Egy képzett varrónő manapság többet ér, mint a gyémánt

Ez a varrónők helyzetét feltáró, és rajtuk keresztül az egész könnyűipart – vagy aktuálisabb nevén TCLF-szektort (textil, ruházat, bőr és lábbeli) – vizsgáló cikksorozatunk ötödik, egyben záró része. Öten írtuk, két lengyel, két vajdasági és egy magyarországi újságíróval, a cél pedig az volt, hogy a régióban uralkodó helyzetet bemutassuk és összevessük. Munkamódszereink részben eltérők voltak, de riportkörutunk végére nagyon hasonló eredményekre jutottunk. Ebben a cikkben ezekről lesz szó. 

„Egy képzett varrónő manapság többet ér, mint a gyémánt. Könnyen odébbáll. Válogathat az ajánlatok között” – bár ez a mondat egy lengyel varrodában hangzott el, Szerbiában és Magyarországon is tapasztaltunk egy ezzel összefüggő és józan ésszel nehezen felfogható ellentmondást: bár a megrendelések elárasztanák a ruhaipart, még sincs elég varrónő és iparági szakember, akikkel teljesíteni lehetne őket. Aki pedig még van, az többnyire alulfizetett, nincs tisztában a jogaival, és mintha évtizedekre rögzült szocialista reflexek szerint gondolkodna a munkájáról. A sokszor kizsákmányoló munkakörülményekre és az alacsony fizetésekre mindhárom országban többnyire csak legyintettek az érintettek azzal, hogy „kevés, kevés, de annak a kicsinek örüljünk, ami jut”. Országtól függetlenül gyakran hallottuk ezt a mondatot is, legtöbbször egy lemondó sóhaj kíséretében: „Mindig lehetne jobb!” Mintha a jellegzetesen női munkaerőbe plántált meg nem becsültség és az ebből fakadó kishitűség 30-40 év alatt sem kopott volna ki a szakmából.

„Nem dolgozunk rendetlenül!”

A Joan nevű cég łódźi varrodájának bejáratát egy óriási műanyag ló feje őrzi, mivel a szürke, háromemeletes irodaépületben lovaglófelszerelést árusító bolt, fürdőszoba-bemutatóterem és számítógépes hímzéssel foglalkozó cég is található. A Joan-tábla alig észrevehető, de ez nem a jelentéktelenségét mutatja: a Joan ugyanis 40 éves tapasztalattal büszkélkedhet az iparágban. „Neves európai márkákkal és tervezőkkel is volt már lehetőségünk együtt dolgozni” – hirdeti magát a cég a Lewiatan nevű oldalon, amely a lengyel munkaadók szövetségének weboldala. Az erre a területre szakosodott Fashion Facility Checker szerint a Joan többek között a német Otto-csoportnak varr.

Amikor a cég tulajdonosa fogadta a munkakereső varrónőként bemutatkozó lengyel újságírót, utóbbi elmondta, hogy szülővárosában is dolgozott már varrodában és most munkát keres; ruhák hajtogatásában, vasalásában és csomagolásában van tapasztalata.

Łódź egy megközelítőleg 700 ezres nagyváros Lengyelország közepén, amelyet egy nagy múltú könnyűipari régió vesz körül. Lengyel kollégáink hét varrodába kopogtattak be augusztusban, pontosabban csak az egyikük. Hogy védjék magukat az esetleges pereskedésektől, minden beszélgetést rögzítettek.

„Mikortól szeretnéd elkezdeni a próbaidőt? Akár holnaptól esetleg? – tért a lényegre a Joan varroda tulajdonosa. – Megbeszélünk egy kéthetes próbaidőszakot, nyilván fizetést is kapsz majd érte. A próbaidőszak során 17 złotys órabért fizetünk, aztán, ha letelt a két hét, újra beszélünk. A munkaidő nyolc óra, havi kétszer, szombaton is” – ezzel le is zárta a beszélgetést. 17 złoty kb. 1440 forintnak vagyis mintegy 400 dinárnak felel meg.

Így szerzett munkát az újságíró a környék egyik legnagyobb varrodájában. Semmilyen szerződést nem írattak alá vele, semmilyen biztosításról nem esett szó, a fizetést feketén kapta, éspedig a minimálbérnél kevesebbet – a lengyel minimálbér ugyanis járulékok nélkül jelenleg óránként 21 złoty (1775 forint vagyis 550 dinár körüli összeg).

Az első munkanap tapasztalatait nemcsak rögzítette, de le is írta: a varroda folyosója tele van nagy anyagvágó- és varrógépekkel, valamint fogasokkal, amelyeken vastag kabátok, rövidnadrágok, színes dzsekik és rózsaszín, elegáns, tömött vállú ruhák lógnak. A hosszú fogason egy cetli „WEILL” felirattal. Kicsit arrébb, egy asztalon lengyel zászlóval díszített, terepmintás ruhadarabok hevernek. Nagyjából negyven dolgozó sürög-forog a teremben. Elsősorban 30–40 év közötti nők, plusz néhány idősebb. Férfiakat alig látni.

A menedzser odatol hozzá egy kosarat többtucatnyi rövidnadrággal. A feladat a következő: megnézni a méretet, kiteríteni a nadrágot, ágyéknál felhajtani, az alját feltekerni. Rátenni egyet a már becsomagolt szürke pólók közül. Aztán az egészet belerakni egy műanyag zacskóba, arra ráragasztani a matricát. A szett: rövid ujjú póló, rövidnadrág. A póló szürke, piros címer látható rajta sassal, valamint a mellkasi részen felirat: „Lengyel hadsereg”. Húsz ilyen csomagot kell egy-egy dobozba pakolni, lezárni. És így tovább, egész álló nap.

Nem áramlik friss levegő a terembe. Az újságíró leveszi a pulóverét, mert már érzi, ahogy a szemüvege lecsúszik az orrán, a műanyag csomagolóanyag pedig izzadt tenyeréhez tapad. Új kollégái szerint a legtöbben napi 10 órát dolgoznak itt: reggel 6-tól délután 4-ig.

A vezető nem beszélget vele, csak rövid parancsokat osztogat: „Nem úgy!”, „Ilyesmit nem hagyunk ott!”, „Nem dolgozunk rendetlenül!”, „Tessék!”, „Vedd el!”

Mögötte vastag anyagdarabokat vágnak. Hangos, vékony, változékony tempóban zakatoló zörej tölti be a teret, szinte beleragad az ember fejébe. Ebben a zajban kevés a beszélgetés. Ami van, az is rövid, mindenki a maga feladatára összpontosít.

„A lány, aki előtted itt dolgozott, napi 350-400 darabot csomagolt be” – fordul hozzá a műszakvezető. Ő három óra alatt csomagolt be 60 darabot, ezért belehúz. Eleinte megnézte, hogy a szárak fel vannak-e hajtva, nem gyűrődött-e meg az anyag. De haladni kell. Megnézi a méretet, megrázza, behajtja, rárakja a pólót, bele a zacskóba, lenyomja, levegőt ki, zacskó lezár, matrica rá, és kész. Ha csak az egyik nadrágszár van felhajtva, akkor az egészet ki kell csomagolni, és az elejéről kell kezdeni az egészet. Ez három elvesztegetett perc.

Idővel egyre hatékonyabb, de ez még mindig túl lassúnak számít. Kezdi úgy érezni, mintha mindenhol a lengyel hadsereg rövidnadrágjait látná. Most már abban is kételkedik, hogy megnézte-e egy-egy nadrág méretét. Abban sem biztos már, hogy hány pólót tett a dobozba. Tizenötöt? Vagy húszat? Újraszámolja, de ezzel is percek vesznek el.

Fél tizenkettőre már nagyon éhes. Nem tiltja senki, hogy szünetet tartson, de tudja, hogy lassan dolgozik, ezért úgy érzi, sietnie kell. Egy körül előkapja a péksüteményét a szekrényből, és leül vele az ebédlőben. Több nő veszi körül, ők is gyorsan megeszik, amit hoztak magukkal, hárman jelbeszéddel kommunikálnak egymással. Visszamegy az asztalához. Lassan fogynak a dobozok. Egy újdonsült kolléganőtől megtudja, hogy ő órabért fog kapni, a varrónők pedig az elkészült darabok után kapják a bérüket.

Egy napja dolgozik, de még mindig nincs szerződése, viszont a lány az irodából adott neki egy belépőkártyát a terembe. Valamiért senki nem válaszol a fizetéssel kapcsolatos kérdéseire, például, hogy lesz-e fizetett szabadsága vagy betegszabadsága. A túlórát és a hétvégi munkát vajon külön kifizetik? A varrodavezető egyáltalán nem akar a fizetésről beszélni, amikor összefut vele a recepción, hirtelen sietős dolga akad.

Miután hazaér, talál a neten egy nyilvános pályázatot, amelyet a Joan varroda nyert a Katonai Hírszerző Szolgálatnak elvégzendő ruhakészítésre. A pályázat témája: „Egyenruhák és felszerelés vásárlása és leszállítása”. A varrodában a fogasokon lógó dzsekiket és ruhákat is megtalálja a neten. Jól ismert külföldi márkák: Weill Paris és S. Oliver. Egyetlen dzseki ára: 272 ezer forintnak megfelelő euró, vagyis csaknem 700 euró.

A lengyel újságírócsapat nőtagja más Łódź környéki varrodákban is jelentkezett munkára, és mindenhol szinte ugyanazzal találkozott, amivel a Joannál. A cégek jellemzően minimálbérre kötnek szerződést a varrónőkkel, a többit pedig zsebbe fizetik, és a munkakörülményekben sem volt nagy különbség. A jelenleg körülbelül 2700 złotys – azaz nagyjából 230 ezer forintnak megfelelő – minimálbért legfeljebb csak alulról karcoló kezdőfizetések, a normál munkaidő – azaz heti 40 óra – töredékére bejelentett dolgozók jellemzik 2023-ban a lengyel könnyűipar egyik legfontosabb régióját. Igaz, törvénytisztelő varrodással is találkoztak a lengyel újságírók – egyetlen helyen, és ő sem lengyel volt.

Ezt az iparágat valamikor a korlátlan munkaerő és a korlátlan kereslet mozgatta Lengyelországban. A szocializmus idején Łódź és környéke volt a textilipar központja. Aztán jöttek a kilencvenes évek, és a nagy gyárak bezártak, a térségben 20 százalékra emelkedett a munkanélküliség, rengeteg volt a munkát kereső varrónő, és az emberekkel úgy bántak, mint az állatokkal. Ekkor sokan vagyonokat kerestek. Ezeket a vállalkozásokat ma már az eredeti cégalapítók gyerekei vezetik, de a nagy pénzeket nem ők, hanem még az apukák keresték – mondta az egyik informátor, aki már több mint tizenkét éve dolgozik az iparágban, és ez idő alatt a régió legnagyobb cégeinél fordult meg. Ma a legnagyobb lengyel és külföldi márkák mind ebben a régióban varratják a termékeiket: a Bonprixtől a Hugo Bosson át az Answearig; illetve Lengyelországban (is) varrat például a Tommy Hilfiger, a H&M, a Zara, az Adidas, a Nike, a Converse, a Lacoste, a Levi Strauss. Mellettük a legmenőbb lengyel divattervezőknek is itt varrják azokat a ruhákat, amelyeket aztán a Varsó központjában található exkluzív üzleteikben árulnak.

A Lewiatan, azaz a lengyel Divatipari Vállalkozók Szövetségének adatai szerint a 37,7 milliós Lengyelországban 100 ezer ember dolgozik a ruhaiparban, a textil-, ruházat-, bőr- és lábbeliipar a lengyel GDP 1,5 százalékát állítja elő. Az iparágban 21 ezer vállalat van bejegyezve, de ezeknek csak 2 százaléka nagyvállalat. A ruhaipari cégek fele pedig a nyugati piacra (is) varr, általában hosszú távú kapcsolatokat ápolva a nyugati partnerekkel. Lengyelország tavaly a világ tizenkettedik (más forrás szerint tizenegyedik) legnagyobb ruházati exportőre volt, a lengyel divatipar a harmadik helyen áll az Európai Unióban az üzemek és a foglalkoztatottak számát tekintve is – ugyancsak a Lewiatan szerint.

„Nem tudnak varrni”

Nem csak a varrodáikra, a Kínából és Törökországból származó olcsó ruházati cikkekre is panaszkodnak a gyártók mindhárom országban, nemkülönben a kormányzati támogatások hiányára, és – mindenekfölött – a képzett varrónők számának rohamos csökkenésére.

A varrónők helyzetével összefügg az oktatás helyzete, és a szakképzett utánpótlás hiánya is. Lengyelországban az iparág szempontjából húsba vágó volt, hogy beszüntették a szakképzést. Az idősebb varrónők nyugdíjba mennek, utánpótlás nincs. Míg Magyarországon 2000 tanulóval valamennyire eldöcög a szakképzés – már ahol van, mert regionálisan ez is nagyon eltérő –, a lengyel vállalkozók szövetsége épp most lobbizik a korábbiaktól eltérő szakképzőhelyek indításáért a lengyel kormánynál. Munkájuk eredményeképp a ruhaipart szolgáló ipari szakképzési központok – amelyekben tanárok és diákok képzése zajlik majd 4 helyen az országban – a tervek szerint 2024 végén startolnak majd el.

Az utánpótlás és a varrodai dolgozók hiányával egyébként nemcsak Kelet-Európa küzd, hanem a kontinensen mindenki: az egyik magyar varrodás az olasz bőrdíszművesek heti újságját idézte, amely szerint a teljes európai TCLF-szektor 400 ezer embert azon nyomban könnyedén fel tudna szívni.

Szétfeslett a magyar textilipar, és nincs már, aki összevarrja

A jelenlegi varrónői létszámot több okból – és ebből csak egy a még országszerte előforduló zugvarrodák szürke zónája – lehetetlen pontosan meghatározni, a becslések 30–50 ezer fő közöttire teszik a TCLF-szektorban dolgozók számát, a KSH 2020-as adatai 44,1 ezer embert mutatnak, a 2022-es statisztikák szerint a legalább öt főt foglalkoztató vállalkozások körében ez harminc-egynéhány ezer fő, „és mivel ezres nagyságrendben vannak olyan cégek, akik nem érik el az ötfős lélekszámhatárt, az, hogy negyvenezren innen vagy felül dolgoznak a szektorban, bizonytalan” – beszélt a statisztikák korlátairól Molnár Ernő, a Debreceni Egyetem gazdaságföldrajz-tanára, aki bő egy évtizede kutatja a TCLF-szektort. A szakemberek szerint a foglalkoztatottak akár 20 százaléka azért sem jelenik meg a nyilvántartásokban, mert sok cég nem ebben az ágazatban van nyilvántartva. A legtöbb működő cég kis- és középvállalkozás, a női munkaerő aránya pedig meghaladja a 80 százalékot. A teljes cikket itt találja.

Félmilliós kabátokat varrnak, minimálbéren élnek

Ezerkilencszáznyolcvanat írunk. Zsuzsanna befejezte az általános iskolát egy Fejér megyei faluban, kezébe vette a bizonyítványát, és nem sokat töprengett, hogyan tovább. Az utcájukban volt egy varroda, oda készült. Augusztusban ült le az első varrógépe mellé, és 42 év után állt fel az utolsó mellől. Közben a gyes időszakát és egy rövidebb kényszerleállást leszámítva folyamatosan varrt. 19 évesen ment férjhez, ekkor pár házzal közelebb költözött a varrodához, éveken át tulajdonképpen a szomszédba járt át dolgozni. Most 57 éves, 2022 novemberében ment nyugdíjba, de nem szakított örökre az egész életét átszövő munkával, két varrógépén időnként ma is varr.

A közel fél évszázad alatt előfordult néha, hogy Zsuzsanna elképzelte, kik hordhatják az általa készített ruhákat. Olyan emberekre gondolt, akik egy pláza üzletében vásárolnak. Egyszer egy dunaújvárosi butikban meglátott egy vászonnadrágot és felismerte, hogy azt ő varrta. Ez jó érzéssel töltötte el. Megkérdeztem, hogy a varrónők általában tudják-e, mennyibe kerülnek a ruhák, amiket készítenek. „Nem. Ránk ez nem is tartozik.”

Nem minden varrónő osztja ezt a véleményt: „Itt a lányok nagy zsiványok: amint bejön valami termék, az az első, hogy megnézik, mennyibe kerül. Két perc alatt megtalálják a neten. Mondjuk, ők nem tudják a vállalási árakat, mert azt nem adhatjuk ki. Ezeket az árakat csak mi tudjuk a varrodavezetővel. Annak a kabátnak, amit mutattam, 570 ezer forint az ára, mi meg kaptunk érte 23 ezer forintot” – mesélte egy budapesti varroda vezetője.

A legtöbb magyar varroda a hazai piacra is varr és a legismertebb európai márkák vagy kevésbé ismert prêt-à-porter, prémium- és luxusmárkák megrendeléseit is készíti bérmunkában. (Ez is az oka annak, hogy a varrodák a hazai márkák kisebb szériáit nehezen vagy csak drágábban vállalják el, mivel közben a környező országok olcsóbban dolgozó varrodáival is fel kell venniük a versenyt.) A bérmunka legtöbbször úgy néz ki, hogy az alapanyagot, a gyártási know how-t és az egyéb ismereteket a külföldi – jellemzően német, francia vagy olasz – brand adja. A magyar cég közvetlenül tőlük vagy az Elegant Designhoz hasonló magyar logisztikai központoktól kapja meg az alapanyagot, az előírást és akár a kellékeket is a munkavégzéshez. A termékért bérmunkadíjat kap.

Ez a foglalkoztatási forma bőven rejt magában kockázatot Kokasné dr. Palicska Lívia, a Magyar Könnyűipari Szövetség elnöke szerint: „Ha nem áll rá valaki saját kollekciókra, akkor bérmunkából hosszú távon nehéz megélni. Már csak azért is, mert a bérmunkáltatók politikai, gazdasági és egyéb kockázatok miatt mindig mozognak. Ha holnaptól olcsóbb neki Moldáviában gyártatni, akkor azonnal megmozdul arrafelé. Annyira árérzékeny mindenki, hogy a termelés helyszíneit mozgatja a kelet-európai régióban.” Az pedig minden szereplő számára egyértelmű, hogy a külföldi tőke addig áramlik ide, amíg alacsonyak a bérek és az adózás. Amint olcsóbb lesz máshol gyártatni, akár 20-25 éves munkakapcsolatok is mehetnek a kukába.

A teljes cikket itt találja.

Hasonló gondok

A másik két országhoz hasonlóan a szerb fiataloknak sem vonzó, hogy a minimálbérért gürcöljenek, amire a válasz a Lengyelországban és Magyarországon alig-alig felbukkanó kölcsönzött munkaerő: a varrodákat egyre inkább megtöltő indonéz, nepáli, bangladesi varróknak és varrónőknek a havi 48.000 dinár is elegendő fizetés. Az érintett iparági szereplők Magyarország és Lengyelország EU-tagságának tulajdonítják, hogy amint ebben a két országban a kölcsönzött munkaerő megkapja a hivatalos papírjait, másnapra gyakran köddé válik – és csak valamelyik nyugat-európai nagyvárosban kezd körülötte oszlani a köd. Lengyelország próbálkozott ugyan Ukrajnából és Fehéroroszországból munkaerő-behozatallal, de a problémát ez sem oldotta meg: kevesen voltak, és a szaktudásuk sem volt elegendő.

Mindhárom országra jellemző, hogy a hazai és a nemzetközi piacra is gyártanak, és ebből fakadóan ki vannak szolgáltatva a nyugat-európai megrendelőknek. Több magyar és lengyel beszélgetésben említették a szakmabeliek, hogy a nyugati márkák képviselői tisztességtelen árakat tartalmazó szerződéseket kényszerítenek ki a kelet-európai gyártóktól.

„A gyár tulajdonosa a falhoz van szorítva, nem akarja elveszíteni a vevőket, ezért belemegy ezekbe, hogy fenntartsa a céget, így viszont nincs pénze kifizetni a munkásokat” – mondta Joanna Szabunko, a lengyel Tudatos Vásárlók Egyesületének munkatársa.

A magyar varrodavezetők pedig azt magyarázták nekünk, hogy áron alul egyszerűen nem tudnak elvállalni egy-egy munkát, mert akkor abból nemhogy jövedelem és profit nem lesz, hanem fizetések sem.

Bár a nyugat-európai bérvarráson túl mindhárom ország varr állami intézményeknek, különböző karhatalmi szerveknek és saját piacra is dolgoznak; ám míg a lengyel fogyasztókra jellemző, hogy kifejezetten keresik a hazai márkákat, a magyarok és a szerbek még mindig inkább a nagy világmárkák bűvöletében élnek. Így e két országban lényegesen csekélyebb a hazai megrendelések kiszolgálása.

A szerbiai állapotokat részletesen bemutattuk első négy cikkünkben. Ezeket megtalálhatja itt, itt, itt és itt.

Cikksorozatunkat részben azért indítottuk, hogy megtudjuk, itt, Kelet-Közép-Európában is tapasztalhatók-e olyan emberi jogi visszásságok, kizsákmányoló munkakörülmények, amilyenekről rendszeresen érkeznek hírek a Távol-Keletről és afrikai varrodákból. Különösen 2013 áprilisa óta foglalkozik a világ a ruhaipar globális válságával, amikor konstrukciós hiba és túlterhelés miatt összeomlott a bangladesi Savarban található Rana Plaza. A katasztrófában 1134-en veszítették életüket, köztük gyerekek, akik ekkor az épületben lévő óvodában voltak; és több mint 2500 ember megsérült. Egy német szervezet 2019-ben egy Európa legismertebb fast fashion márkáinak varró Srí Lanka-i varrodában tanulmányozta az ott dolgozók munkakörülményeit. Az ott tapasztaltak szerint a varrónők heti 80 órát dolgoztak, és ebből 35 óra túlóra volt; miközben a törvény legfeljebb heti 45 órás munkaidőt és 12 órányi túlórát engedélyez (ami önmagában is rengeteg). A textilmunkások egy része még a törvényes minimálbért sem kapta meg, noha a megélhetésükhöz ez sem lett volna elég.

Bár a helyi minimálbéreket Kelet-Közép-Európában sem mindig keresik meg a varrónők; ugyanakkor a távol-keleti hírekből ismert embertelen kihágásokkal ebben a régióban nem találkoztunk, a munkakörülmények terén pedig mindhárom országban a zaj és a forróság volt a legjellemzőbb – semennyire sem elhanyagolható – gond. Így, bár a helyzet cseppet sem szívderítő, Lengyelország, Magyarország és Szerbia messze nem Srí Lanka és nem is Banglades.

Szerzők: Vitéz Barbara, Telex

Összeállította: Tómó Margaréta

Fotók: Jakub Włodek / Gazeta Wyborcza / Telex, Bődey János / Telex

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.

Bődey János / Telex