„Ha melegük van, vetkőzzenek bugyira!” Pengeélen táncolás, harc a tömeggyártással – Már azzal is megelégszenek a varrodai alkalmazottak, ha időben érkezik a minimálbér (2. rész)

A nyolcvanas években Történetek a gyárból (Priče iz fabrike) címmel textilgyári munkásokról készült sorozatot sugárzott a televízió az akkor még Jugoszláviának nevezett országban – ennyire fontos, tulajdonképpen a második legfontosabb ipari ágazat volt a textilipar abban az időben. A legtöbb textilgyár Szerbiában működött, volt időszak, amikor 250 ezer alkalmazott dolgozott ebben az iparágban. Az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával négyrészes cikksorozatunkban a textilipar mai körülményeit kutattuk fel.

Cikksorozatunk második részében (az első itt olvasható) járunk szabadkai és adai családi vállalkozásnál, beszélgetünk többezer varrónőt alkalmazó külföldi cégnél dolgozókkal, és megnézzük milyenek a munkakörülmények délen, Vranjéban, az állami tulajdonban lévő, valamikor nagynevű Yumcóban.

LEGEND – World Wide – egy márka kiépítése

A Legend márkanévre akár hihetnénk azt is, hogy valamilyen nagy nyugati cég áll mögötte. Sokan talán nem is tudják, hogy a cég családi vállalkozásként alakult akkor, amikor talán senki sem mert volna új üzletbe kezdeni, a kilencvenes években. Azóta nagy céggé nőtték ki magukat, több mint 300 alkalmazottal és 40 kiskereskedéssel szerte az országban.

Számítógép-vezérlésű szabás, a modern gépek mellett „csak” asszisztáló munkaerő. A tapasztalattal rendelkező alkalmazottak azt mondják, nagyban megkönnyíti a munkát ma a modern technológia, mégsem tudnak mindent a gépek maguktól. A varrodai munkát pedig lassan nincs, aki elvégezze.

Mackó Adrián igazgató azt mondja, egyáltalán nem könnyű a helyzet ebben az iparágban. Fenn kell maradni a tömeggyártás mellett, de munkaerőt találni is egyre nagyobb kihívás.

– 13-14 évvel ezelőtt mindenki kereste a munkát, bármilyen munka jól jött az embereknek. Ma ez már nincs így. A fiatalok nem akarnak dolgozni – mondja Mackó.

A Calzedonia érkezésével nehéz helyzetbe kerültek, mert elmentek az asszonyok a magasabb fizetésért oda dolgozni. Készek voltak emelni a fizetéseken ők is, de akkora a konkurencia külföldön, olyan olcsó a munkaerő, hogy nagyon nehéz megtartani így a piacot.

– Olcsóbb lenne behozni a készárut, mint itt legyártani. A nagyobb cégek, akik támogatást kaptak az államtól, tudtak jobb fizetést adni, és fel tudták építeni a jobb termelést. Próbálkoztunk azzal, hogy felemeltük a fizetéseket, és a Calzedoniából vonzottunk el varrókat. De nálunk nem dolgozhat akárki, hiszen nagyok az elvárásaink, ami a minőséget illeti.

A Legendben, ahogyan a legtöbb helyen Vajdaságban, a varrónők alapfizetése 55.000 dinár körül mozog. Erre jön rá a túlóra, a munkaszombat.

– Ez nem sok, de túlórázni bármikor lehet. Megadjuk a lehetőséget a varróknak, hogy ne menjenek délután máshová varrni, mert sokan azt kénytelenek csinálni. Munkát tudunk biztosítani munkaidőn túl is, és így van, aki 80.000 felett is keres – mondja Mackó.

A varrodában jelenleg 50 varró dolgozik, akiknek 90 százaléka itt van több mint 15 éve. Mackó szerint megszokták, hogy ők nem csupán egy szám a listán. Itt a munkavezetők mindenkit személyesen ismernek. Érzik, hogy foglalkoznak velük, meg lehet beszélni a dolgokat. Összesen 300 alkalmazottal dolgoznak jelenleg, Szabadkán 125-en vannak a termelésben, a többi 45 a designrészlegen, könyvelésben, terjesztésben dolgozik. Negyven kiskereskedésük van Szerbia szerte, de Bosznia-Hercegovinában, valamint Montenegróban is jelen vannak.

Alig találnak új embert

Jó varróra mindenhol szükség van, mondja az igazgató. Új munkaerőt viszont szinte lehetetlen küldetés találni.

– Okkal, ok nélkül betegszabadságot nyitnak, nincsenek munkaszokásaik, hanem sétálnak, beszélgetnek. Nálunk viszont ahhoz, hogy beleférjünk az árba, nagyon fontos, hogy ledolgozzák azt az időt, amíg itt vannak. Aki ezt megszokta, annak ez nem nehéz. Nem akarnak a fiatalok dolgozni, nem érdekli őket a munka. Húsz új munkásból egy, ha itt marad. Eljön dolgozni, de két-három nap múlva nem jelenik meg. Negyven varró még állandóan varr nekünk, külsősként. Vagyis ennyit még tudnánk alkalmazni, ha lenne kit.

Mackó hozzáteszi, volt időszak, amikor a megmaradást abban látták, hogy készárut hoznak be külföldről. Azonban többet kellett javítaniuk, annyira rossz volt a minőség. Végül úgy döntöttek, maradnak a saját márkánál és a minőségnél.

– Az emberek rájönnek, hogy az olcsó ruhanemű gyorsan tönkremegy, így inkább adnak érte valamennyivel többet, de megveszik a minőségeset. Ebben lehet a mi megmaradásunk titka is – tesz hozzá Mackó.

„Másodpercre dolgozunk”

Papp Erika jelenleg munkavezető a Legendben. Azt mondja, annak idején nagyon félt az állami cégből magánvállalkozóhoz jönni, mert a privát vállalkozó akkor nem volt annyira megbízható. De nem bánta meg, ennek már 23 éve.

– Kétszer akkora volt akkor itt a fizetés. És soha nem késett. Azóta sem, egyetlen egyszer sem a 23 év alatt. Minden munkának megvan a nehézsége, itt az ülés nem könnyű. Minden percet ki kell használni, mert időre, mondhatni másodpercekre dolgoznak az emberek. Szeretni kell, akkor nem nehéz – mondja Erika.

A varrodában főként idősebbek dolgoznak, kivételt képez Mihalović  Valentina, aki nemrég fejezte a középiskolát, és a többi fiatallal ellentétben örömmel kezdett itt dolgozni.

– Mindig is nagyon szerettem volna varrással foglalkozni, otthon is van varrógépem. Februárban kezdtem a Legendben, eleinte csak néztem, hogy kell dolgozni, szép lassan betanultam, segítettem, most már önállóan dolgozom.

Kozma Márta édesanyja is varrónő volt, s ugyan az ő álma nem az volt, hogy a varrógép mellől menjen nyugdíjba, a sors mégis így hozta.

– Amikor befejeztem a középiskolát nem találtam a szakmában munkát. Beiratkoztam egy varrótanfolyamra, mert szabni meg akartam tanulni. Több helyre beadtam a kérvényt, ekkor 19 éves voltam, és a Željezničarban kaptam állást. Nadrágokat, kabátokat varrtam. Ott nagyon jó hangulat alakult ki. Fiatalok voltunk. Akadtak nehézségek, elviccelődtünk. Most, amikor már korosodik az ember, akkor arra koncentrálunk, hogy sikerüljön megcsinálni a normát. Azt tartottuk fontosnak, hogy a hangulat megfelelő legyen, nem a pénz szerepelt az első helyen. Itt sincs gond a közösséggel, hangulattal. Most már kezdek belefáradni, de a törvények olyanok, hogy nem engednek, dolgozni kell. Mondhatjuk, hogy most már magától is megy magától is a gép, de a rengeteg üléstől bedagad a láb, jelentkeznek az ízületi, gerincproblémák. De minden munkának megvan a maga nehézsége.

Ada – a kötödék központja

A vajdasági Ada volt a kötödék, varrodák egyik központja már a kilencvenes években is. Itt főként családi vállalkozások működtek és működnek a mai napig. Vannak, akik hazai piacra gyártanak, de ők vannak a kevesebben, inkább bérmunkát végeznek, elsősorban Németországba. Így fordulhat elő, hogy egy-egy adai vállalatban varrják meg esetleg a német rendőrség téli pullóvereit, vagy itt készültek azok a pulcsik, amelyeket később a C&A polcain megtalálhattunk.

Szakmai képzés viszont nincs. Adán, ahol rengeteg kötöde működik, évek óta nincs szakképzés a középiskolában, elnyomták azt a fémipari és gépészeti vállalatok, ott nagyobb a bér, arra van kereslet, inkább azt tanulják a fiatalok.

A szabadkai Vegyészeti és Technológiai Szakközépiskolában évente mintegy 15 diák iratkozik modellezőnek, varrónak magyar és ugyanennyi szerb nyelven. A pedagógusok azt mondják, a végzettek közül viszont alig néhányan helyezkednek el a szakmában.

„Az a nagy félelmem, hogy ez az iparág teljesen kivonul Európából”

„Most mondtak le egy nagy rendelést Németországból. A munkánk felét jelentette az, és többé nincs. Ez azt jelenti, hogy nekem tizenöt alkalmazottat el kell küldenem, mert ők nem tudnak mást csinálni, erre voltak betanítva. Hatalmas a verseny, de mi ennél olcsóbban már nem tudunk dolgozni. Őszintén fogalmam sincs, hogy mit hagyok az utánam jövő generációra, mit kezd majd ebben az iparágban a fiam. A kínai, a török piac, és a nálunk is olcsóbb munkaerő szép lassan tönkretesznek bennünket.”

Az egyik adai kötöde tulajdonosa azt mondja, a legnagyobb kihívás megtalálni a piacot, mert a nyugat is inkább elmegy Ázsiába és Afrikába dolgoztatni. Nagyon nehéz megfelelő áron dolgozni, de közben a minőséget megtartani. Az EU-ban már nem tudnánk dolgozni a növekvő átlagbérrel. Az a nagy félelmem, hogy idővel ez az iparág teljesen kivonul Európából, mondja a tulajdonos, akinek a szülei a nyolcvanas években megélték a textilipar virágzását a volt Jugoszláviában.

„Anyukám nézte a katalógusokat, megvarrták a kosztümöket, kabátokat és zsákszámra hordták Horvátországba, Boszniába. Mi már csak küszködünk.”

Maruf – új otthonra talált Szerbiában

A bangladeshi származású Maruf május óta dolgozik az egyik adai kötödében. Nem a szövőgépeken, legalábbis nem közvetve. Maruf egyetemet fejezett, programozó. Ő készíti el a szükséges programokat, hogy az automatizált rendszerből az a pulóver jöjjön ki, aminek éppen ki kell jönnie. Igaz, ezért szépen meg is fizetik, hiszen az IT-szektorban más a bérezés.

– Nagyon elégedett vagyok. A főnökasszony és az úr is nagyon kedvesek, mindenben segítenek. Lakást is kaptam, és az a célom, hogy majd a családom is ide hozzam. Feleségem és egy kétéves gyermekem van, mondja Maruf, aki főként a számítógép előtt ül, majd ellenőrzi a gépeket is. Összebarátkozott tucatnyi honfitársával is, akik egy másik adai kötödében kaptak állást.

Calzedonia – Nem könnyű, de hol az?

A külföldi munkaadókkal kevesebb a gond, legalábbis ez a szakszervezeti vezetők tapasztalata. Általánosságban hozzászoktak ahhoz, hogy a törvényeket be kell tartani, és aminek muszáj, annak eleget is tesznek. Ezt tapasztaljuk akkor is, amikor például a Calzedonia szabadkai leányvállalata előtt várakozunk és a munkanap után hazaigyekvő asszonyokat faggatjuk. Az előírt „normát” nem könnyű teljesíteni, de ha belejön az ember, nem hiányzik, tisztességesen, hibamentesen dolgozik, akkor megkapja a szerbiai viszonylatban tisztességes bért (60.000 dinárt – 500 eurót). Ebbe viszont egy nap hiányzás sem fér bele.

– Időben fizetnek, szabadság is jár a törvény szerint, a munkaidő pedig 7 és 15 óra között tart. Nekem ez nagyon megfelel. Odaérek a gyerekért az óvodába, most is oda rohanok, mondja Anja.

A munkafeltételek azonban itt sem voltak mindig tökéletesek – eleinte állva kellett dolgozni, de akadt, akinek az jobban megfelelt. Egyesek azt mondják, könnyebben lehetett úgy teljesíteni az előírt mennyiséget.

– Azért nagy a nyomás. Én nyolc éve vagyok itt. Attól függ, hogy kit fog ki az ember munkavezetőnek. Amikor álltunk, nem volt könnyű, de valahogy én jobban haladtam. Könnyebb volt úgy teljesíteni a normát – mondja K.

A Calzedonia apatini kirendeltségében továbbra is nyolc órát állnak a nők, és legfeljebb két alkalommal mehetnek ki a mosdóba a munkaidő alatt. A vállalat vezetősége meglehetősen zárkózott, így egyik gyárukba sem engedtek be minket személyesen.

Minél délebbre megyünk, annál rosszabb a helyzet (Što južnije, to tužnije)

A legtöbb alkalmazottat – több mint 11 ezret – a vranjéi Yumco foglalkoztatott a nyolcvanas években. Ezért is járta az a mondás a volt Jugoszláviában, hogy a vranjéiak olyanok, mint a svájciak, hisz olyan jól éltek.

A dél-szerbiai Yumcót a divatipar egyik központjaként tartották nyilván nem csak Jugoszláviában, de Európában is. 1960-ban alapították, a próbagyártás 1964-ben indult meg 1200 alkalmazottal, és egy évvel később már teljes gőzzel üzemelt.1995-ben holdingcég, 1999 júniusában pedig részvénytársaság lett. A Privatizációs Ügynökség 2011 elején döntött a vállalat átszervezéséről, azaz a privatizációról. A délszláv háború, a gazdasági szankciók, a gondatlanság, az olcsó török és bolgár áru, valamint a privatizáció miatt sok textilüzem tönkrement az országban, a Yumcót az állam hozta vissza szinte tetszhalott állapotából.

A Yumcóban jelenleg közel 1700, főleg középiskolai végzettségű alkalmazott dolgozik, közülük talán a 300-at sem éri el azoknak a száma, akik állandó munkaviszonyban vannak.

Slađan Mitić a pčinji körzet Önálló Szakszervezetének az elnöke 1985 óta dolgozik a Yumcóban, ahol a vállalati Önálló Szakszervezetet is vezeti. Ma már csak 60-70 tagot számlál ez a szakszervezet, és Mitić saját bevallása szerint is igazán aktív 2014-ig volt.

– Az állam 2012-ig szubvencionálta a vállalatot, amely ezután eladósodott. A munkások hónapokig nem kaptak fizetést, ezért 2014-ben utcára vonultunk, blokkoltuk az autópályát. Azóta az állami megrendeléseknek köszönhetően talpra álltunk. A Yumco 100 százalékban állami tulajdonú vállalat lett, befizeti az adókat és a járulékokat, és rendszeresen kifizeti a munkásoknak a minimálbért és a túlórát is. Korábban volt olyan időszak, hogy még betegbiztosítása sem volt az alkalmazottaknak. A Yumco most azon a szinten van, mint a kilencvenes években, amikor a NATÓ-nak meg a Bundestagnak is gyártottunk. A trend pozitív, de emelni kellene a fizetéseket – mondja.

Bizonyos szegmensekben munkaerőhiány van, például hiányoznak textiles végmegmunkálók, ellenőrök és technológusok is, akik növelhetnék a hatékonyságot. A termelésben nagyjából 1300-an dolgoznak, főleg nők, és kevés közöttük a fiatal, legfeljebb 28-30 százalék. Alapvetően két váltásban folyik a munka, de van, ahol háromban kell megszervezni a munkát. A fél órás reggeli-idő mellett normális esetben egy, melegben két 10 perces szünet jár a dolgozóknak.

Vetkőzés helyett minimálbérből ventilátor

Az idén júliusban arról cikkeztek a szerb lapok, hogy a Yumcóban több mint 35 fokos melegben dolgoznak a munkások, akiknek a kérését, hogy valamilyen módon oldják meg a csarnok hűtését, azzal ütötte el a vállalatvezetés, hogy akinek melege van, vetkőzzön bugyira, gatyára. Miután többen rosszul lettek a hőségtől, saját minimálbérükből vásároltak ventilátort. A légkondicionálást firtató kérdésünkre egyenes választ senkitől nem kaptunk, Slađan Mitić például úgy reagált: igyekeznek megoldani a problémát.

Dobrinka Veličković 27 évvel ezelőtt került a Yumcóhoz, 16 évig konfekciós gépen, most higiénikusként dolgozik.

– Régen nem volt rendszeres a fizetés, most az, és a túlórát is fizetik, ezért elégedett vagyok. De jó lenne, ha a fizetések nagyobbak lennének. Valamikor a szakszervezet cukrot, tűzrevalót is adott részletfizetésre, most ilyesmi nincs, pedig jó lenne– teszi hozzá.

Srđan Petrović, a Jumko Spas (a Yumco megmentése) szakszervezet elnöke szerint ezek és a klímás dolgok is szinte lényegtelen apróságok.

– Van, ahol van légkondicionáló, de van, ahol nem lehet azok miatt a gépek miatt, amelyek elérik a 80-130 fokot is. Ilyen helyen lehetetlen nagy melegben lehűteni a levegőt. Ezek lényegtelen apróságok. A nagy dolog az, hogy van munkánk és van fizetésünk, amit rendszeresen utalnak, és tavaly óta van kollektív szerződésünk is. Harmadik éve annak, hogy az első gyermek születése után a cég 500 eurót, a második után 1000 eurót, a harmadik után pedig 1500 eurót fizet a szülőknek, van melegétel, a gyerekeknek fizetik az óvodát és a kültéri medencénk ingyen használható – sorolja.

A jelenleg mintegy ezer tagot számláló Jumko Spas szakszervezet a 2014-es sztrájk után jött létre – alapítói szerint azért, mert akkor egy politikai „örvénybe” került a megszűnés szélére sodródott vállalat, ezért belülről kellett puccsot végrehajtaniuk, hogy megtörjék a szerintük is jogosan megkezdett sztrájkot.

Petrović szerint a kényszerigazgatás ideje alatt szinte mindent eladtak a gyárból, de a legfontosabb mégis az, hogy a káderek megmaradtak: körülbelül 120 textilmérnökük van. 2014 óta vannak befektetések a gyárban, a szabászat teljesen modernizált, és a varrógépek java része is korszerű. A gyárban a szerb Belügyminisztériumnak, a hadseregnek, az egészségügyi és más állami intézményeknek készítenek egyenruhákat, de montenegrói, észak-macedóniai, osztrák, olasz, német megrendeléseik is vannak. Az egyenruhákat azért főleg itthonra gyártják, de a cérnagyár szinte kizárólag külföldre dolgozik.

A vállalat, amelynek valamikor még saját férfi és (első ligás) női focicsapata is volt, Szerbiában, de talán Európában is egyedülálló a tekintetben, hogy teljes termelési körrel rendelkezik: cérnát és anyagot gyárt, fest és varr.

Slađan Mitić szerint a legnagyobb gond az, hogy a munkások nem ismerik a jogaikat.

– Valóban nem a tűzrevaló meg a fél disznó beszerzése lenne a fontos feladatunk, hanem a jogérvényesítés, a géppark további korszerűsítése és a munkafeltételek javítása. Vékony jégen táncolunk, mert ugyanakkor az automatizálás a munkahelyeket veszélyezteti: a munkáltató jogszerűen bocsáthat el évente 10 százalék munkaerőt – szögezi le.

Jadranka Nedeljković 37 éve dolgozik a Yumcóban, ma már váltásvezetőként.

– Tudja, hogy van: mindig lehetne jobb. Voltak szép időszakok és kevésbé szépek, és reméljük, hogy lesz még jobb is, mint most. Alacsonyak a fizetések, de már annak is örülünk, hogy rendszeresek. Fizetik a túlórát, a hibákért jár ugyan levonás, de ilyen nagyon ritkán fordul elő. Bízom bennem, hogy a vállalat megmarad, és egyre jobb lesz, mert sok megrendelésünk van. Boldog vagyok, hogy itt dolgozhatok, ahol egykor a szüleim is. Ez a város valamikor ebből a gyárból élt, és azt remélem, hogy eljön még az az idő, amikor ismét egész családok fognak itt dolgozni.

Szerzők: Fehér Rózsa és Tómó Margaréta

Buszra várnak a vranjei Yumco alkalmazottai (Fotó: Bődey János / Telex)

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült