Száraz falevél sercen, de ezt a hangot egy dió roppanása elnyomja. Hirtelen megtörik a csend, egy pillanatra mindenki odanéz, de amikor két másodperc után kiderül, semmi fontos nem tört el, csak egy már megpenészedett dió volt az áldozat, mindenki ismét a saját feladatával foglalkozik.
Friss víz és új virág kerül a vázába, a kis seprű segít eltüntetni a mohát a márványról, a gyomírtó szétszórása majd csak napok múlva fejti ki a hatását. Közben cserélődnek az emberek, újak érkeznek, akik biccentenek azoknak, akik már az autójuk felé igyekeznek. Régi ismerősök futnak össze: „No, hát ti is itt? Mi is itt, jöttünk, de megyünk is, félünk, a határon sokat kell majd várni. Hogy vagytok, jól vagytok?” Az illendőség generálta felszínes beszélgetések olyanok között, akik régen barátok voltak, ma viszont már csak ismerősök, az élet szele több ezer kilométerre fújta őket egymástól.
Aztán az egyik középkorú férfi a temetőben megszokott suttogás helyett hangosan azt mondja a mellette állónak:
– Látod, milyen érdekes a mi nyelvünk. A sírok között sírok. Érted, ugye?
– Persze, értem. Nekem is kicsordult egy könny a szememből. Én is sírok a sírok között. Hazamegyünk?
– Haza. Csak előtte igyunk meg egyet a szeretteink egészségére, akik már nincsenek velünk, mert hiába hittem, hogy a hiányuk okozta fájdalom egyszer majd elmúlik, úgy néz ki, ez soha nem fog megtörténni.
