„Sírva javítottuk a frontról küldött véres egyenruhákat” A szabadkai Željezničar felemelkedése és bukása – Beszélgetés a kemény, de gyönyörű évekről – „Könyörögtem: Istenem, csak annyi erőt adjál, hogy az én lányaimnak ezt ne kelljen csinálniuk!” (1. rész)

A nyolcvanas években Történetek a gyárból (Priče iz fabrike) címmel textilgyári munkásokról készült sorozatot sugárzott a televízió az akkor még Jugoszláviának nevezett országban – ennyire fontos, tulajdonképpen a második legfontosabb ipari ágazat volt a textilipar abban az időben. A legtöbb textilgyár Szerbiában működött, volt időszak, amikor 250 ezer alkalmazott dolgozott ebben az iparágban. Az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával négyrészes cikksorozatunkban a textilipar mai körülményeit kutattuk fel. Cikksorozatunk első részében egy kicsit visszatekintünk, összevetünk és hasonlítunk, nosztalgiázunk, és igyekszünk bemutatni a varrónők életének egy szeletét.

A bugyivarrástól a sinyelig

– Tulajdonképpen végigjártam a textilipart, még a szőnyeggyárban is dolgoztam – kezdi a visszaemlékezést Blesić Ilona, aki szabadkai lakásában fogad bennünket. Ilonka néni a lakással kapcsolatban később elmesél egy anekdotát is, hogyan nem lett végül exkluzív helyen lakása, a szabadkai Korzón, később pedig a tartományi székvárosban, Újvidéken, pedig kínálták többször is.

– Már a kezemben volt a kulcs, de anyám és apám is azt mondták, el ne fogadjam. Hogy nézett volna ki, hogy nekem olyan lakásom van, a többi munkásnak meg nem jár – emlékezik vissza Ilonka, aki őszintén kimondja, hogy kommunista volt. Végül akadt olyan, aki elfogadta a lakást.

Ilonka, ahogy ő fogalmaz, a szabadkai Željezničar gyermeke. A tanárai úgy vélték, hogy Ilonának „jó esze van”, mást kellene tanulnia, de a szülők úgy gondolták, hogy a szakma elsajátítása a legfontosabb.

– Hétfőn és kedden elméleti oktatás volt, aztán mentünk a gyárakba: harisnyagyárba, szőnyeggyárba; nyakkendőt és bundákat is varrtunk. Mindent meg kellett tanulnunk.

A ’80-as évek – gyönyörű idők, átsírt éjszakák

– Amikor munkába álltam a Željezničarban, külön gyártósort indítottak be, és elkezdtünk külföldre dolgozni. Olyan cégeknek varrtunk, mint a Schneider, az Avanti, a Myer Dress, a Heidemann. Két gyártósor dolgozott a külföldieknek, az egyiket én vezettem, gyönyörű időszakként él az emlékeimben. Tényleg nagyon jó volt a Željezničarban dolgozni – mondja Ilonka, végül a beszélgetés során azért kiderül, hogy az a csodálatos periódus rengeteg nehézséggel is járt.

– Két-három hónapot is dolgoztunk fizetés nélkül. Kitartottunk, csak azért, mert a Željezničarban volt a munkahelyünk, és jó hangulatban végeztük a munkánk, barátságok szövődtek. Mindig nevettünk, vidámoskodtunk – fogalmaz Ilonka.

– Jó, hát akkor mi fiatalok is voltunk. De például az öreg mesterek is néha bekapcsolódtak a mi kacagásunkba. A ’80-as években tényleg nagyon szép volt.

Ilonka néni azt mondja, akkor még volt minőség, ma már ezt nem nagyon látni.

– Kimondottan nagyon jó szakemberek dolgoztak nálunk. Azok a békebeli szabók, tudja, azok úgy tudták a szakmát… Én nézem most ezeket a politikusokat, hogy hogy áll rajtuk a zakó ujja… – csapja össze a kezét Ilonka.

Ezt látja, észreveszi? – kérdezem.

– Hát hogyne! Meg a gallér: az egyik fele ráncos, a másik felül. Gondolom is magamban, a mi mesterünk, a Gabi bácsi mit szólna ehhez!

Ilonka a nagy gyár előtt egy kisebben dolgozott, ott nejlonbugyikat meg  hálóingeket varrt.

– A csipkét tettem rá. Képzelje el, hogy mikor betettek a Željezničarba, sinyeleket* varrtam. Tudja, mi az? Szürke katonakabát. Minden nap sírva mentem haza, és mindig csak azt kértem, könyörögtem a Jóistennek, pedig nem vagyok nagy hívő, hogy csak annyi erőt adjon, hogy az én lányaimnak ne ezt kelljen csinálniuk!

Mégis azt mondja, gyönyörű időszak volt?

– A munka nem volt könnyű, de az emberek, az atmoszféra… Nagyon sok nemzetiségű egyén dolgozott együtt, és mégis csodálatos összhang alakult ki, mindig kisegítettük egymást. Úgy látom, ez ma már nincs így. Például volt olyan időszak, hogy külföldre dolgoztunk, az Avantinak kellett befejezni időre egy nagy megrendelést. Csütörtökön bementünk, és vasárnapig dolgoztunk, nem mentünk haza. A gépészek is bekapcsolódtak a varrásba, hogy időben készen legyünk. Ez annyira gyönyörű volt, hogy felülírt minden rossz élményt, nehézséget.

’90-es évek: Fájdalmas tapasztalások

A kilencvenes években a háborúk miatt aztán minden összeomlott. Egyszer csak felhívták éjszaka, hogy menjen be, vigye a szállítási papírokat, mert a németek minden árut, amit sikerült befejezni, kivisznek az országból. Aztán nem jött több megrendelés. Más jött.

– A kilencvenes évek vége felé, amikor már nem volt a Željezničarnak munkája, a harctérről a sebesült katonák egyenruháit küldték nekünk javításra. Itt golyó, amott véres lyuk, a nadrág szára leszakítva, azt mind el kellett dolgozni, javítani. Mi, asszonyok sírva végeztük a munkát – mondja a távolba révedve Ilonka, majd azért hozzáteszi:

– Egyik időszakban kétezer munkásunk volt. Nagyon szépen fejlődtünk, aztán megindultunk a lejtőn. Jött egy új vezetőség, a mi pénzünk mind elúszott. Az bánt engem a legjobban, hogy három évig is le tudtunk mondani a fizetésünk egy részéről, hogy vadonatúj varrógépeket vegyen a vállalat. Lemondtunk róla, mert hittük, hogy ez közös ügy, nekünk lesz jó. Hol van az a pénz? Mi nem kaptunk egy dinárt sem. Semmi nem jutott nekünk. Úgy engedtek szét bennünket, hogy három-négy-öt-hat hónapig nem kaptunk fizetést. Hol van az a rengeteg varrógép, amit vásároltak? Aztán amikor intéztem a papírokat a nyugdíjamhoz, kiderült, négy éven át nem is fizették a járulékokat. Nekem még csak-csak lett nyugdíjam, de az egyszerű varrónők alig kaptak valamit.

Paplanvarrásból iskoláztatta a gyerekeit

–A paplanvarrást is elsajátítottam. Egy munkával sem lehetett annyit keresni, mint a paplannal, s ebből iskoláztattam ki mindkét lányomat. Nem gazdagodtam meg, de a bukszámban mindig volt pénz. Közben menyasszonyi ruhákat is varrtam, kalapokat is. Itt van most is, bent van a ráma, hamarosan rákerül a következő paplan. Most hozták. Mondják is a gyerekek, minek csinálom. Nincs mit enned? Nincs kenyér? Nem kenyér kérdése. Jólesik, ugyanis addig, míg ezt csinálom, tudom, hogy hasznos vagyok.

A varrónő otthon, anyaszerepben

Hogyan és mikor jutott idő paplanvarrásra, amikor volt, hogy csütörtöktől vasárnapig a gyárban kellett lenni? Hogyan birkózott meg az anyaszereppel, hiszen két lánya van, teszem fel a kérdést.

– Olyan anyuka nem voltam, mint ma a lányaim. Csodálatosak, egyik is, meg a másik is. Amikor én hazajöttem a munkából, ma úgy mesélik, vigyázzba álltak, mert el kellett végezniük a dolgukat, mire hazaértem, fel kellett takarítaniuk. A lányaim leülnek, beszélgetnek, tanulnak a gyerekekkel. Én nem csináltam ezt, no, de nem is volt olyan iskolám sem. Hazajöttem este tízkor, akkor még feltettem valami ebédet másnapra, majd bementem a műhelybe, és varrtam a paplant. Nagyon keveset foglalkoztam velük, de örökké azt mondtam: tanuljatok, vagy ha nem, én nagyon könnyen el tudlak benneteket helyezni a Željezničarban, cérnákat csupálni a kabátokról. Mind a ketten befejezték az egyetemet. Ez volt a kívánságom. De olyan anyuka, mint most ők, soha nem voltam, emiatt gyötör is a lelkiismeret-furdalás.

A Željezničar ma

A Željezničar Rt. napjainkban úgynevezett védelmi műhelyként működik. Amikor a vállalat tönkrement, annak érdekében, hogy az egészséges, még jól működő varrodai részt ne húzza magával, és ne menjen csődbe, magánosították. Jött az új tulajdonos, és azóta zavartalanul folyik a munka.

– Az, hogy nekünk van munkánk, nem véletlen. Saját anyaggal dolgozunk, amit saját magunk importálunk, a munkát magunknak szerezzük, támogatásokat pályázunk meg, és mivel különleges igényű személyeket foglalkoztatunk, támogatás is jár.

Állandóan tele a raktár, nincsenek üresjárataink, ez nagyon sokat jelent. Munkaruhákat varrunk az építőiparnak, az egészségügynek; vízvezeték-szerelők, pékségek stb. a megrendelőink. Tudják az emberek, hogy mivel foglalkozunk, csak felhívnak, és rendelnek.

Reklámra nincs szükségünk. Jelenleg negyvenkét alkalmazottal működik a cég, ebből huszonhatan valamilyen fogyatékkal élnek – meséli Vesna Santo, aki tizenkét éve vezeti a vállalatot. Az igazgató professzionális asszisztens, és pszichológus is dolgozik a cégben.

Kérdésünkre, miszerint nehezebb-e a különleges igényűekkel dolgozni, azt mondja, úgy véli, nem, de ehhez az embernek a lelke mélyén nagy humanistának kell lennie.

A Željezničar, amit nem tud teljesíteni, azt nem vállalja el. Tisztában vannak a kapacitásaikkal és azzal is, hogy mire képesek. Itt nincs általános norma, mindenkinek személyre szabott normája van, önmagához képest kell teljesítenie. Munka lenne több is, éppen ottjártunkkor utasították vissza az egyik szabadkai közvállalatot. Tudják, hogy nem készültek volna el időre.

Miért nem vesznek fel még alkalmazottat, adódik a kérdés.

– Állandóan keresünk, és jönnek is néha, de alig tart ki valaki. Akad fiatal, aki tud is dolgozni, de egyszerűen nem akar. Nekünk nemcsak az a fontos, hogy tudjon dolgozni, hanem hogy be is illeszkedjen. Nem mehet állandóan betegszabadságra, nem veszekedhet, nem keresheti a konfliktust. A csapat részévé kell válnia.

Bozsik Magda még 1989 januárjában kezdett el itt dolgozni. Azt mondja zsebezni tud a legjobban, de végigjárta a ranglétrát és egy komplett zakót meg tud varrni, ha kell.

– Akkor, több mint harminc éve, fiatalként minden könnyebb volt – mondja nevetve.

– A Jovan Mikić utcában, a konfekción kezdtem dolgozni. Mindig mást kellett készíteni, szép ruhákat varrtunk. Túlórázhattunk, szakmai és anyagi fejlődésre is adódott alkalom. Majdnem végig kitartottam. Amikor hat hónapot késett a fizetés, és csak útiköltséget kaptunk, én akkor is eljártam dolgozni.

Mindig azt mondtam, hogy ha egy dinárt is keresek, nem mondok fel. Amikor már az sem jött, akkor beadtam a felmondásom. Azonban amikor talpra állt a vállalat, visszahívtak, és gondolkodás nélkül jöttem.

A fizetés mindig lehetne jobb, de nem minimálbéren vagyunk, és minden elsején pontosan megérkezik a bér. Szerencsére munka mindig akad, azt is mondhatnám, hogy belefulladunk. De minden könnyebb, ha együtt csináljuk, a társaság mindig jó volt. Ha ügyeket kell intéznünk, akkor megtehetjük, elengednek bennünket, mindent meg lehet beszélni. Szerintem ez nincs mindenhol így. Reggel hattól kettőig tart a munkaidő, a hétvégék pedig szabadok. Ez megfizethetetlen – mondja Magda.

Krakovszki Mirjana húsz éve, éppen a nehéz idők után, 2002-ben lett željezničaros. Ez volt az első munkahelye.

– Mivel a legjobb tanuló voltam a középiskolában, munkába állhattam.

A szünetben néztem, hogyan dolgoznak a többiek, akik még akkor sem pihentek. Divattervező szerettem volna lenni, de mivel tönkrement közben a gyár, nem adódott lehetőségem továbbtanulni. Az igazság, hogy nekem semmi sem esik nehezemre, én szeretem ezt a szakmát. Azon vagyok, hogy minél többet megtanuljak.

Amikor kezdtem, akkor normára dolgoztunk, és nem tagadom, nehéznek éreztem, mert semennyi gyakorlatom sem volt, a fizetésem 1500 dinárt tett ki. Bátorítottak, legyek türelmes, majd lesz jobb is. Most már speciális gépeken is dolgozok, nagyobb a tudásom, és sok mindent itt tanultam meg. Öten kezdtünk az osztályomból, de csak én maradtam. Itt nincs nyomás, nincs hétvégi munka, és ez nagyon nagy előny, hogy az ember a maradás mellett döntsön – meséli.

A Željezničar, ha csak kicsiben is, de most is olyan, mint régen volt. Azt mesélik az asszonyok, nekik itt közben zajlik a magánéletük – gyerekek születnek, vannak, akik elváltak. Mindent együtt ünnepelnek, de gyászolnak is. Figyelnek egymásra. Az épületben hullik a vakolat, régi a konyha, nincs modern felszerelés, kopottak a székek. A varrodában pedig ott lóg Tito képe a falon.

* szerb szó, jelentése katonaköpeny

A második rész: 

„Ha melegük van, vetkőzzenek bugyira!”

A varrodában ma is ott lóg Tito képe a falon (Fotó: Bődey János / Telex)

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült