Az a kép rögzült róla, ahogy disznóbőr táskájával megy át a téren. Egyik novellájában írta meg, tette érzékletessé a pillanatot, amint megszabadult a sorszerű választás kényszerétől, mert döntött. Könnyűnek érezte magát. Választott. Elhagyja Szabadkát, a szülőföldjét.

1993-ban Budapestre ment. Ott lett tanár, kollégiumi nevelő és folytatta írói munkásságát. Addig a szabadkai gimnáziumban tanított. Magyartanár volt. Még korábban a „társadalmi tevékenységek középiskolájában” dolgozott, ami ugyanaz volt, a gimnázium „maradványa” abban a korban, amikor nem volt gimnázium. Nekünk, akik (jobb híján) kulturológia szakra jártunk, az Időszerű kulturális alkotások elemzése című tárgyat tanította. Sok időt töltöttünk a szabadkai galériákban és múzeumokban, folyóiratokat olvastunk, s a legkorszerűbb művészeti alkotásokat, szövegeket értelmeztük. Nem is annyira az olvasottságával tűnt ki a tanári karból – hiszen abban a korban ez még alapműveltségi fokmérő volt, általános érvényű jelenség, hogy egy tanárembernek van szépirodalmi tájékozottsága (akkor is, ha nem nyelv- és irodalomszakos) –, hanem az új- és korszerű szemléletek iránti nyitottságával, ezek érvényesítésével a tanításban; ahogy már akkor is intertextuális és multimediális összefüggésekben gondolkodott. Fanyarkás humora volt. Ironikus megjegyzéseket tett a feladatainkra és az elemzéseinkre. Karcolt, de nem mélyen. Addig a határig ment el, amíg még nem sértett nagyon a kritika.

Prózaíró volt. Könyvei és szövegei (rövidtörténetek, novellák, regény) híven tükrözik a magyar irodalom utóbbi három évtizedének alakulástörténetét, korszak- és stílusváltásait, sőt, kultuszait: az ún. szövegirodalomtól a történet visszavételéig, az intellektuális prózától a posztmodernen át a poszt utáni irodalomig; Kosztolányitól és Csáthtól Tolnaiig, a múltra kérdező villamostörténetektől a nagyvárosi idegenség alakzataiig a prózájában. Könyvei még a címükben is erre a metaforikus beszédmódra és szimbolikára utalnak: az Álmok és életek (1992) még a múlt század nyolcvanas éveinek szövegprózáját érvényesíti, de a három évvel később megjelent A villamos és más történetek már egy új beszédmódot képvisel, a Kurdok a városban (2000), A kertész és a csók (2009) pedig nagy és folytonosan újratermelődő világirodalmi toposzokat működtet.

Szathmári István súlyos betegség következtében, 69 éves korában, 2023. augusztus 18-án hunyt el Budapesten.