nefelejcs megszáradt apró virágait is. Nemcsak növényeket préselt, hanem katicabogarat és tárt szárnyú kis kék pillangókat is, hogy élethű legyen a virágzó rét, a fűszálak is megőrizték friss zöld színüket, ezek voltak legfelül. Mert úgy készült az öntvény, hogy az egész gyertya a feje tetején állt.
Amikor kiöntötte a gyertyát, a növények úgy rajzolódtak ki körben, mint ahogyan a valóságban álltak, teljesen természetesen, és derűt árasztottak, lehetett nézegetni, ahogy a pillangók röpte felszáll a gyertyafénybe. Mintha tavasz költözött volna a karácsonyi éjbe, ott lebegett előttünk az új élet ígérete.
