Hét könyve jelent meg az elmúlt tíz évben. Horvátországban született, de Vajdaságban él csaknem negyven éve. Nyolc éve, hogy egyetlenegy könyvbemutatója sem volt a tartományban, miközben Márai-, József Attila-, Arany János-díjjal tüntették ki, megkapta a Magyarország Babérkoszorúja elismerést, most pedig Prima Primissima-jelölt. Az íróval, költővel, műfordítóval topolyai otthonában beszélgettünk.
A Prima Primissima-jelölés legújabb kötete kapcsán érte. A fiú, miközben csak az Ünnepi Könyvhétre jelent meg, hetek alatt óriási népszerűségre és sikerre tett szert. Első bemutatója Szegeden volt, ahol Kontra egyetemi éveit töltötte, majd a budapesti Kossuth Klubban a kiadó, a L’Harmattan szervezésében, végül a Magyarság Házában egy hónappal ezelőtt ismerhette meg a közönség. A könyvben eredeti helyszínek, őszinte történetek sora olvasható, amelyben felismerhetünk valódi helyszíneket, helyzeteket s talán önmagunkat is.
A Prima Primissima díj jelölése már önmagában egy elismerés. Milyen érzések kavarognak Önben?
– Minden díj meglepetés. Én egyik díjam odaítéléséről sem tudtam előre. Ezeket szakmai testületek ítélik oda, többkörös titkos szavazások zajlanak. A Prima Primissima díj valóban elfogulatlan, tíz kategória van, és minden kategóriában három Primát jelölnek. Én már nem veszíthetek, hiszen az égbe lövő nyilas ezüst szobrát már biztosan megkapom. December elsején adják át Budapesten a Művészetek Palotájában. Ez a kis szobor szimbolizálja az írói tehetséget. Ezzel tökéletesen megelégszem. Ha az életben nem kapok többé soha semmit, már elégedett vagyok. Magyar író nagyon kevés mondhatja el magáról, hogy mindezeket a díjakat megkapta, amelyeket én.
A fiú – a köteten ismét egy festmény. Ez egyfajta önarckép egyébként?
– Modigliani festménye. Ráment erre néhány hónapom, mire több ezer képből megtaláltam. Nem is annyira ismert, de azt kell mondanom: ez most már következetes. A könyveimre mindig egy képzőművészeti alkotás kerül. Valahogy ösztönösen jött ez így.
Az a fiú, akiről a könyv szól, már kiskorában tudta, hogy író lesz?
– Igen. Kisfiú voltam, amikor a nagyszüleimnél a diófa kérgére metszegettem valamit, és az már egy vers volt. Fogalmam sem volt akkor, hogy mit csinálok, a nagyszüleim álltak mögöttem, s csak néztek. Amikor szigorlatoztam Szegeden, akkor csomó regényt nem volt időm elolvasni. Nagyanyámmal leültünk egy délután, és elmesélt öt-hat regényt szereplőkkel, részletesen. Nagyon szeretnék nyolcvanévesen én is ilyen memóriát. Ott voltak ők, a család a háttérben mindig mögöttem. De nem úgy, hogy tapsoltak nekem, hanem egy érdeklődő biztatást kaptam, s nem elkényeztetést. Keményen munkára fogtak, kiskoromtól kezdve vittek a szőlőbe.
Azt mondja, meglepte a könyv sikere. Ön szerint miben rejlik a népszerűsége? Mi a titok?
– Az emberek fölfedezik benne saját magukat. Hiszen A fiú azért mégiscsak rólam szól. A személyességét veszi észre az olvasó. Azt, hogy eredetiek a helyszínek. Pécsett jártam gimnáziumba, az a világ is benne van, az osztálytársak, a Latinóra című novellát említhetem, de Szeged is, ahová egyetemre jártam, angol–magyar szakot végeztem. Leírtam, hogy milyen volt egyetemistának lenni Szegeden a nyolcvanas évek elején, a Lidércek a téli éjszakában című novellából kiderül. Mindenki, aki szerepel benne, mind hiteles. Egészen a transzcendensig jut el a könyv, a végén már szinte az élet értelmét feszegeti. Egy kicsit átíveli az életemet. S ezzel még nem árultam el, hogy pontosan miről is szól a kötet. Nem lőttem le a poént, mert a könyvben akadnak poénok is. Szeretem, ha lehet mosolyogni, és néha nevetni is. Lehet ironikus dolgokat észrevenni benne, mert sokféle hangulata van, ahogyan nekem is nagyon sokféle kedvem volt, amikor ezt írtam.
Hogyan születnek ezek a történetek? Napközben jegyzetek készülnek, és végül összeáll egy történetté?
– Ha valaki látná, amikor írok, akkor elcsodálkozna, hogy én nem figyelek az ujjaimra. Persze olvasom a sorokat, de nem a betűket nézem, vagy a sorokat, hanem a történet pereg a fejemben. Képes vagyok nagyokat nevetni írás közben, és remélem, hogy az olvasó is elneveti magát. Nem múlik az idő, amikor írok. Este szoktam elkezdeni, és ez megszállottság, hiszen nem tudom, meddig fogok alkotni. Persze a történet akkor már a fejemben kialakult, és igazából az már a könnyebb rész, amikor csak gépelek. Napközben, amikor eszembe jut, fogok egy darab papírt, és bizony éjszaka is fölkelek, és leírom, mert éppen eszembe jutott a hősöm neve, ami után egész nap kutattam. Egy csomó cédula, fecni, mint az avar, hever körülöttem. Előfordul, hogy kint már hajnalodik, látom a kertet, s azt veszem észre, hogy már a farkasok órájába léptünk. Drámai ez az időszak, hisz akkor hal meg a legtöbb ember, akkor születik a legtöbb gyerek, akkor indul el a legtöbb gyilkos az útjára. Misztikuma van, és hiszek ebben a mágiában, ez hajt engem, előrevisz. S lehet, hogy akkor kell abbahagyni az írást, mert már reggel lesz. Természetesen a szöveggel úgy vagyok, hogy az soha nincs készen. Mikor ezt elmesélem, akkor úgy tűnhet, olyan könnyű megírni egy történetet, de ami utána jön, az megint nehéz. Igazából ennek a könyvnek az esetében is úgy volt, hogy még az utolsó pillanatban is visszaszaladtam az utcasarokról egy sort kijavítani, vagy egy mondatot vagy egy betűt. A legnagyobb dicséret, hogy Nagy Koppány Zsolt most azt írta a kritikájában: ez a könyv hibátlan. Ez tőle azért dicséret, mert ő is író, szerkesztő, és nagyon sokat ad arra, hogy ne találjon a munkájában senki betűhibát se. Ez a megszállottságnak a másik része. A tehetség egy vékony szelet a történetben. Az összes többi az a szakmai tudás és a munka. Az író nem a tehetségével foglalkozik, hanem a könyvével.
Említette, hogy egészen a transzcendensig elmegy a történet. Korábban is foglalkoztatta az élet értelme?
– A legelső könyvem igazából, amivel föltűntem az irodalomban, az a Drávaszögi keresztek. Megnyertem vele egy regénypályázatot. A legelső prózakötetem, és az mindjárt egy regény, amivel a szülőföldemnek akartam emléket állítani. A nagyszüleim történetét írtam meg, ami átíveli szinte az egész XX. századot, legalábbis a ’80-as évekig. A holtak története egymásba fonódik, ahogy végigjárom a temetőt, és szinte minden sírhantnál megállok, és elmondom a történetét. Az élet értelme mi lenne más, mint az életfa, illetve annak a gyökerei, ami legyökerezik egy temetőben a sírhantok alá? Már itt fölvetődött bennem az, hogy mindig az igazat írjam meg. Azt gondoltam, ha nem így teszek, akkor nem fognak hinni nekem. Ez egy elég naiv föltevés egy írótól, aki elvileg mindig fikciót ír, és mindig megdöbbennek az emberek, amikor megkérdezik tőlem, hogy hány százalékban igaz az, amit leírtam. A Drávaszögi keresztekben le nem mertem volna írni egyetlen szót sem, ami nem igaz. Talán az írók erről nem szoktak, vagy nem szeretnek beszélni, hogy hány százalékban igaz, amit leírnak. Én általában nem találom ki még a szoba berendezését sem. A valóságból rakom egymás mellé a részeket, és így építkezik a próza, ami műként és irodalomként megállja a helyét. Az nem egy lényegi kérdés, hogy a történet igaz-e, hanem az, hogy irodalomnak jó-e, hogy hogyan írta le az író azt az igazat.
A magyar sajtó egyébként úgy jellemzi Önt, mint horvátországi magyar írót. Önmagát hogy látja? Hol van otthon ebben a soklakiságban, amit megélt az élete során?
– Mindenkit besorolnak akkor is, ha ő azt nem akarja. Sokáig tiltakoztam ellene, és rájöttem, hogy nem érdemes. Ha én Horvátországban születtem, akkor életem végéig horvátországi magyar író leszek. Horvátországban íróként tartanak számon. Horvát nyelven is megjelentem. A Horvát Írószövetség vitt el a lipcsei könyvvásárra, amikor Horvátország volt a díszvendég. Amikor viszont Frankfurtban Magyarország volt a díszvendég, akkor Magyarország vitt magával. A horvátok azért, mert horvát író vagyok, a magyarországiak azért, mert magyar író vagyok. És természetesen itt is, és ott is német nyelven volt irodalmi estem. Ez a sokfelé tartozás, ez jellemző lett egészen odáig, hogy most Topolyán élek, ingázom Budapest és Topolya között, mert a legtöbb dolgom Budapesten van. Tagja vagyok a Magyar Művészeti Akadémiának, ez is sok kötelezettséggel jár. Nekem ez lett a természetes életmódom, hogy itt alkotok, mert Topolya jó élettér erre. Itt van egy kertem, ahol mindennap legalább három órát töltök. Rengeteg mindent ültetek. Növényeket, virágokat, bokrokat, fákat. Ez lett a hobbim.
Vajdaságban viszont húsz éve nem jelent meg könyve. Hogyan látja a vajdasági magyar kulturális, irodalmi létet, életet? Ilyen szempontból itthon érzi-e magát?
– Mindjárt mutatok egy könyvet, az Idegen című regénytrilógiámat. Ennek is egy festmény van a címoldalán. Egy faunt ábrázol, Arnold Böcklin festménye. Ő is egy idegen. Én tökéletesen idegennek érzem magam, és jól érzem magam a bőrömben így. Azért is mondtam, hogy nem szeretem a beskatulyázásokat. Gyakran hívnak haza, Eszékre. A szülőföldem Horvátország. De nyilván nem vagyok ott, és folyamatosan igazából nem vagyok sehol, hogy azt mondhatnám, hogy ez a hazám, vagy ez az otthonom. Nekem ilyen nincs. A könyvem borítójára odaírtam, hogy Idegen, és ilyen identitás létezik szerintem. Én ezt elfogadom, és nagyon jól érzem magam. Az, hogy mi minden történt a pályám során, azon mindig fölülemelkedem. Azért nem is részletezek semmit, mert minden író pályáján előfordult az, hogy féltékenyek voltak rá, hogy elgáncsolták, hogy méltatlan helyzetbe került. Aztán amikor fölülemelkedett, akkor rájött, hogy ezen nem érdemes rágódni, mert azok, akik valami rosszat tettek vele, nem hoztak létre semmi jobbat. Amikor eltávolítottak egy írót, akkor nem tudták mással helyettesíteni, mert az író nem pótolható egy másikkal. Inkább az lesz a következménye, hogy az az orgánum elsatnyul, elhervad, megszűnik, jelentéktelenné válik. Azzal nem tesznek jót, ha azt gondolják, hogy leszedhetnek egy írót a sakktábláról, és a játszma ugyanúgy folytatódik. Sokszor eljátszották ezt az irodalmi életben, de soha nem vált be. Inkább sajnálni kell azokat a lehetőségeket, azokat a műhelyeket, amelyeket ilyen módon felszámoltak, mert aki később csinálta, nem tudta újrateremteni. Őszintén sajnálom, hogy nincsenek olyan erős műhelyek, ahol Vajdaságban publikálni érdemes lenne.
Olyan közegben, ahol megmondják, kinek a könyve jelenhet meg, és kié nem, milyenné válik így az irodalmi élet?
– Provinciálissá. Viszont nekem nincs időm ezzel foglalkozni. Nem tudom, hogy a Vajdaságban milyen élet folyik, azért, mert nem veszek benne részt. A Vajdaságban a nevemet nem írják le nyolc éve. Magyarországon havonta van író-olvasó találkozóm, Vajdaságban nyolc éve nem volt. Akkor most én mit mondjak a vajdasági magyar irodalomról? Nyilván egy árva szót sem fogok. Örömmel megyek bárhová, ahol megbecsülnek és kedvesen fogadnak.
