A fiatalon elhunyt vajdasági költő, szerkesztő emlékére alapított Sziveri János-díjat 2023-ban Juhász Tibor kapta – a Sziveri János Társaság döntése szerint.
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, költő, író. Az Irodalmi Szemle online és a Pannon Tükör szerkesztője. A Debreceni Egyetem doktorandusza.
A Sziveri János Társaság tagjaiból álló kuratórium indoklása szerint: „Az írói teljesítmény és a morál egységére kitüntetetten ügyelő Juhász Tibor több műfajban alkotó, de mindenekelőtt a líra vezető szerepét valló költő. Nemzedékében a hazai szociografikus hagyomány egyik életben tartója s az irodalmi közéletben is mozgástérhez jutó, magabiztos szerkesztő. Megrendítő az a tárgyilagos tisztaság, ahogyan a felnevelő és elengedő közegéről versben beszélni tud, ez az egyik legnehezebb írói feladat. Ez nem az a környék (2015) és a Salgó blues (2018) műveivel és az utánuk megjelent, a nemlétezés korosztályi tapasztalatát felvető Amire telik (2021) verskötetével érdemelte ki a 2023. évi Sziveri János-díjat.”
A díjat az 1990-ben elhunyt vajdasági költő, az Új Symposion folyóirat egykori főszerkesztője, Sziveri János emlékére alapította 1991-ben a Sziveri János Társaság, melynek tagjai: Reményi József Tamás, Szörényi László, Thomka Beáta, Balázs Attila, Zalán Tibor, Utasi Erzsébet, Hafner Zoltán, Csehy Zoltán, Ladányi István, Géczi János, Kollár Árpád, Orcsik Roland, Szűgyi Zoltán, Kalapáti Ferenc, Győrffy Ákos, Mikola Gyöngyi, Virág Zoltán, Áfra János, Nemes Z. Márió, Sándor Zoltán, Terék Anna és Fenyvesi Ottó (elnök).
Géczi János laudációja március 29-én, a budapesti díjátadón hangzott el:
Hogy salgótarjáni vagy debreceni, vagy salgótarjáni és debreceni szerző-e, arra most az adhatna választ, ha itt is és ott is kiderülhetne, mennyiben tartják magukénak őt a nevelő városai. Ámbár mindegy, honnan származtatja a puritanizmusát, a margóra szorítottakkal való azonosságtudatát, szociográfiai érzékenységét és figyelmét, továbbá a makro- és mikrokozmoszra egyaránt reagálni képes költészetét.
Juhász Tibor anyakönyve szerint 1992-ben, Salgótarjánban született, onnan került Debrecenbe, hogy egyetemi tanulmányait ott végezze el. Jelenleg debreceni doktorandusz, aki az 1960-as és ’70-es évek magyar prózairodalmának nemzedéki alakzatait vizsgálja. Húszéves korában, nemzedéktársaihoz képest szokatlanul (s ezért is imponálóan) későn jelentkezett költőként és íróként. Többműfajúsága szerkesztői és irodalomszervezői tevékenységgel egészült ki, vidéken vállalta az irodalmárkénti létezés szabadságát és nehézségeit. Az Alföld, a Bárka, a Forrás, az Irodalmi Szemle, a Műút, a Tiszatáj, az Új Forrás és egyéb irodalmi, művészeti, kulturális folyóiratok közlik rendszeresen az alkotásait. Figyelmet ébresztő szerző, s amellett, hogy a tradicionális fórumokon jelen van, a fiatalabb nemzedék révén identifikációs platformokká alakított formációkban, mint például online kiadványok arculatának kialakításában, illetve szerkesztésében is meghatározó szerephez jut. 2016-tól 2020-ig a KULTer.hu rovatvezetője, majd 2022-ig a portál szerkesztője, 2018–2022 között a Kortárs Online irodalmi rovatának szerkesztője, jelenleg a pozsonyi Irodalmi Szemle és a zalai Pannon Tükör szerkesztője, és Budapesten a Három Szerb Kávéház Szóköz című irodalom- és olvasás-népszerűsítő programsorozatának házigazdája. Első (Ez nem az a környék címet viselő) verskötete pályára állása után három évvel, 2015-ben, szociografikus novellaregénye Salgó blues címmel 2018-ban jelent meg. Ezeket követi 2021-ben az Amire telik versgyűjteménye. 2017-ben Bezerédj-díjat és Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, 2018-ban a Lyukóvölgyről készülő szociográfiájához támogatást kapott.
Ha lehetne, fiatal szeretnék lenni, mondjuk, Juhász Tibor. Na meg Áfra János, Korpa Tamás. Igen, olyannak szeretnék mutatkozni, együtt, hú, de jó csapat lennék. Továbbá a zágrábi Kovács Lea, hogy legyen, aki lefordítson, és az ugyancsak legendamesélő Száz Pál. És Terék Anna is.
Mondom ezt éppenséggel 1982-ből, átbeszélve a mostani időbe. Abból, onnan, amelyet Mozgó Világ-osnak neveztünk akkor, amikor botor módon hittük, abban reménykedtünk, hogy nem lesz többé pocsék világ se az irodalomra, se miránk, akik szerettek volna irodalmárok lenni. Hogy nem lesz mélyebben a mélypont. És nemcsak én mondom, hanem állítja Csalog Zsolt (és azt, hogy vonzódni csakis értelmes szabályokhoz szabad), Tar Sándor, s erősítik őket sokan még. De ott van Mészöly Miklós is, ő pusztán azt veti fel (a Salgó blues 5. oldalán is olvasható): „Én nem áltatom magam.”
Közben meg mintha sortűz ropogna.
És lenne három könyvem. Mindegyik apró, a minimalizmust makacsul vállaló, derekasan megtisztított azoktól a kellékektől, amit a kor- és nemzedéktársak poétikusnak és elengedhetetlen tartanak. Bennük olyan versek, mint a Tűznéző, a Vakvágány, a Csak a füst árulkodik, s olyan novellák, mint Az iráni hercegnő, illetve a Szerencsesarok.
A könyvekkel együtt előtolul a dilemmák sora. Mit kezd az íróember azzal, ha szembesül a tényekkel: egyetlen művét sem ítélheti meg az írástudatlan, sem az olvasástudatlan, az, akiről beszél?! S hogy a többi nemzeti kultúrabeli társának sem ébred igénye a valóságismeretre? S hogy meddig viselhető el a hétköznapi nyelv azok számára, akik a hétköznapi létezés elől menekülnek utazásba, bulikba, szenvedélyekbe és mániákba, haragba, feladatalkotásokba, prófétálásba, nemzetmentésbe?
Ki érzékelheti az olyan helyzetet, amikor a templomszolga perselyébe aprópénz helyett kavicsokat dobnak, hogy a csörgés tanúsítsa az adakozást? S ki a Kuroszava Akira filmje, a Dodeszukaden gyerekalakjára hasonlító, naponta háromszor buszsofőrösdit játszó Imrét, aki a neten kíván második anyukát venni, és azt a négy felnőtt nyomortelepi társát, akik az Imre gyerek példája nyomán és elegendő pénz híján összeállnak, hogy közös feleségül egy iráni hercegnőt vásároljanak? Tehet-e mást az író, mint hogy félresöpri a megválaszolhatatlan kérdéseket, és ír? Feladatteljesítése révén és a részvétteljes jelenléttel ugyan azonosul-e az embertársaival?
Összegzésként: az írói teljesítmény és a morál egységére kitüntetetten ügyelő Juhász Tibor több irodalmi műfajban tevékenykedik, mindenekelőtt a líra vezető szerepét valló költő, nemzedékében a hazai szociografikus hagyomány egyik életben tartója s az irodalmi közéletben is mozgásteret kapó, magabiztos szerkesztő. Megrendítő az a tárgyilagos tisztaság, ahogyan a felnevelő és elengedő közegéről versben beszélni tud, ez az egyik legnehezebb és legfölemelőbb írói feladat.
