A hatalmon lévők – legyen szó bármelyik pártról – szeretnek szobrokat emelni, díjakat alapítani és osztani, nyomot hagyni maguk mögött. Így volt ez a történelem során mindig, s így van ez ma is. Akié a bársonyszék, éppen az próbálja meg a saját képére formálni az országot, várost, amelyben regnál. Így aztán egy-egy településen végigsétálva találkozhatunk a különböző korok nagyjaival, úgy az utcákon, mint egy-egy épületen belül. Bizony, a mai napig vannak olyan intézmények, ahol ott csüng a falon Tito képe, ott díszeleg egy-egy vörös csillag, s állnak még olyan szobrok is, amelyek olyan embereket ábrázolnak, kiknek tettein már túlléptünk, s talán annyira büszkék sem vagyunk rájuk.
Hasonlóképp van ez a díjakkal is. Ebben az esetben is elő-előfordul, hogy egyesek elsősorban azért kapják meg az elismerést, mert valaki kedveskedni szeretett volna nekik, esetleg ezzel a gesztussal magasabb pozíciót szeretne kivívni magának.
Ahogyan a szobrok, úgy a díjak esetében is a többség azért megérdemli az elismerést, a meghajlást a nagysága előtt, s azt, hogy a nagyok közé kerüljön. Azok közé, akik valós értékeket, kézzelfogható tetteket hajtottak végre, s ezzel mozdították előre az országot vagy éppen a közösséget, amelyben éltek és alkottak.
Éppen ezért jómagam nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget annak, hogy egy-egy politikus (jelen esetben a Szerb Haladó Párt volt elnöke, jelenleg Szerbia államfője, Aleksandar Vučić) megkapja egy-egy város díszpolgári címét (ebben a konkrét esetben éppen Szabadkáét), hiszen ha egy elismerés mögött nincs tartalom, érték, valódi tett, csupán egy üres plakett marad.
Aggasztóbbnak találom azt, hogy ebben az országban s ezáltal ebben a városban is egyre inkább úgy érzem, mi, egyszerű emberek vagyunk a díszpolgárok, de talán mondanom sem kell, nem a szó becses értelmében. Csak ámulunk és bámulunk, díszelgünk, mint porosodó fikusz a sarokban. Úgyis mindenről a bársonyszékben döntenek, nekünk meg már úgyis mindegy?
