Kutat, oktat és közben négy gyermeket nevel a zentai születésű Dr. Laczka Csilla, aki miután diplomát szerzett a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen, a magyar fővárosban állt munkába és alapított családot. Az Enzimológiai Intézet tudományos tanácsadója számos elismerésben részesült, 2022-ben pedig elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet. Elmondása szerint nőként eddig még sohasem érte hátrány a pályán, anyaként viszont tényként kezeli, hogy kevesebb lehetősége van, mint kutatótársainak, ám a családját sohasem cserélné el a karrierért.
Mikor és milyen apropó kapcsán költözött az anyaországba
– Édesanyám elmondása alapján már általános iskolás koromban azt hajtogattam, hogy Budapesten fogok egyetemre járni. Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy viszonylag sűrűn jártunk a fővárosba, ugyanis az anyukám onnan ment férjhez Zentára, és a családját sűrűn látogattuk. Évente kétszer, a téli és nyári szünetben pár hetet mindig Magyarországon töltöttem a budapesti nagyszüleimnél. Számomra tehát egyértelmű volt, hogy magyar nyelven, és Magyarországon fogok továbbtanulni, ha sikerül felvételt nyernem az egyetemre.
Hogyan, mikor és miért kezdett el érdeklődni a biokémia, molekuláris biológia iránt?
– Sokáig úgy terveztem, hogy orvos leszek. A gimnázium vége felé azonban rájöttem, hogy a gyógyítással és főleg annak az esetleges sikertelenségével kapcsolatos, lelki terhet nem tudnám folyton magammal hordozni. Ezért választottam olyan pályát, ahol a gyógyításhoz, még ha távolról is, de közöm lehet, viszont a páciensekkel nem találkozom. Mindennek tudatában az egyik barátnőm édesanyja hívta fel a figyelmemet a biológus szakmára, így választottam a biológus kutató szakot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Eleinte a genetika érdekelt, majd efelől elfordult az érdeklődésem a sejtbiológia, rákkutatás és a szervezetünkben a gyógyszerek sorsát és hatékonyságát befolyásoló makromolekulák felé.
Tanulmányai elvégzése után, milyen utat vett az élete?
– Az út viszonylag egyértelmű és egyenes volt, ugyanis már az egyetemi tanulmányaim harmadik évében – osztatlan ötéves képzésünk volt akkor – részt vettem az Országos Tudományos Diákköri Konferencián, minek kapcsán, felkészülés gyanánt bejártam a kutatólaboratóriumba kísérletezni. Először ez ELTE Genetika Tanszékén, majd az akkor még a Magyar Tudományos Akadémiához tartozó Enzimológiai Intézetben folyó kutatásba kapcsolódtam be és maradtam is ott, a PhD képzés során. A doktori fokozat megszerzését követően az egyik témavezetőm kutatócsoportjában kaptam állást és folytattam a korábban megkezdett rákkutatással kapcsolatos munkámat. Ezután elnyertem egy posztdoktori ösztöndíjat, ami a fizetésemet és kutatási pénzt is biztosította. Szívesen mentem volna külföldre posztdoktornak, de családi okból – négy gyermeket nevelek – Budapesten maradtam. A harmadik gyermekemmel otthon töltött idő után, mintegy tíz évvel ezelőtt, saját kutatási témára nyertem el támogatást, és ekkor kerültem vissza az Enzimológiai Intézetbe. Azóta is ott dolgozom, saját kutatást és csoportot vezetve. Ennek során folyamatosan ellátom egyetemi és PhD hallgatók irányítását, akik a kutatásaikat az én csoportomban végzik. Diákjaim közül többen is nyertek már el tudományos díjat és kezdtek sikeres karrierbe.
Mikor tudatosult önben, hogy kutató lesz?
– A kutatást, a kísérletezést nagyon hamar megszerettem. Szerencsém volt, mert kiváló mentoraim és kollégáim voltak és vannak. A Sarkadi Balázs és Váradi András professzorok által létrehozott „biomembrán” közösség, egy inspiráló és támogató szakmai közeg volt. Az ő és szakdolgozati témavezetőm biztatására jelentkeztem a PhD képzésre is, és azóta – egyelőre – az alapkutatásnak szenteltem az életemet. Számomra kutatónak lenni nemcsak munka, hanem hobbi is egyben. Nyilván ezen a területen is akadnak kudarcok bőven, de minden nap hozhat egy új felfedezést. Így nagyon szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek és ami valóban érdekel.
Érte bármiféle hátrány nőként a pályán?
– Kifejezetten amiatt, hogy nő vagyok, nem ért hátrány, legalábbis nem tudok róla, viszont mi nők, főleg, ha édesanyák is vagyunk, többnyire nagyobb terhet viszünk a hátunkon. A gyermekvállalással kapcsolatos többletfeladatok nem érnek véget a gyermekszüléssel és az első otthon töltött pár évvel. A többségünk utána még évekig nagy részt vállal a gyermekek körüli teendőkben, még ha olyan segítőkész társuk is van, mint amilyen nekem adatott. Nagyon pozitív azonban a magyarországi gyakorlat – és ez lehet másutt is így van a világon – miszerint egyes kutatási pályázatokon a gyermeket nevelő nők korkedvezményt kapnak.
Több díj, elismerés tulajdonosa és négy gyermek édesanyja. Hogyan egyeztethető össze a magánélete a karrierjével?
– Szerencsére a munkám olyan, hogy egy részét, a kísérlet tervezést, kiértékelést, cikkírást, cikk olvasást hazavihetem. Mindemellett a férjem és az ő szülei, illetve az édesanyám nagyon sokat segítettek akkor, amikor a most már kamasz gyermekeim kicsik voltak, illetve jelenleg is a negyedik, óvodással. Én magam már sajnos egyre kevesebb időt töltök a laborban, ugyanakkor így otthonról is tudok dolgozni, ha szükséges, kevésbé „hátráltat”, ha mondjuk otthon kell maradnom a kicsivel. Ami hiányzik, legalábbis egyelőre kimaradt az életemből, az a külföldi szakmai tapasztalat. Ez pályázatoknál és szakmai előmenetelnél hátrányt jelent. Azt viszont, hogy ilyen szép családom van, semmire el nem cserélném. Ha most kellene választanom a fényesebb karrier és a remélhetőleg boldog gyermekeim között, ma is így döntenék.
Jelenleg hol és mivel foglalkozik, milyen kutatáson dolgozik?
– Ahogyan említettem, tíz éve az Enzimológiai Intézetben dolgozom, Budapesten, ahol az elmúlt években különféle fluoreszcens eljárásokat fejlesztettünk, amivel egyszerűen és biztonságosan tudjuk vizsgálni a gyógyszerek sejtbéli felvételét. Ezen kívül vizsgáljuk még a rákterápiában megcélozható molekulákat is, valamint jelenleg egy együttműködés keretében a célzott terápiát elősegítő, fényre indukálható, toxicitással rendelkező vegyületeket is tesztelünk.
Mit csinál a szabadidejében?
– A munkám a hobbim is, tehát sok időt töltök otthon is szakirodalom olvasással, kísérlet elemzéssel és tervezéssel. A legkisebb gyermekem, mint mondtam óvodás, mellette egyelőre kevés a szabadidőm, de imádok vele lenni. Jó időben játszótér, biciklizés, kutyasétáltatás, kertészkedés, sütemény sütés a program. A kevés „énidőben” pedig futok és szépirodalmat olvasok.
Milyen sűrűn jár/járnak haza a Vajdaságba?
– Sajnos ritkán, bár az „otthoniakkal”, a gyermekkori barátnőmmel és családjával havonta beszélünk. Annak az oka, hogy kevesebbet voltunk otthon az elmúlt években többek között a koronavírus-járvány volt, illetve, hogy édesapám, aki Zentán élt, sajnos öt éve már nincs közöttünk. Tavaly viszont elhatároztuk nagyobb gyermekeim biztatására, hogy az idei évtől kezdve, minden nyáron hazalátogatunk legalább pár napra a Tisza-partra.
Vajon odahaza is sikerült volna hasonló utat bejárnia?
– A szülővárosomban, Zentán kutatómunkát nem tudtam volna végezni, tehát valószínűleg nem ott élnénk, még, ha Szerbiában is jártam volna egyetemre. Azonban, ahogy említettem korábban, számomra kiskoromtól fogva egyértelmű volt az anyaországbéli rokonság miatt, hogy Magyarországon fogok továbbtanulni. Természetesen nagyon hálás vagyok a zentai évekért a tanítóimnak, tanáraimnak, edzőimnek – atletizáltam és kosárlabdáztam –, barátaimnak. A gyökereimet nem felejtem.
