Bármennyire szeretné is az ember, a hét krónikáját nem lehet nem a borzalmakkal kezdeni. De legalább vegyük először szemügyre azt a diktatúrát, amelyből sikerült kikecmeregni: 50 évvel ezelőtt történt a chilei államcsíny, amelyre a ma már demokratikus Chile emlékezett a héten. Oroszországban viszont még sokat kell várni az ilyen végkifejletre, de mindenesetre bíztatónak tűnik, hogy a moszkvai diktátor a világ legszigorúbb diktatúrájára szorult az ukrajnai agresszió támogatásához. Afrikában a közelmúlt puccsai után a természet csapott le Marokkóban és Líbiában, ahol több ezer áldozat mellett tízezrek sorsa bizonytalan. A nyugati vezetők ugyanakkor a demokrácia védelmén dolgoznak: az amerikai elnök Vietnámba látogatott, a német külügyminiszter pedig Washingtonba és Ukrajnába. Pénteki hír, hogy az ukrán elnököt szintén a Fehér Házba várják. – Átlapoztuk a világajtót Prágától Santiago de Chilétől Sanghajig és Moszkvától Montevideóig.
Megemlékezés a chilei katonai puccsról
Szeptember 13-án volt a chilei puccs ötvenedik évfordulója. A Santiago de Chile-i El Mostrador című pluralista napilap így emlékezett:
„Meglepő lehet, hogy nem minden politikai szereplő kész elítélni az 1973-ban végrehajtott puccsot. Még olyan nyilatkozatok is elhangzottak, amelyek a puccsot kifejezetten pozitívan ítélik meg. Ennek egyik oka a konzervatív táboron belüli vita, ezért most különösen a jobboldali erők próbálják Pinochet-t államférfiként feltüntetni. Kulcsfontosságú azonban, hogy erre reagáljunk. Minden akkori tévedés ellenére az 1973. szeptember 11-én történt államcsíny egy olyan elnök ellen irányult, aki a lakosság többségének életkörülményeit próbálta feljavítani.”
A montevideói El Pais című konzervatív-liberális napilap pedig ezt írja erről:
„A baloldal számára Chilében és az egész kontinensen Allende elnök ikonikus személyiség volt, és halála az elnyomással szembeni ellenállás szimbólumává vált. De az is fontos, hogy közelebbről vizsgáljuk meg a tragédia hátterét. Akkoriban tombolt a hidegháború, és a chilei kormányt többször is figyelmeztették, hogy ne létesítsen egy újabb Kubát Dél-Amerikában. Allende nem volt kommunista, de nem volt meg a szükséges többsége a mélyreható reformokhoz, és gazdaságpolitikája ezért instabilitáshoz vezetett.”
[Minden régióbeli magyarázkodás mellé tegyük azonban hozzá, hogy Salvador Allende demokratikus úton, szabad választásokon került hatalomra, ellenfelei pedig – amerikai segédlettel – bombázták az elnöki palotát, ezreket gyilkoltak és tízezreket nyomorítottak meg egy másfél évtizedig tartó diktatúrában. Ez utóbbi egészen bizonyosan nem szolgálta a népjólétet. – a szerk. megj.]
Modern diktátorok dialógusa
Nem mehet valami jól az ukrajnai orosz agresszió, ha Vlagyimir Putyin rászorult az észak-koreai diktátor-kolléga lőszereire. Ráadásul Kim Dzsongun még feltételeket is támaszthatott rakétatechnológiai támogatás érdekében. „Micsoda hanyatlás ez a találkozó Putyin számára” – kommentálja a Neue Zürcher Zeitung című liberális napilap a két diktátor összepuszilkodását:
„Miután a BRICS-államok dél-afrikai, illetve a G20 indiai csúcsértekezlete [a nemzetközi körözés alatt álló] Putyin nélkül zajlott le, kénytelen volt saját csúcstalálkozót szervezni, ami sokkal egyszerűbb, mint az említettek. Mivel ebben nem lehet válogatós, már Kim Dzsongun észak-koreai vezetőnek, a világ egyik legrosszabb diktátorának kénytelen udvarolni. Nem ez az egyetlen kínos mozzanat egy olyan ország számára, amely valójában a világ legfontosabb államai közé akar tartozni. Ez a helyzet Putyin számára is megaláztatást jelent. Kim 2019-es első látogatásával ellentétben Putyin most a fohászkodó szerepében van. Nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy Észak-Korea segít majd neki lőszerellátással az ukrajnai háborúban.”
Nagyon örült egymásnak Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun, írja a budapesti Népszava című baloldali napilap:
„Szemlátomást remekül érezték magukat egymás társaságában. Az orosz elnök valószínűleg fegyvereket kér az észak-koreai diktátortól, aki egyelőre annyit mondott, hogy szerinte együtt fognak harcolni az imperializmus ellen. […]
Az orosz államfő egy hordozórakéta-összeszerelő épület bejáratánál fogadta vendégét. A két vezető az űrközpont megtekintése után ült le tárgyalni négyszemközt és a delegációk kíséretében. Az objektumok körbejárásáról bőséges képanyagban számolt be a Rosszija 24 hírtelevízió. Vlagyimir Putyin újságíróknak arra a kérdésre felelve, hogy segít-e majd Oroszország Észak-Koreának a kudarcízű műholdprogramja folytatásában, kijelentette: »Azért utaztunk ide. A KNDK vezetője nagy érdeklődést mutat a rakétatechnológia iránt, ők (az észak-koreaiak) az űrkutatást is igyekeznek fejleszteni.«
Az előzetes felröppent hírek szerint Vlagyimir Putyin az Ukrajna elleni háború folytatásához szükséges hadianyagot kért a sztálinista diktatúra vezetőjétől. Döntését elemzők a kétségbeesés jeleként értékelik, de a várakozások szerint a négyszemközti megbeszélésen szó lesz arról, hogy a Kim-rezsim fegyvereket adjon el Oroszországnak.”
A tokiói Nihon Keizai Shimbun című, a világ legnagyobb példányszámban megjelenő pénzügyi és gazdasági napilapja így vélekedik:
„A két ország egymáshoz való közeledése azért is következett be, mert Kim Dzsongun bizalmatlansága a két nagyhatalom, az USA és Kína iránt annyira megnőtt, hogy intézkednie kellett. Észak-Korea kezdettől fogva ki akarta használni Oroszország válságát, amely az ukrán ellentámadás miatt háttal áll a falnak ebben a háborúban. A jelek szerint Észak-Korea biztosnak tekinti Oroszország vétóját az ENSZ Biztonsági Tanácsában arraa az esetre, ha Kína elárulja Észak-Koreát. A két diktatórikus állam együttműködése azonban most még instabilabb helyzetbe hozhatja a világot.”
Biden Vietnámban
Következő témánk Joe Biden amerikai elnök vietnami látogatása. Az isztambuli Yeni Şafak című jobboldali konzervatív napilap ennek kapcsán megjegyzi:
„Washington »globális koalíciót« próbál létrehozni Kína ellen. Biden most egy »átfogó stratégiai partnerséggé« szeretné kiterjeszteni kapcsolatait a régi ellenséggel, aki ellen az amerikaiak heves háborút vívtak. Vietnám azonban óvatos, nem akarja tönkretenni kapcsolatait Kínával, de nem akarja visszautasítani az amerikaiak által felkínált répát sem. Hanoi hangsúlyozza, hogy az USA-val való együttműködés nem Kína ellen irányul. Peking pedig továbbra is arra figyelmezteti Hanoit, hogy ne szorítsa sarokba Kínát.”
A sanghaji Jiefang Ribao című állami napilap szerint Biden vietnámi látogatásának célja az volt, hogy:
„Hanoit bevonja Washington »indo-csendes-óceáni stratégiájába«, de a két ország között fennálló nézeteltéréseket nem könnyű leküzdeni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a két ország ideológiája és politikai rendszere alapvetően különbözik egymástól. Feltételezhető tehát, hogy Vietnam továbbra is a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartására törekszik. A két egykori háborús ellenfél közötti partnerség fejlesztése ezen nem fog változtatni.”
Baerbock Ukrajnában és Amerikában
Annalena Baerbock szeret utazni. A moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta című ellenzéki orosz napilap így vélekedik a német külügyminiszter ukrajnai utazásáról:
„Úgy tűnik, a tisztán propaganda szempontok mellett Baerbock utazásának fő célja az volt, hogy segítsen Ukrajnának a következő tél folyamán. Az EU szorosabban össze kívánja kapcsolni az európai energiahálózatot az ukrán hálózattal. De úgy tűnik, ennek az egyesülésnek sok vonatkozása még mindig megoldatlan. Feltételezhető, hogy Baerbock megvitatta ukrán partnereivel azokat a konkrét intézkedéseket, amelyeket Európa az ukrán energiarendszer működésének fenntartása érdekében akar megtenni. És nyilván Baerbock Ukrajna EU-csatlakozásával kapcsolatos kérdéseket is megvitatott Kijevben. Európában egyes politikusok komolyan úgy tekintenek erre a lépésre, mint egy lehetőségre ahhoz, hogy ezáltal megőrizzék Ukrajna területi integritását.”
Annalena Baerbock Amerikába is ellátogatott, ahol többet szeretne látni, mint csak a fővárost. Ezért utazott először Texasba, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung című polgári-konzervatív napilap:
„Annalena Baerbock a texasi austini kapitólium előtt áll, és azt mondja: ahogy Németországot sem értheti meg, aki csak Berlinbe utazik, úgy az Amerikai Egyesült Államokat sem, ha csak Washingtonban tartózkodik. Ezért külügyminiszterként először nem a fővárosba vagy az ENSZ New York-i székhelyére utazott, hanem kedden Texasban kezdte meg amerikai útját. Ez egy szélsőséges szövetségi állam a szélsőségek országában – mondja Baerbock. Alig néhány méterrel arrébb az égbe emelkedik, mint egy felkiáltójel, az amerikai polgárháborúban elesett konföderációs katonák emlékműve. Néhány perccel a Kapitóliumnál tett nyilatkozata előtt Baerbock egy férfival beszélgetett, akinek politikai álláspontja német szemszögből nézve, ha nem is szélsőségesnek, de legalább radikálisnak tűnik: Greg Abbott republikánus kormányzóval.
Baerbock kedden reggel érkezett Kijevből Lengyelországba éjjeli vonattal és onnan Berlinbe repült, hogy aztán egyenesen a következő, Amerikába tartó gépre szálljon át. Washington és New York természetesen szintén szerepel útitervében, de egyelőre mindennek máskép kell lennie, ellentétben azzal, amit a német külügyminiszterek ilyen közeli transzatlanti barátjukkal szoktak csinálni. A fenyegető választási kampány Amerikában már régóta nyugtalanságot okoz és kérdéseket vett fel Berlinben is: nemcsak egy valamilyen republikánus elnök költözhet vissza a Fehér Házba, hanem akár maga Donald Trump is. És akkor az mit jelent az ukrajnai háború, a transzatlanti barátság és a német biztonság szempontjából? Baerbock texasi látogatását jelnek kell tekinteni ahhoz, hogy erőfeszítésekre van szükség és nem szabad semmit sem természetesnek tekinteni. A külügyminiszter érezni akarja a hőmérsékletet ebben a hatalmas országban. Még ha ez nem is mindig kellemes. És amúgy is meleg van.”
Földrengés Marokkóban, áradások Líbiában
Az észak-afrikai természeti csapásokhoz közeli Barcelona katalán napilaja, az El Periodico de Catalunya című közép-baloldali újság így foglalta össze a szörnyűségeket:
„Marokkó és Líbia is azért sirat annyi áldozatot, mert ezeket az országokat nagy egyenlőtlenség jellemzi, és hiányoztak a károk megelőzésére szolgáló műveletek. A katasztrófák azt is megmutatták, hogy az ottani rezsimek milyen korlátokkal néznek szembe, ha ilyesmi történik. Továbbra is érthetetlen, hogy VI. Mohamed marokkói király ilyen későn reagált a katasztrófára, pedig csak ő tudott véget vetni a joghatósági káosznak. Ez pedig nem felel meg a magas szintű demokráciára törekvő ország normáinak. Az sem világos, hogy Marokkó miért csak négy országból hagyott jóvá segélynyújtást, de olyan közeli államokból, mint Franciaország vagy Algéria nem. Ami Líbiát illeti, az legalább remélhető, hogy a dráma az ország megosztottságának és a Kadhafi bukása utáni nyugati feledésnek a leküzdését szolgálhatja. Ám nem sokkal az árvíz után az ország keleti részének erős embere, Khalifa Haftar orosz delegációt fogadott, hogy megvitassák a Wagner-zsoldosok alkalmazását a dzsihadisták elleni küzdelemben és az olajtermelés biztosításában. Úgy tűnik, ez fontosabb Líbia számára, mint a sérültek felkutatása és a romok újjáépítése.”
A bécsi Der Standard című szociál-liberális napilap attól tart, hogy a katasztrófahelyzet miatt az iszlamista erők megerősödnek a térségben:
„Líbia egy olyan ország, amelyet több évtizedes diktatúra jellemez és polgárháború pusztít. Az árvíz központja a keleti Darna, amely a nemzetközi dzsihadizmus egyik fővárosaként vált ismertté – ami viszont hozzájárult Khalifa Haftar kelet-líbiai hadúr felemelkedéséhez. Az, hogy a lakosság, amely a megélhetés határán él apatikusan vagy haraggal reagál-e a katasztrófákra, attól is függ, hogy kínál-e valaki olyan alternatívát, amely vonzó a kétségbeesett emberek számára. Líbiában tehetetlenség uralkodik. Ez ismét a régi rezsim radikális iszlamizmusát visszaállító erők hasznára válhat.”
Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)
