E szöveget – sajnos – feleségem helyett írom. Neki erre nincs ereje. Az éjjel sok könnyet ejtett valaki miatt, aki még azt sem érdemli meg, hogy reá pazaroljunk az életünkből akár egy másodperc ezred részét is. Egyébként is önmagát öntötte nyakon egy teli vödör ki tudja mivel abban a pillanatban, amikor azt állította magáról, hogy „szamár”, mivel radikális korában brutálisan sértegette jelenlegi főnökét.

Tehát, feleségemnek, az én Verámnak nincsenek gyermekei. Verának sajnos nincs, velem ellentétben, aki Milica és Đorđe apjaként valósítottam meg önmagamat. Mindez olyannyira fájó téma, hogy ki merem egyenlíteni azzal a fájdalommal, amit akkor érzünk, amikor valakit, akit szeretünk örökre elveszítünk. Azoknak, akiknek nincs gyermekük, saját meg nem született gyermekeinknek még sírhantjuk sincs. A meg nem született gyermek egészségügyi hulladékként végzi, egy másféle szemét pedig újból és újból arra törekszik, hogy ráadást is temessen ebbe a súlyos, sötét bánatba.

Verámmal négy alkalommal „eltemettük” meg nem született gyermekeinket. Először természetes úton maradt másállapotban, de elveszítettük a babát. Csak azt mondták, nekünk, leállt szívének a dobogása. Miért, soha nem kaptunk választ kérdésünkre. Az emberi élet Népképviselőházban tapasztalt legpofátlanabb példája alapján Verámnak nem lehet semmilyen érzése a gyermekek iránt, mivel nincs is gyermeke. Abban az esetben, ha ez a szörnyszülött emberi kreatúra valaha is gondolt volna arra, mit érez a nő és a férfi, amikor az orvos értesíti őket, hogy gyermekük szíve megszűnt dobogni az anyja hasában, illetve amikor a nő bemegy a terembe, hogy az orvosok kihúzzák a méhéből a gyermeküket, soha nem mondott, sőt még csak nem i gondolt volna ilyen ocsmányságot.

Ezen tapasztalat után nem adtuk fel. Háromszor, saját költségünkön átestünk az in vitro megtermékenyítés folyamatán. Egyszer Belgrádban, másodszor Újvidéken, harmadszor pedig, utoljára Prágában. Minden támogatás nélkül, mert egyedül az anyja és a barátnője voltak kivételek, akik fizettek egy drága vizsgálatot, valamint egyik gyerekkori barátom, aki egy másik méhen kívüli megtermékenyítéskor segített Újvidéken, mivel jó viszonyban volt a klinika tulajdonosával, ahol megemlítették a nevünket. Az utolsó prágai próbálkozáskor feleségem eladta apja ingatlanát, hogy legyen elég pénzünk az összes kiadásra.

Ennek a „haladó” és drága öltönybe bújtatott radikális szörnyetegnek fogalma sincs, mit érez főleg egy nő, miközben a BÉTA teszt eredményére vár. Leginkább azt nem tudja, milyen érzés, amikor annak pontszáma kisebb tíznél. Ez tetőtől talpig mindent megsemmisít. A fájdalom nem szűnik. Sohasem. Nem tudjuk, hogyan nézne ki a gyermek vagy néznének ki a gyermekek. Számoljuk annak az éveit, aki még meg sem született, most pedig meg hallgatnunk és olvasnunk kell, mit talált ki egy faragatlan miniszter csak azért, hogy sértegesse, lealacsonyítsa és megalázza azokat, akiknek nincs gyerekük.

Verám úgy sírt a Ribnikar iskolában és a Mladenovacon megölt gyerekekért, mintha a sajátjai lennének. Sírt akkor is, amikor a tüntetés előtt elmentünk a vračari iskola elé és gyertyákat gyújtottunk. Bár nincs saját gyereke, sírt. És igen, ő többet sírt, mint én, nem azért, mert nő, hanem mert ez sokkal jobban megérintette őt, mint engemet, akinek van két gyereke. És igen, ezt is elmondom – az én Verám sírt, amikor Aleksandar Vučić elveszítette babáját, mert tudta, milyen poklon mennek keresztül ő és a felesége. Emlékszem azokra a könnyekre, amelyek a hegeire emlékeztetnek. Mit érez Verám, egyedül ő tudhatja.

Akiknek nincs gyerekük, csendben szenvednek. A gyermekek minden születésnapja, minden iskolába indulása újabbnál újabb fájdalom a számukra. Valaki nagykorúvá válásakor először gyászolnak, majd beállnak az ünneplők sorába. Bármely gyermek elvesztése jobban sújtja őket, mint minket, akiknek vannak gyermekeink. Búslakodnak a sajátjuk miatt, de örülnek minden pozitív béta-tesztnek, minden sikeres in vitro megtermékenyítésnek, a környezetükben született minden gyermeknek.

Ahhoz, hogy valaki azt állítsa, amit az említésre sem méltó személy mondott, nem hülyének kell lenni, hanem mindenekelőtt pofátlannak.

Szerbia olyan ország, ahol több százezer család küzd meddőséggel. A 2018-as adatok 400 000 párról tesznek említést. Mit jelenthet ez egy szamárnak? Abszolút semmit. Ahova került, nem azért van ott, ahol bármiért aggódjon, hanem hogy istenítse az önmagát a nemzet atyjának kikiáltót, és kitartása pereméig sértegessen mindenkit, aki nem hajlandó az övék lenni, és nem támogatja azt az őrült és őrjöngő politikát, amelynek ő az egyik legtermékenyebb példánya.

A Šešelj katonai felöltője alatt született díszpéldány minden meg nem született gyermekünknek lekevert egyet. Az ő és társai logikája horror. Akinek nincs gyereke, annak nincs empátiája. Aki a hatalmon levők ellen van, az idegen zsoldos és hazaáruló. Aki ellenünk van, az államellenes. Különben is ki adott az ilyeneknek engedélyt, hogy megítéljék, kiben lehet kiben nem empátia. Azt kívánta mondani, hogy akinek nincs gyereke, az nem érezhet semmit a meggyilkolt gyerekek iránt? Képtelen felfogni, hogy még azokban is van empátia, akik nem akarnak gyereket vállalni, meglehet még az is, hogy mindenki másénál nagyobb.

Közismert empátiájuk Zoran Đinđić meggyilkolása iránt, amelyet ki tudja, hány liter alkohollal öblögették le. Mit mondhatunk a radikális empátiáról Slavko Ćuruvija és Oliver Ivanović meggyilkolásával kapcsolatban? Emlékszik-e még valaki Vladimir Cvijanra, aki több éven át párttársuk volt.

Úgy gondoltam, hogy még sokat tudnék írni, de a szavak is eltűnnek, mint a könnyek. Nem hittem volna, hogy valaha is leírom ezt a mélységesen bensőséges történetet, de ez nem szöveg, hanem sikoly mindenki nevében. Véssük azon gyermekek elméjébe, akiknek esélyük van emberré válni. Elég volt már abból, hogy bárki könnyeket váltson ki. Néhány emberről még beszélni sem érdemes. Ők képtelenek leállni. Hiszem, hogy ők is képesek sírni, de szívből kívánom, az élet soha ne okozzon számukra olyan szomorúságot, hogy könnyekre fakadjanak!

Megjegyzés: Az idén, a nyár végén lenne 45 éves a meg nem született kisfiunk. Erről nem beszéltünk senkinek, de most el kell mondanom mindenkinek. Kötelességemnek éreztem, hogy lefordítsam magyarra a vérig sértett (majdnem) szülők érzéseit és reagálását!

Szerbről magyarra fordította: Balla Lajos