A munkaadó úgy tekint a szakszervezetre, mint egy szektára Az átlagnál alacsonyabb bérért is keményen meg kell dolgozni a textiliparban – Senki nem szeretne varrónő vagy cipész lenni, hanem mindenki igazgatónak és menedzsernek készül (3. rész)

A nyolcvanas években Történetek a gyárból (Priče iz fabrike) címmel textilgyári munkásokról készült sorozatot sugárzott a televízió az akkor még Jugoszláviának nevezett országban – ennyire fontos, tulajdonképpen a második legfontosabb ipari ágazat volt a textilipar abban az időben. A legtöbb textilgyár Szerbiában működött, volt időszak, amikor 250 ezer alkalmazott dolgozott ebben az iparágban.

Az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával négyrészes cikksorozatunkban a textilipar mai körülményeit kutattuk fel (az első rész itt, a második itt olvasható el).

Beszédes számok

A textiliparban a 2023-as év eleji adatok szerint 61.000 munkavállaló szerepel a nyilvántartásban, ami a szerbiai össz alkalmazott 2,7 százaléka. Közülük ruházatot 35.000-en varrnak, a bőrfeldolgozásban 13.000-en dolgoznak.

A foglalkoztatottak száma azonban folyamatosan változik. Drasztikus eltérések mutatkoznak a vizsgált időszakok között, aminek az oka az óriási munkaerőhiány. Ebben az iparágban mutatkozik meg leginkább, hogy ez a legalacsonyabb produktivitással rendelkező ág. A textilipar az, amelyik a válság idején elsőként kerül bajba és utolsóként tud kimászni belőle, fogalmaznak beszélgetőtársaink.

Szerbiában az országos átlagbér 85.000 dinár (720 euró) körül mozog, Vajdaságban 70.000 dinár (595 euró) körül alakul.

A textilágazatban az átlagbér 67 900 dinár (577 euró), de az alkalmazottak többsége, vagyis a gyárban dolgozók a valóságban 50 000–55 000 dinárt (425–470 euró) keresnek. Ebben az esetben, ahogyan a munkakörülményeket illetően is igaz, hogy minél délebbre megyünk, annál szomorúbb a helyzet. Szerbia déli területein ugyanis nagyon sokan minimálbérért dolgoznak, és bizony vannak olyan vállalatok, ahol még azt se kapják meg a dolgozók.

A ruházatot gyártóknál az 55 ezer dináros átlagba beletartozik az egytálétel, a nyaralási pótlék és a prémiumok. Az órabér 230 és 235 dinár között mozog, nem több.

A régi szép idők

Érdekes és mindenképp figyelemre méltó adat, hogy a volt Jugoszláviában 250.000 ember dolgozott a textiliparban. A hetvenes-nyolcvanas években Jugoszlávia volt a textilipar központja. A kilencvenes években a háború, a magánosítások és a török, valamint a kínai áru megérkezésével jutottunk el oda, hogy a kétezres évek elején harmincezerre csökkent az alkalmazottak száma. Olyan mélyre zuhant az iparág, hogy onnan nagyon nehéz felemelkedni. Az elmúlt húsz évben nagy nehezen sikerült megduplázni az alkalmazottak számát, de azok továbbra is a legalulfizetettebb rétege a munkaviszonyban lévőknek. A magánosítási folyamatok során tönkretett és magára hagyott vállalatokban meglátták a lehetőséget a külföldi nagyvállalatok. Így történhetett meg, hogy az olyan városokban, mint amilyen Szabadka, Vranje, Knjaževac, ahol a kilencvenes években virágzott a textilipar, egyszer csak megjelentek a külföldi beruházók. Infrastruktúra volt – olyan amilyen, de ami ennél is fontosabb, volt képzett munkaerő, amely hajlandó volt – és hajlandó a mai napig – minimálbérért dolgozni. Ennek tudható be, hogy a hanyatlás után megduplázódott az alkalmazottak száma az iparágban. Hogy ez meddig lesz így? Addig, amíg olcsó a munkaerő. Zombori beszélgetőtársaink, a helyi Független Szakszervezet képviselői, a bőr- és cipőiparban dolgozók ki is mondták, akadt olyan vállalat, amelyik nyíltan közölte: addig maradnak Szerbiában, amíg az átlagfizetés el nem éri a 900 eurót. Azon felül már nem éri meg itt üzletelni.

Az állam nem tartja tiszteletben a saját törvényeit

Az egykoron legnagyobb névvel rendelkező vranjei Yumcóban valamikor 13 000-en dolgoztak, ehhez képest ma mindössze 1600 munkavállalóval üzemel a cég, amellyel a cikksorozatunk második részében foglalkoztunk. A 64 százalékban továbbra is állami tulajdonban lévő vállalat a katonaságnak és a rendőrségnek készít ruhákat. Az alkalmazottak többségének meghatározott időre szól a szerződése, így könnyűszerrel szabadulnak meg, vagyis rúgják ki azokat, akik valamilyen oknál fogva nem felelnek meg az elvárásoknak, hiszen, amikor lejár a szerződésük, azt nem hosszabbítják meg, mondja Radojko Jovanović, az Önálló Szakszervezet Szövetségének textil-, bőr és cipőkészítés ágazati elnöke.

– A fizetések a minimálbérhez közeliek, egyesek még annyit se keresnek meg, vagyis a havi nettó jövedelmük nem éri el a négyszáz eurót. Állami vállalatról beszélünk, ahol a felügyelőbizottság tagjait a kormány adja, miközben a cég az alaptörvényeknek és az előírásoknak sem tesz eleget, vagyis az állam nem tartja tiszteletben a saját törvényeit, teszi hozzá. Jogosan merül fel az emberben ilyenkor a kérdés, mégis, hogy jutottunk ide?

Jovanović szerint az egyik oka a hanyatlásnak, hogy a társadalmi vállalatok esetében soha senki nem felelt azért, ami történt.

– Nyugaton ez nem így működik, ott őrzik, vigyázzák a családi vállalatokat. Itt mindenki azt tett, amit akart. A külföldről érkező beruházókkal van a legkevesebb gond. Ők előbb tiszteletben tartják a feltételeket, mint mi magunk.

A szakszervezet elnöke azt mondja, Szerbiában 2005 óta akármelyik munkatörvény módosításáról beszélünk, az a munkavállalók kárára történt.

A legnagyobb problémák

„Bármilyen kollektív szerződés jobb, mint a semmilyen, mondja. Mert, ha elkészült a kollektív szerződés, és azt a munkaadó és a munkavállaló képviselői is aláírták, akkor abból az következik, hogy bármikor lehet kezdeményezni, hogy azon változtassunk. Amennyiben viszont a vállalat igazgatója határozza meg a munkáról szóló szabályzatot, akkor ott szakszervezet alapításának nincs esélye” –véli Radojko Jovanović, aki szerint azzal is számolni kell, hogy egyszerűen nincs lehetőség a tárgyalásra, a szakszervezet megalapítására.

„A munkavédelem fontos része, hogy az emberek egészsége megmaradjon, és biztonságban dolgozzanak. Előfordul, főleg a nyári időszakban, hogy nagyon nagy hőségben végzik a munkát, a cipőgyártásban ragasztóval, ami párolog. A hőmérsékletnek meg kell felelnie az előírásoknak, hogy az alkalmazott képes legyen teljesíteni a feladatát. Amennyiben ez nem így van, a munkaadó hiába várja el a teljesítményt. Ilyen esetekben sokat harcolnak, de nagyon lassan haladnak. A külföldi beruházókkal kevesebb a baj. Ők megszokták, hogy a törvényeket be kell tartani” – mondja a szakszervezet ágazati elnöke.

Borzasztó munkakörülményektől a kiváló környezetig

A zombori Progettiben, amely világhírű neveknek gyárt cipőket, hatszázan dolgoznak. Tizenkét éve működik a szakszervezet, amely tucatnyi sikert tudhat maga mögött. Slavko Ivan, a szakszervezet elnöke, aki több évtizede van a szakmában, azt mondja, ma már teljesen más a történet, mint tíz évvel ezelőtt.

– Korábban egy tíz és egy húszperces szünetük volt a munkaidő alatt az alkalmazottaknak. Hatszáz nőre jutott két vécé. Képtelenség, hogy húsz perc alatt mindenki eljusson elvégezni a dolgát. Ha nem szünetben mész, akkor szólnak érte. Az első emeleten, a vállalat régi székhelyén ragasztották a cipőket, őrült nagy hőségben, a kipárolgást el lehet képzelni, milyen volt. Kezdetben tíz nap szabadságot kaptunk, nem voltak ünnepnapok. Szépen, lassan fejlődtünk, de rengeteget harcoltunk ezért – meséli Ivan, majd kiemeli, ma már máshogy működnek a dolgok, amióta új helyre költöztek (szeptemberben volt egy éve) és amióta új vezetősége van a vállalatnak.

– Munkahelyi zaklatás most is van, de beszélgetéssel, mediációval megoldódik.

Korábban a szakszervezet persona non grata, vagyis nem kívánatos személy volt a vállalatban. Aki betagosodott, az nem kerülhetett magasabb pozícióba.

– A mostani vezetők korábban valamennyien a szakszervezeti tagjai voltak, de feltételül szabták nekik, hogy lépjenek ki. A vállalatot átszervezték, új vezetőség jött, amelyik végre nem söpri szőnyeg alá a problémákat. A feltételek most nagyon jók, összehasonlítva a korábbival, azt lehet mondani, hogy ég és föld. Átestünk egy munkavédelmi képzésen, munkaruhákat kaptunk és minden törvényt betartanak. Persze van még hová fejlődni. Most éppen az egytálétel után járó összeg emeléséért küzdünk. Meglátjuk, mire jutunk – mondja a szakszervezeti vezető.

Azt is sikerült elérniük, hogy ma már nem darabszám után, úgynevezett „norma” alapján kapják a bérüket.

– Most százszázalékos a kivitelező alkalmazott bére, a munkavezetők dolgoznak eredményességre, így ők is mindent megtesznek, hogy meglegyenek az eredményeink. Nem mindegy ugyanis, hogy megvoltak-e a feltételeink a munkavégzésre vagy sem.

A cipőkészítő vállalatban egyébként nem minimálbérért dolgoznak a gyártórészlegen, hanem 15 százalékkal többért, vagyis mintegy 46-47 ezer dinárért.

Prada and Gucci – Made in Serbia

A zombori cégbe nem engedtek be bennünket és arról sem beszéltek a szakszervezeti vezetők, hogy milyen cipők készülnek a vállalatban. Egy kis kereséssel azonban könnyen megtalálni az interneten, hogy ugyan a legtöbb cipő félkész termékként hagyja el Szerbiát, bizony olyan is van, hogy a vállalatból kész termékként – Made in Serbia jelzéssel készül el egy-egy Gucci vagy Prada cipő.

Akkor is itt készültek ezek a lábbelik, amikor a nők guggolós vécé előtt álltak sorban a húszperces szünetben.

Szektaként tekintenek a szakszervezetre

A szakszervezetre úgy tekintenek, mint egy szektára, mondja az érdekérvényesítéssel foglalkozó szakember, Radojko Jovanović.

Hasonló a tapasztalata Slavkónak is.

– Ma Szerbiában szakszervezetisnek lenni nem könnyű dolog. Ebben érdek nincs, ez meggyőződés kérdése. Volt olyan időszak, hogy nagyon nagy nyomásgyakorlásnak voltam kitéve jómagam is. A cipőket, amiket készítettem, külön kiemelték, átnézték, keresték a hibát. Pedig több mint egy évtizede 400.000 cipőt is elkészítek évente – mondja.

A beszélgetés során az is elhangzik, hogy az emberek félnek. Pedig a törvény szavatolja, hogy valaki a szakszervezet tagja legyen. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezet feladata az olcsó fa, a szén biztosítása. De ez nem így van: a szakszervezet dolga az, hogy jobb munkafeltételeket és jó fizetést biztosítson, hogy a fát, szenet meg tudják venni, mondják néhányan.

Sok helyen viszont az alkalmazottak már csak akkor jelentkeznek, amikor nagyon nagy a baj. Minden normális munkaadó teret ad a szakszervezetnek. Mert mindenkinek szüksége van egy közvetítőre, akivel le tud ülni tárgyalni, aki rámutat, hogy mi történik a vállalatban.

– 9 000 tagunk van csak ebben az ágazatban. Sok helyen nem vagyunk még jelen. A nagyvállalatoknál tiszta a képlet, ott előbb-utóbb le is ülünk tárgyalni. A kisebb vállalatok közül viszont még mindig sokan dolgoznak a szürkegazdaságban. Itt tehetetlenek vagyunk. Apátia uralkodik az dolgozók körében. Előfordul, hogy nem találunk embert, aki képviselné a szakszervezetet, miközben a munkaadó részéről akár nyitottság is mutatkozna az együttműködésre. A textiliparban az alkalmazottak 85-90 százaléka nő, a szakszervezeti képviselők pedig egytől-egyig férfiak – mondja Radojko Jovanović.

Ahelyett, hogy a szakszervezet a többletjogokkal, a jobb körülményekkel foglalkozna, sok esetben azért kell harcolnia, hogy betartassa azt, amit a törvény biztosít.

A jó munkaerőt meg kell(ene) fizetni

A valóság az, hogy a munkaadónak is be kell látnia, ha szeretne jó munkaerőt, akkor muszáj megfizetnie. Most ugyanis, ha van egy másik hely, ahol tízezerrel többet fizetnek, az emberek elmennek oda dolgozni. Elhagyják az iparágat is, mert máshol többet lehet keresni. Ezért a szerbiai varrodákban most indonéziai, nepáli, bangladesi varrónők dolgoznak. A helyi fiatalok egyáltalán nem hajlandóak 40-50 ezer dinárért gürcölni. Pontosan ezért szinte már nincs is képzés, mert nincs érdeklődő. Senki sem jelentkezik ezekre a szakokra, senki sem akar varrónő, cipész, bőrmegmunkáló, hanem mindenki igazgató, menedzser akar lenni.

A textilágazatban az átlagbér 67 900 dinár (577 euró), de az alkalmazottak többsége, vagyis a gyárban dolgozók a valóságban 50 000–55 000 dinárt (425–470 euró) keresnek (Bődey János, Telex)