Valaki mondja meg, A szerelemnek múlnia kell, Kell ott fenn egy ország – ilyen és ehhez hasonló nagy klasszikusok csendültek fel Zorán szegedi koncertjén, amelynek az Újszegedi Szabadtéri Színpad adott otthont. A művész úrral a teltházas előadás előtt volt szerencsénk beszélgetni.
Az év elején kezdetét vette egy több mint negyven állomásos turné, ennek a része ez a szegedi koncert is. Hogyan készült?
– Egy adott turné folyamán – pont úgy, mint egy színházi produkcióban – nem változnak a „szereplők”, hasonló dalokat játszunk mindenhol. Mindig van egy koncepció, amit az előadókörút előtt álmodunk meg, és aztán az adott évadban ehhez tartjuk is magunkat. Nem is nagyon tehetünk mást, hiszen annyit próbálunk, mielőtt útjára indul egy-egy ilyen turné, hogy csak minimálisan van lehetőségünk menet közben változtatni a beindult műsoron, amelyen általában 20-22 dalt adunk elő.
Amikor olyan településeken lép/lépnek fel, amelyek a határ mentén terülnek el, megfordul a fejében, hogy a közönség soraiban jó eséllyel határon túliak is lesznek majd?
– Persze, nem tud nem megfordulni a fejemben. Különbséget azonban sosem teszek. Ilyenkor azért szerbül is köszöntöm a közönséget és mondok még néhány mondatot, de kb. ennyi. Úgy érzem, olyan közel vagyunk már egymáshoz, hogy erőltetett lenne, ha ebből nagyobb ügyet csinálnék.
(Fotó: Kovács-Jerney Ádám)
Annak ellenére, hogy az élete, és a karrierje Magyarországon vert gyökeret, kötik még szálak Szerbiához, azon belül esetleg a Vajdasághoz?
– Sajnos, csak elég kevés, mert öt-hat éves voltam, amikor Magyarországra kerültünk és politikai okai voltak annak is, hogy utána nem költöztünk vissza. Ezért csak nagyon kevés emlékem van a belgrádi évekből, és az, ami ezekből az időkből egyáltalában megmaradt számomra, számunkra, inkább csak a szüleink elmondásából táplálkozott.
Mi az, amit ebből a kettőségből, felnőttkoráig elkísérte?
– Nagy szerencsémre, a testvérem, Dusán írta és írja mind a mai napig a dalszövegeket – a közös sorsunkat ő önti elénekelhető formába. A dalok témája pedig – ha szabad kissé fellengzős szavakat használnom – maga a bennünket körülvevő élet, annak minden szép és kevésbé szép oldalával együtt. Egyébként, mint a hatvanas években szerte a világban élő fiatalok, mi is az angolszász zenén nevelkedtünk, éppen ezért sem a magyar, sem pedig a szerb népzenei motívumok nem épültek be a szerzeményeinkbe. Ez, azt gondolom, a szerb bandáknál is így volt. Az viszont, hogy néhány éve a Kóló a legsikeresebb dalunk, önmagáért beszél…
(Fotó: Kovács-Jerney Ádám)
Nemrégiben láttam egy önnel készült interjút, amiben erről bővebben is szó esett. Mármint, arról, hogy nagyon hosszú ideig az Apám hitte című dal volt az, ami a legnagyobb sikert alkotta egy-egy előadáson, ma már viszont a Kóló az.
– Igen, ez így van, és nem véletlen az sem, hogy általában a koncertjeinket most már ezzel a dallal zárjuk.
Mi a titka ennek a dalnak? Az Apám hitte című dal egyébként még nekem is le van töltve a telefonomra, pedig én viszonylag fiatal vagyok, nem feltétlenül kellene, hogy ismerjem.
– Ennek nagyon örülök… Amúgy a Kólónak – mint ahogy magának a táncnak is – könnyen átragadó, jó kedvre derítő sodrása van, ami nemcsak bennünket, előadókat visz magával, hanem a közönséget is, és ezt nagyon jó látni, átérezni. A dal sikerességében a zene és a szöveg egyformán benne van, ráadásul a szöveg minden szava igaz, kezdve azzal, hogy:
…Amott jöttem én a földre,
Itt maradtam mindörökre.
Szokott szerb zenéket hallgatni?
– Csak nagyon ritkán, de ebből semmilyen következtetés nem érdemes levonni, pusztán így alakult.
Pihen-e a nyáron? Ha igen, hogyan?
– Természetesen, én is, mint az emberek nagy többsége, nyaralni megyek a családdal.
Sztevanovity Zorán (Fotó: Kovács-Jerney Ádám)
