Amikor megtanultam olvasni, számomra egy ablak nyílt meg a világra. Aztán alighogy megismerkedtem a betűkkel, egy betegség miatt több hetet kórházban, majd otthon kellett töltenem – az egyetlen dolog, ami ekkoriban ki tudott szakítani az „életbe”, az az olvasás volt.
Azóta szinte soha nem lépek ki az utcára könyv nélkül: olvasok a postán várakozva, a fodrásznál, a buszon. A legjobban mégis bekuckózva, „buborékban” szeretek olvasni. Könyvfüggő lettem, aki szinte mindig azt érzi, hogy nem jut megfelelő mennyiségű betűhöz.
Az elmélyült olvasást manapság felváltotta a témáról témára ugráló gyorsolvasás: már nincs idő hosszabb szövegek elmélyült olvasására, és egyre kevesebb ember olvas rendszeresen. Ennek okaként egyesek az időhiányt jelölik meg, de még többen mondják azt, hogy egyszerűen nem szeretnek olvasni. A pedagógusok szerint a diákok jelentős hányada nem is tud jól, kifejezően olvasni, alapvetően az olvasás technikáját sem sajátították el megfelelően.
A kutatások szerint egy szépirodalmi mű elolvasása fejleszti az ember képzelőerejét, logikáját, kíváncsiságát és empátiáját, ennek köszönhetően könnyebben megérti az embereket a valóságban is – Kosztolányi Dezső ezt úgy fogalmazta meg, hogy a könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem az, amit kiolvasunk belőle. A Magyar Nemzeti Tanács az ő születésnapját, március 29-ét a vajdasági magyar könyv és olvasás napjává nyilvánította, április 14-én pedig a könyvtárosok, míg április 23-án a könyv és a szerzői jogok világnapját ünnepeljük.
Ezek a napok arra (is) szeretnék felhívni a figyelmet, hogy aki nem szeret olvasni, sok jóból kimarad. Jó hír viszont, hogy mindenki szerethet olvasni, ha megtalálja a „megfelelő” könyvet.
