Ezzel az egyszerű mondattal lehetne jellemezni a jelenlegi szerbiai közvállalatok egy részének a közös kasszához való viszonyulását, valamint a kormány folyamatos engedékenységét a hatalmában levők iránt, a legutóbbi, március 31-ei kimutatás szerint ugyanis Szerbia közadóssága több mint 35 milliárd euró.

Ez az összeg a nemzeti össztermék értékének kétharmadát jelenti. Ennek ellenére a kormány nyakra-főre veszi fel az újabb hiteleket, hiszen ezek nélkül talán nem is túl lassan hátrafelé haladnánk. Csupán az idén legalább ötmilliárd euró újabb kölcsönre lesz szükség, ha idejében törleszteni akarjuk a folyó évben esedékes hitelek rátáit, amelyek kamatok nélkül is négymilliárd euróra rúgnak.

Ez az állapot nagyjából érthető is lenne, hiszen nincs a világon olyan ország, amely képes honi és nemzetközi hitelek nélkül létezni, de az egészben az a bicskanyitogató, amikor a miniszterelnök az újabb nyolcvanmilliós hitelt számukra jó hírként igyekezik lenyomni a folyamatosan csökkenő életszínvonallal bajlódó polgárok torkán. Az összeg felhasználása sem eléggé egyértelmű, hiszen a cél a technológiai fejlesztés. Tény, hogy maga a technológia meglehetősen egzakt tudomány, de olyan széles, mint Keveváránál a Duna – vagyis bármi belefér, főleg, ha a kormány vezetője hozzáteszi, hogy a nyolcvanmillió euró egy részét fordítják a jelzett célra. És a „maradéknak” mi lesz a sorsa? Reméljük, hogy nem az úgynevezett visszaszámlázás, amikor a hitelező és a hiteligénylő közötti személy számára stikában átadnak bizonyos százalékot.

Maradjunk azonban a száraz tényeknél, miszerint folyamatosan és egyre nagyobb összegben veszünk fel hiteleket. Ebből azonban a balga polgár csak annyit tud, hogy legfelsőbb szintről bizonyos megszakításokkal érkeznek az ígéretek. De – természetesen – csak olyanok, amilyeneket az emberek hallani szeretnének. Vagyis: a kormány szívén viseli az „alattvalók” sorsát, növeli a járandóságaikat, növeli az életszínvonalukat. Más szóval, küszöbön a Kánaán. Ebből csupán annyi igaz, hogy az ígéret(ek) földjén élünk. Mert mi másnak lehet nevezni a körülményt, ha a hatalom legfelsőbb képviselői már februárban belengetik az októberi nyugdíjemelést, majd azt is néhány hónappal megtoldják?

Mint már annyiszor leírtuk, nem vagyunk olyan szegények, hogy bármit meg ne tudnánk ígérni. A gond akkor kezdődik, amikor azt végre is kellene hajtani. Az optimista szólamok ellenére a hazai gazdaság nincs abban a helyzetben, hogy kitermelje a pénzszóráshoz szükséges eszközöket, tehát újfent idegen pénzekért kell kuncsorogni. Ez azonban kevésbé érinti a szerbiai közvállalatok három pillérét: a Srbijagast, a villanygazdaságot és az utak minőségéért felelős közvállalatot. Ők csupán egy pénzszerzési módot ismernek: fejni a költségvetést, vagyis az adófizető polgárokat.

A leginkább szembetűnő és csak önmagával (nem kevésbé a saját zsebe tömítettségével) törődő cég a Srbijagas. A cég első embere, a szocialisták érinthetetlen kádere nemrégen azzal dicsekedett, hogy a tavalyi esztendőben nem kevesebb mint 47 millió euró nyereséggel zártak. Azt azonban valahogy „elfelejtette” közölni, hogy ugyanabban az évben több mint kétmilliárd euró hitelt vett fel külföldön, amelynek a visszafizetéséért a kormány vállalta a garanciát. Az már most borítékolható, hogy a törlesztési idő elérkeztével Dušan Bajatović vezérigazgató – úgymond – tehetetlenül fogja széttárni a karját, és szenvtelen arccal közli a kormányban ülő kebelbeli barátaival, hogy: „Nincs miből!”, miközben az általa betöltött hét különféle tisztségből tiszteletdíj és fizetés címén havonta felmarkolja a több mint 30 ezer eurót. Ezt csinálja már tíz éve, és senki illetékesnek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy vajon megérdemli-e a több mint busás tiszteletdíjat, valamint azt, hogy ezért a pénzért milyen, az államnak, a közösségnek, a népnek hasznos munkát végez.

Ha rossz, felelőtlen és dilettáns gazdálkodásról esik szó, elsősorban a bennfentes szakembereknek a szerbiai villanygazdaság jut az eszébe. Az utóbbi harminc-negyven évben időnként mumusként bukkan fel ez az állami vállalat, ha a csapnivaló gazdasági-pénzügyi helyzetről esik szó. Az utóbbi egy-két évben már a kormány is megelégelte a közvállalat vezetésének tehetetlenségét és pénzügyi témában feneketlen zsákként való viselkedését, és gyors egymásutánban két vezérigazgató talpára is útilaput kötött, ugyanakkor nagy garral bejelentette, hogy átalakítják a céget. Közvállalatból részvénytársaság lesz, s egyetlen részvényese az állam. Nagy dolog! Erre kétféleképpen lehet reagálni: csöbörből vödörbe, vagy kevésbé szalonképesen: nem a kútba, hanem mellé, és belelökjük. Jogilag ugyan nagy változást jelent, de a gyakorlatban továbbra is az uralkodó pár(ok) kiérdemesült, de jól fizető pozícióhoz nem jutott kádereinek a menedékhelye lesz. Ezzel együtt az illetékesek siettek közölni, hogy szó sem lehet a villanygazdaság privatizációjáról, hiszen nemzeti stratégiai gazdasági ágról van szó.

Korábban már szóba került az EPS magánosítása, de akkor független szakemberek megállapították, hogy az alkalmazottak jelenlegi közel huszonhétezres létszámából alig egyharmadra lesz szükség, a többiek mehetnek a munkaközvetítőbe. Nos, erről pedig szó sem lehet. Sem az uralkodó, sem az ellenzéki pártok nem támogatták az ötletet, hanem inkább előszedték az unalomig elkoptatott hazafias szólamokat. S az történt, ami várható volt. Semmi.

Hogy kerül az EPS a Csáky-szerepbe (akinek a szalmáját széthordták)? Hát úgy, hogy ha egy kicsit is komolyabb beruházást terveznek, szaladnak a kormányhoz, hogy vállaljon garanciát a külföldön felveendő hitel visszafizetése ügyének. És a kormány megteszi.

Akárcsak a Szerbia Útjai közvállalat esetében, amelynek élén már több mint egy évtizede minden törvényt megszegve megbízott igazgató áll. Ő a pökhendiségével az emberek iránti érzéketlenségével vált hírhedtté.

Ez a három Csáky mit sem törődve az ország anyagi helyzetével, játssza a kisded pénzügyi játékait. Természetesen az adófizetők számlájára.

Both Mihály