Úgy tűnik, a fogyasztói társadalom képtelen lemondani arról, hogy újabb és újabb ruhákat vegyen. De mi lesz a több millió tonna textíliával, hova kerül az, amit évente kidobunk Európában?, teszi fel a kérdést a Euronews.
A ghánai Accra városába hetente 15 millió ruhadarab érkezik be. Felnőtt egy olyan generáció, akik még sosem látták a földet a textilhulladék alatt: a gyerekek az európaiak textilszemetéből épített talajon játszottak.
A Business Planet ezúttal egy szlovéniai újrahasznosító üzemben járt, ahol régi halászhálókat és szőnyegeket alakítanak át ECONYL nevű nejlonfonallá, amely vég nélkül újrahasznosítható. Az ECONYL útja egy Ljubljana melletti raktárban kezdődik, ahová a hulladék érkezik – régi halászhálók, szövethulladékok és több ezer tonna régi nejlonszőnyeg. Ezek az anyagok mind a 6-os nejlonból készültek, egy gyakori nejlon típusból, amelyből ECONYL készíthető. Az újításkifejlesztőjével Olaszországban találkozott a stáb.
„Az Aquafil nejlont gyárt, de olaj helyett hulladékból indulunk ki. Egy részük különösen csúnya, pl. a halászhálók, szőnyegek és más műanyaghulladékok, ezeket korábban nem tudták újrahasznosítani, így ez most nekünk egyfajta utazás a szeméttől a kincsig. Egy kémiai újrahasznosítási folyamat során a nejlonhulladékból újra nyers kaprolaktám lesz – egy olyan anyag, amelyet általában nyersolajból állítanak elő. Hosszú, spagettiszerű szálakká préselik, majd apró forgácsokra vágják, mielőtt finom fonalszálakká fonják” – magyarázta Giulio Bonazzi, az Aquafil vezetője.
Európában a textilhulladék mennyisége elképesztő, évi 12,6 millió tonna. A legtöbbet vagy elégetik, vagy a lerakóba kerül. Egy részét exportálják. Az Európai Bizottság a kiterjesztett gyártói felelősségvállalás (EPR) rendszerének bevezetését tervezi. Ennek értelmében a gyártó – a márka – fizet termékei teljes életciklusáért, az ártalmatlanításért is. Minél szennyezőbb egy termék, annál többet fizetnek. A pénzt újrahasznosító létesítményekre és a körforgással kapcsolatos kutatásokra fordítják.
Matteo Ward fenntartható tervezőstúdiót vezet Milánóban: nagyon hisz a kiterjesztett gyártói felelősségvállalási rendszerben.
„Ez egy sorsfordító változás, mert remélhetőleg arra ösztönzi a márkákat, hogy olyan termékeket gyártsanak, amelyek hosszabb élettartamúak, tartósabbak, újrahasznosíthatóak és regenerálhatóak. Jelenleg a márkák erre nem figyelnek, hiszen zéró ösztönzést kapnak” – mondta. Matteo korábban egy amerikai márkánál dolgozott, de kiábrándult a fast fashionből, miután 2013-ban Bangladesben összeomlott egy textilgyár, és 1134 ember halt meg.
„Az volt az a pillanat, amikor belenéztem a tükörbe: „ember, mit csinálok?” Nem akartam a munkám révén világszerte több ezer ember meggyilkolásában bűnrészes lenni. De valójában az voltam, mert soha nem kérdőjeleztem meg, hogy a farmerek, pólók és kapucnis pulóverek, amiket árulunk, olyan gyárakból származnak-e, mint az az üzem” – magyarázta.
A WRÅD iskolákkal működik együtt, hogy felhívja a figyelmet a fast fashion társadalmi és ökológiai problémáira, és olyan márkákkal konzultál, mint a biológiailag lebomló farmeranyagot gyártó olasz Candiani Denim.
„Az újrahasznosítási technológia és a fenntartható szövetek fontosak lesznek a jövő divatjában, de nekünk, fogyasztóknak változtatnunk kell szokásainkon, ha tényleg csökkenteni akarjuk ruháink Földünkre gyakorolt hatását.
Az Atacama-sivatag ma (AFP)
