A Szárnyas fejvadászt (eredeti cím: Blade Runner, 1982), Ridley Scott filmjét kezdetben elkerülte a kritikai és a befogadói elismerés, és – bár jelölték – egyetlen Oscar-díjat sem kapott. Ma mégis úgy tartjuk számon, mint az 1980-as évek egyik legjelentősebb filmalkotását, amely a cyberpunk műfajalkotó darabja. S noha az évek során többször is módosították, átalakították nézőbarát verziókat hozva létre – aki ad magára, máig a rendezői változatot tartja eredetinek.
Érdemes még vele kapcsolatban megjegyezni, hogy azon ritka vállalkozások egyike, ahol folytatása, a Szárnyas fejvadász 2049 (Denis Villeneuve, 2017) is remekmű és – az alapművel ellentétben – három Oscar-díj nyertese lett.
Magyar címe (az általános gyakorlatot megcáfolva) sokkal találóbb, mint az eredeti: Blade Runner (Pengefutár).
Ridley Scotték filmjét azért is fontos itt, a 2022-es filmtermés és az Oscar-díjra jelölések értékelése során példaként állítani, mert az említettek közül két meghatározó filmalkotás is reflektál rá valamilyen formában. Az egyik az Avatar – A víz útja című James Cameron-produkció, ami ugyancsak folytatás, s nem igazán eldönthető, melyik része a lenyűgözőbb a franchise-nak.
Talán nem is igazán kell, mert maga a jelenség is arra mutat, hogy a folytathatatlan és megismételhetetlen „nagy mű” helyett az űropera-sorozatok, merchandisingek virágkorát éljük, különösen, hogy az elmúlt évtizedek legismertebb ilyen produkciója, A csillagok háborúja lezárni látszik saját történetét, és átadja helyét olyan új és alakuló sorozatoknak, mint a Dűne (2021), ami remake is, hiszen Denis Villeneuve hat Oscart hozó rendezésének van egy 1984-es, David Lynch által rendezett változata, sőt, minisorozat előzménye is 2000-ből John Harrison rendezésében.
A csillagok háborúja mára alapműveltségi tényező, épp ezért nagyon korszerűtlen magatartás arról vitatkozni, hogy helye van-e irodalomoktatásunkban, tankönyveinkben, vagy például egy felvételi tesztben. 2023-ban ugyanis egyértelmű, hogy a digitális éra szülöttei, a Z-generáció világértésében a popkultúra összművészeti produktumai (például a filmek, anime-sorozatok, videojátékok, a világzene vagy akár a rap) nem csupán irodalommal korreláló, hanem egyértelműen irodalmi jelenségek. A filmek hatásrendszere narratív; befogadásuk megegyezik az irodalmi szövegértés sajátosságaival. Ezért, és a fiatal befogadók vizuális orientáltsága miatt (hogy térségünk nemrég kirobbant közösségi vitájára reflektáljak) képtelenség kitiltani, korszerűtlenség nem alkalmazni a digitális technológia eszközeit az oktatásban, szakmaiatlan, felkészületlen, sőt, maradi és ostoba eljárás irodalomórát nem ezekre építeni; a korszerű szövegértést nem ezekből levezetni. Az Avatar – A víz útja meghatározó és lenyűgöző filmje a 2022-es évnek, mert úgy szólítja meg (a fiatal) befogadói közönséget (is), hogy autentikus problémáikat (például: nemzedéki konfliktusok, közösségi kapcsolatok, természetélmény, tolerancia, másság etc.) képi és látványelemekbe építve, rájuk jellemző technológiákba és diskurzusokba ágyazva jeleníti meg. A na’vik utópisztikus kultúráját ábrázoló filmet hat Oscar-díjra jelölte az Amerikai Filmakadémia.
A Szárnyas fejvadász múltbéli recepciója Az Északi, Robert Eggers viking mitológiába és történelembe szervesülő bosszúállás-története, horrorisztikus történelmi filmje aktuális fogadtatását is magyarázza.
A film annak ellenére nincs a jelöltek listáján, hogy a kritikusok szerint az év egyik legmeghatározóbb és – nyilvánvalóan – egyik legmegosztóbb művészi teljesítménye. Nem tartozik az úgynevezett közönségfilmek kategóriájába, sem látványelemeiben, sem szekunder jelentéseiben nem könnyen emészthető alkotás. Nem szólítja meg a befogadói közönség minden, csak egy szűkebb, főleg a világtörténelemben jártas, széleskörű irodalmi műveltséggel és olvasottsággal rendelkező rétegét. Látszólag, persze, hiszen egy remekműnek az is a sajátosságai közé tartozik, hogy előbb-utóbb, de utat talál a legtágabb értelemben vett közönséghez is, hiszen nemcsak a gyártási technológiák, de az értelmezési modellek és – jó esetben – a tudásátadás formái is korszerűsödnek.
Az Északi kapcsán még a legavatottabb filmkritikákban is csak ritkán hangzik el, hogy nem máson, mint az ún. Ős-Hamlet-történeten alapul. A főszereplő neve Amleth (Alexander Skarsgård), s az alaptörténet a Gesta Danorumból, Saxo Grammaticus írnok és történész 12. században keletkezett művéből származik. Ez hozzávetőlegesen az az időszak, amit Az Északi meséje tár elénk, s a korabeli Izlandon, valamint a Kijevi Rusz területén játszódik. Apját, a királyt annak féltestvére, Fjölnir (Fjǫlnir), a fiú (a trónörökös herceg) szeme láttára öli meg, lép helyette a trónra és hitvese, Amleth anyjának ágyába. A véletlenek és az istenek segedelmével megmenekülő Amleth-et nemcsak apja szólítja fel rá, hanem a mitológia transzcendens világa is a bosszúállásra predesztinálja. Fergeteges képi világ nyűgözi le és rettenti el a befogadót. A film 18 plusz karikás. Nemcsak fröccsen, hanem patakzik benne a vér, repülnek a levágott testrészek, arat a halál mészárlások, kivégzések, kibelezések formájában. Nyílt színen ölnek meg gyermeket, méghozzá épp a bosszúálló Amleth teszi ezt saját, anyjától és trónbitorló bátyjától származó féltestvérével. (Egyes vélemények szerint vérfertőzés is történik, vagyis a herceget saját anyja csábítja el. Ez utóbbi jelenetre jómagam nem emlékszem, vagy másként értelmeztem. De még ha igaz is lenne sem ő volna az első, aki – akaratán kívül – ilyen bűnbe esik. Olyan klasszikus remekművekben, mint Szophoklész Oidipusz királyában, vagy magában a görög mitológiában is már többször megtörtént. A Bibliában is van ilyen: Lót és lányainak története.) Tudni kell azonban, hogy a „józan” Amleth egy alkalommal megmenti a kisfiút, eredetileg nem is szándékozik megölni, másrészt nem ő, hanem a fiú esik neki egy tőrrel bátyja torkának. Miért kellene hallgatni arról, hogy létezik ilyen szörnyűség? A betlehemi gyermekgyilkosság bibliai története is ezt tematizálja. A filmgyártás történetében pedig először nem is akárki, hanem a Volt egyszer egy vadnyugatban (Sergo Leone, 1968) Frank (a világhírű Henry Fonda alakítja) tesz ilyen elvetemültséget mindenféle takarás nélkül.
Shakespeare Hamletjét a középiskola első osztályában, 15–16 éves fiataloknak tanítjuk. Mégis hogyan? Mint egy melodramatikus szerelmi történetet? Vagy mint egy katartikus és felemelő királydrámát, ahol a jók elnyerik síron túli jutalmukat, a rosszak pedig megbűnhődnek? Eszünkbe sem jut, hogy a Hamlet semmi más (és ezt legjobban Spiró György magyarázza el számunkra drámaelemzéseiben), mint egy – a kor ízlésének megfelelő – véres rémdráma, ahol ugyancsak nagy vérfürdőt rendez a főhős. Hát mégis mit gondolunk? Hogy Poloniust a dán királyfi kegyesen átsegíti a másvilágra? Vagy a végső leszámolásban nem fordulnak ki a belek? Azon már csak mosolyogni tudtam, amit egyik kritikában olvastam Az Északiról: hogy eltekint az olyan, ma igen elterjedt kérdéseket, mint az LMBTQ csoportok problémáinak ábrázolásától. Tényleg? Egyrészt a remekművek valamilyen formában mindig reflektálnak ezekre a jelenségekre, másrészt Hamletről már rég tudjuk, hogy az eredeti, tehát a Shakespeare által létrehozott ős-drámaváltozatban Rosencranz (akit Guildensternnel együtt maga szolgáltat ki a hóhéroknak) a fiúszerelme volt. A filmben Fjölnir, a trónbitorló elkényeztetett és férfiatlannak bemutatott idősebb fia és barátai vajon milyen irányultságúak ilyen szempontból?
A képmutató nézőt valószínűleg A szomorúság háromszöge (Ruben Östlund) című svéd-amerikai (at all), a kapitalista és a kommunista társadalomeszményt egyaránt dehonesztáló filmje is taszítja, nemcsak azért, mert ezeknek az eszményeknek a visszáját mutatja meg és görbe tükröt tart elénk, hanem mert egyik jelenetsorában a szereplők sugárban hánynak, fröccsen a szar és mindent ellep a kanalizációból (egy luxushajón) feltörő trutyi.
A nem képmutató néző pedig végigröhögi ezeket az ideáknak és illúzióknak egyáltalán nem kedvező jeleneteket, amelyeknek az a leginkább fejbevágó jelentése, hogy megmutatja, hova vezet korunk egyik legnépszerűbb életvezetési ideálja: az modell- és az influencer lét. A releváns képességek és tudás nélkül jól és gazdagon boldogulni igyekvő fiatal és szép emberek ugyanis épp úgy kiszolgáltatottjai lesznek a természet törvényeinek (tengeribetegség, gyomorrontás, éhség stb.) mint a csúnyák, öregek és szegények.
A forgalmazás és a műalkotás befogadásának átalakulására figyelmeztet Edward Berger – Erich Maria Remarque világhírű regényén alapuló – háborús/háborúellenes filmje, a kilenc Oscar-díjra jelölt Nyugaton a helyzet változatlan.
A mű ugyanis nem a filmszínházak széles vásznán, hanem a Netflix forgalmazásában jutott el a nézőkhöz. Új befogadási gyakorlat van tehát kialakulóban. Kétségkívül az év legjelentősebb ún. nemzetközi filmjéről van szó, amely a háború és a katonaság intézményéről rántja le a leplet és utasít el minden róla szóló propagandát rendkívül sokkoló módon. Szeretni biztos nem lehet – de az értő befogadásnak nem is ez a célja. Katartikus élmény. Szó- és eszmények nélkül hagy.
Megnéztem a 2022-es év legtöbb Oscar-jelölést kapott Minden, mindenhol, mindenkor (rendezte: Dan Kwan és Daniel Scheinert) című abszurd sci-fi vígjátékot is.
Engem nem szólított meg, ugyanakkor nem vonom kétségbe értékét és azt sem, hogy megkaphatja valamennyi díjat, amire nominálták. Esetleg adok neki (és magamnak persze) még egy esélyt, megnézem újból. Megpróbálom megérteni. Csak az ún. populista rendszerek (legyen szó, akár politikáról, államalakulatokról, vagy más struktúrákról) hirdetik azt, hogy minden műnek, minden alkotásnak, filmnek vagy szövegnek mindenki ízlésének meg kell felelnie. Hiszen ez azt jelentené, hogy mindenkinek ugyanazt kellene mindenről gondolnia.
(Miután ezt, a 2022 legjobbnak ítélt filmjeiről szóló írást befejeztem, megnéztem még egyet, méghozzá Martin McDonagh A sziget szellemei című alkotását.
Erről még nem tudnék érdemben nyilatkozni részben azért is, mert szó nélkül maradtam. Hűha!)
Amleth, Az Északi című film főhőse
