Hosszú betegség után vasárnap Belgrádban hunyt el életének 75. évében David Albahari író és műfordító. A halálhírt családja közölte.

Albahari 1948-ban született Peć városában, első kötetét 1973-ban jelentette meg az újvidéki Matica Srpska gondozásában. Ugyanez a kiadó jelentette meg első regényét is 1978-ban.

„A szülővárosban eltöltött gyermekkorának álmai és valósága, majd Cuprija és Zimony világa metaforikusan olvasandó két könyvében, a Porodicno vreme (Családi idő, 1973) című elbeszéléskötetében és a Sudija Dimitrijevic (Dimitrijevic bíró, 1978) című regényében. A rock és az irodalom már tanulmányai folyamán meghatározza Albaharinak az alternatív mozgalmak és a művészi szabadság iránti tartós elkötelezettségét. Soha nem volt állandó munkaviszonyban, a nyolcvanas években ő volt az egyik legkiemelkedőbb egyénisége a belgrádi művelődési és művészeti színtérnek. A rockegyüttesekkel való együttműködése specifikus — albaharis — pecsétet nyomott a zágrábi és a belgrádi újhullám arculatára, a Knjizevna rečben való többéves művészeti közreműködése pedig a fiatal prózaírók egy nagyobb csoportjának a vezérévé avatta.

A modern világirodalmi elbeszélésantológia, melyet Albahari szerkesztett, csak igazolta tekintélyét az angolszász rövidtörténet promóciójában, valamint a szerb rövidtörténet hírnevének az öregbítése terén.

Jugoszlávia széthullásának előestéjén Albahari Jugoszlávia Zsidó Hitközségei Szövetségének az elnöke lett, ami szükségszerűen a politikai nyilvánosság gócpontjába helyezte, ahol eddig csak különféle petíciók aláírójaként, egyben a szerb PEN többszörös titkárának a minőségében jelent meg. Leon Kojennal, Dinko Gojkovictyal, Ivan Vejvoddal, Predrag Markovictyal és még húsz aláíróval a Demokrata Fórum megalapítója, de tagja annak a csoportnak is, amely a napi politikában csalódva elsőként vált ki a Fórumból. E két tapasztalat idézte elő, hogy az első háborús években még inkább visszavonult a közéletből, anyja halála után pedig, az 1994-es évben, áttelepült Kanadába” (Korunk 1997. május.).

1997-ben kapta meg a NIN irodalmi díját, ennek kapcsán készített vele interjút Jasmina Lekić, amit Csapó Julianna fordításában tett közzé a Korunk (https://epa.oszk.hu).

Ebben arról beszél, hogy vegyes érzelmekkel fogadta a NIN-díj hírét, volt ebben hitetlenkedés, közöny, öröm és fájdalom.

„Hitetlenkedés azért, mert azt hittem, hogy a zsűri más szerzőket fog előnyben részesíteni, akiknek a legújabb könyveit még nem olvastam, de prózájukat rendkívül nagyra becsülöm; közöny azért, mert meggyőzödésem, hogy az írónak nem kell törődnie a díjakkal, s még kevésbé írjon azok miatt; mégis öröm, mert az én regényem kapta azt a díjat, amelynek mindig is megkülönböztetett tekintélye és jelentősége volt, s végül fájdalom — egyszerűen hirtelen ráébredtem, hogy valahol egészen máshol vagyok. Ne higgye, hogy ezt nem tudtam már előbb is, de a díj hírére élesen és elevenbe vágóan belém nyilallt a gondolat, s ez fájt” – nyilatkozta akkor.