Egy immár megváltoztathatatlan eredmény igazságosságát, valóságértékét vitatni érdektelen tevékenység, annál is inkább, hiszen a világ sohasem személyes ízlésünk, meggyőződésünk és elveink szerint működik – a művészeti és popkultúra nem csak a mi nyelvünkön szól. Ezért nem tudom, érdemes-e még a (közép-európai idő szerint) március 12-ről 13-ra virradó éjjel lezajlott Oscar-gála eseményeiről (ezúttal inkább színvonalas eseménytelenségéről), az Amerikai Filmakadémia legrangosabb díjainak odaítéléséről és nyerteseiről vitatkozni.
Egyetemes értékskálák és közmegegyezéses paraméterek, persze, vannak arra vonatkozóan, mit tartunk értékesnek, színvonalasnak a művészetekben. Például, hogy mitől „jó” egy film. Úgy tűnik, ezért is ül enyhe csalódottság a levegőben, állt be ilyen hangsúly a filmes portálokon folyó diskurzusokban, miközben senki sem vitatja a Dan Kwan és Daniel Scheinert rendezte Minden, mindenhol, mindenkor sikerének jogosságát, még akkor sem, ha a neki ítélt díjak száma, a hét, túlzásnak is tekinthető. Különösen olyan kategóriákban tűnik meglepőnek a zsűri döntése, amelyekben – az említett értékszempontok szerint – kimagaslóan jelentős alkotások és művészek elől vitte el a pálmát: mint például a legjobb rendezői, az eredeti forgatókönyvre vonatkozó, illetve egyes színészi díjak.
A kínai bevándorló család kálváriájáról szóló, abszurd és szándékosan, vagy csak a kulturális – a közép-európai és a távol-keleti ember gondolkodása közötti – különbözőségek miatt infantilisnak tűnő humorral telt film tarolt a mezőnyben. A legjobb megoldásnak az tűnik, hogy kétségeink eloszlatása érdekében újranézve kíséreljük meg megérteni működését és hatását. Vagy pedig saját kifogásaink okát kell feltárnunk, értelmeznünk, összevetnünk más esetekkel. Például miért nem ébresztett kételyeket bennünk a 2021-ben négy Oscarral díjazott, az Élősködők című dél-korai film (Pong Dzsunho rendezésében), ami a legjobb nemzetközi és a legjobb film kategóriájában is a legjobbnak bizonyult? A koreaiak világa közelebb állna hozzánk? Nem nagyon hiszem.
Egy másik példa is megfontolást érdemel: a tavaly, vagyis a 2022-es évi megmérettetésben legjobbnak minősített CODA című amerikai-francia film győzelme (Sian Hede rendezése) is csalódást keltett sokunkban, de nem elsősorban azért, mert nem lenne kiváló film, sőt, nagyon szimpatikus, elgondolkodtató, keserű és vicces is egyszerre – kiváló színészi alakításokkal. Viszont vele szemben ott volt a nagy vesztes, a lenyűgöző és megrázó A kutya karmai közt Benedict Cumberbatch főszereplésével, aki elől a díjátadón nagy botrányt kavart, és rendkívül ellenszenvessé vált Will Smith vitte el a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot – méghozzá a majdhogynem „semmilyen” Richard király (Rendezte: Reinaldo Marcus Green) című életrajzi filmben nyújtott alakításáért.
Miközben A kutya karmai közt képei és jelenetei örökre nyomot hagynak nemcsak a retinánkban, hanem a képzeletünkben is; szó nélkül hagy olyan csavarokkal és talányokkal a történetben, hogy még hosszú ideig lehet és kell elemezgetni. Úgy fejeződik be, hogy a revíziós western szereplői közül mindenki elégedett vagy legalább megnyugodott, Phil Burbank, a „látszólagos” főgonosz ugyanis távozott az élők sorából. Csak a nézőnek, aki tudja a teljes igazságot, van kedve sírni.
De Jane Campion legalább megkapta érte a legjobb rendezői díjat, nem úgy, mint az idei Oscar abszolút vesztese, Martin McDonagh filmjével, A sziget szellemeivel.
De a világ legjelentősebb rendezői sorába tartozó Steven Spielberg és James Cameron is üres kézzel távozott, noha utóbbi produkciója, az Avatar – A víz útja kiérdemelte a legjobb vizuális effektusokért járó szobrocskát. Hát persze. Nagy hazugság és botrány lett volna bármelyik másik filmet az elképesztően modern technológiával, megkomponáltsággal létrehozott, ezért páratlanul hatásos produkció elé helyezni ilyen szempontból. És az új Batmanért, Matt Reeves filmje kimaradásáért is kár.
Az is furcsa, hogy egy-egy filmnek (mint a Top Gun: Maverick, a Women Talking, RRR, Fekete Párduc 2.) itt-ott mégiscsak leesett egy-egy elismerés – csak a Fabelman családdal, A sziget szellemeivel és a Batmannel volt érthetetlenül elutasító a zsűri. És még néhány kevésbé favorizálttal, vagy vitatható alkotással is. Mint amilyen a Tár, az Elvis vagy A szomorúság háromszöge.
Utóbbit, nemcsak azért, mert az Arany Pálmát is elvitte, sokan tartják/tartjuk remekműnek. A magam részéről, még a Babylonban (Damien Chazelle) is látok elgondolkodtatót és szerethető alakítást.
A Nyugaton a helyzet változatlan, Edward Berger rendezése a négy neki osztott Oscar-szoborral a második legméltányoltabb filmje lett az idei díjkiosztónak. A valóban emlékezetes alkotás „szerencsétlensége” tulajdonképpen abban állt, hogy létezik a legjobb nemzetközi film kategóriája. A zsűri így oldotta meg. „Nem szólhat senki semmit!” – megkapta méltó elismerését. Más kérdés, hogy fényévekkel összetettebb, jelentősebb és meghatározóbb alkotása a 2022-es év termésének, mint a legjobbnak értékelt film. A hatása is nagyobb lesz minden bizonnyal.
Van viszont az idei díjazottak között egy-egy erkölcsi győztes is. Elsősorban Brendan Fraser, aki A bálna című Darren Aronofsky-filmben játszott szerepéért megkapta a legjobb férfi főszerepért járó díjat. Feltehetően, ezt sem lehetett másként megítélni.Kicsit bosszantó, hogy több komment is arról szól vele kapcsolatban, hogy a „nagy visszatérőt”, a valaha atléta termetű, szívtipró, de ma már elhízott, megöregedett színészt jutalmazták az elismeréssel.
Pedig nem. Hanem a torz testbe helyezett, szánalmas és ugyanakkor megkapó, megrendítő Charlie elképesztően lenyűgöző színészi eszközökkel megformált alakjáért. Majdnem mozdulatlan állapotban, egy kerekesszékben, vagy járókeretre támaszkodva, 270 kilósan, felfekvéses sebekkel, pállott bőrrel, állandóan verejtékezve kellett együttérzést, sőt, szimpátiát keltenie a nézőben. Sikerült neki. A másik, ami minden kétséget kizáróan megérdemelten vitte el az aranyszobrocskát, animációs film, Guillermo del Toro és Mark Gustafson Pinokkiója.
Nem tudom, a leírtak nyomán, közelebb kerültünk-e annak a kérdésnek a megválaszolásához, vajon miért hagynak kétségeket bennünk a 2023-as Oscar-díjjal kapcsolatos döntések, s ha nem is tartjuk igazságtalannak a Minden, mindenhol, mindenkor győzelmét, egyet sem tudunk érteni vele. A legfontosabb érvünk az lehet, hogy bár most nagyot csillant-villant az amerikai filmkultúra egén, valószínűleg felejthető film, miként a CODA is az lehet. Utóbbiról már most nem sokat beszélünk. Nem nyit sort, nem határozza meg az amerikai vagy európai filmgyártás irányait, nem lesz franchise sem ellentétben olyan, egykor ugyancsak leminősített vagy figyelemre sem méltatott filmekkel – a legkedvesebb példám –, mint a Szárnyas fejvadász, amelyről 1982-ben senki sem gondolta volna, hogy nyitó darabja és legjelentősebb filmje lesz a cyber punknak. Miként abban is biztosak lehetünk, hogy az Avatar, a Batman és a múlt évi Dűne is folytatódni fog, kulturális és műveltségi tényezővé válik. Meg A kutyai karmai köztről és A sziget szellemeiről is még sokáig beszélni fog a majdani filmirodalom és -kritika. Utóbbi filmnek egyik legfontosabb kérdése is ez: nyomot kell-e hagynunk magunk után a világban.
Pillanatkép a 95. Oscar-díjátadó gáláról (AP Photo/John Locher)
