Van-e vajon olyan ember a Földön, akit az égre tekintve ne foglalkoztatott volna a világegyetem, a csillagos égbolt, a Hold, a bolygók, csillagképek, vagy éppen az, hogy vajon van-e élet a Földön kívül? Ha van is ilyen, akkor annak dr. Kiss László csillagász minden bizonnyal felkeltené az érdeklődését. Lenyűgöző stílusa magával ragadja a nézőt, a hallgatót és reményeim szerint olvasót is. Őszinte rajongása a világegyetem iránt minket is magával ragadott. Dr. Kiss László horgosi születésű tudósember, akinek küldetéstudata, hogy közelebb hozza az emberekhez a tudományt és a tudósokat. 

– Nekem az a fixa ideám, hogy ne elefántcsonttoronyban ülő fura kockákként tekintsenek az emberek a tudósokra, hanem mint hús-vér emberekre, akik adott esetben ugyanolyan problémákkal küzdenek a mindennapokban, mint más emberek, csak éppen a munkájuk a tudományhoz köti őket – mondja László.

Horgoson nőtt fel, és a csillagos égbolt szépsége elég korán megragadta a figyelmét. Ennek egyik erős oszlopa egy könyv volt, Fred Hoyle Csillagászat (Astronomija) című kiadványa, amit a családi legendárium szerint egy házassági évfordulóra vett az édesapja az édesanyjának. 

– Hogy miért, nem tudom, mert anyámat egyáltalán nem érdekelte a csillagászat. Tele volt sok szép színes képpel, ami Lacikát viszont nagyon érdekelte. Amióta az eszemet tudom, azt lapozgattam, de szerettem volna a saját szememmel látni mindazt, ami a könyvben volt. Tízéves koromban a nővérem a saját zsebpénzéből vett nekem egy távcsövet a szabadkai sétálóutcán. Az optika boltból egy Turist monokuláré volt ez. Ezzel leginkább a holdat nézegettem, állvány nem volt hozzá. Mindmáig fel tudom idézni, hogy a frissen mázolt ablakkeretnek támasztottam a 3 cm-es távcsövet. Most is érzem a festékszagot, nagyon mozog a kép, 1982 augusztusát írjuk. Látom a Holdat, és érzem a mázolt festékszagot. Ez volt az, ami a valódi távcsöves nézelődés felé elindított. Négy évvel később már egy keletnémet távcsőkészletet kaptam. Később már én magam is építettem, vásároltam. Amikor 1991-ben részt vettem az utolsó nagy jugoszláv fizikai diákolimpián Skopjéban, az akkor kapott pénznyereményből is távcsövet vettem, hússzor hatvanas binokulárt, ami máig megvan, és a kedvenc távcsövem. A szabadkai ócskapiacon vettem talán háromezer dinárért. Még egy tiszta emlékem van gyermekkoromból: októberi, ködös este, csillagos égbolt, 1986. Kint állok, és világítok a zseblámpámmal, és közben azon gondolkodom, hogy küldöm ki a fotonokat a világűrbe, és minden évben egy fényévvel távolabbra kerülnek. Most pedig 37 fényévre jár egy-két foton, amit talán nem nyelt el közben semmi. Ez az a tudat, ami a kozmosszal való összefonódottságomat mutatja, a legjobban leírja azt, hogy mit érzek a csillagos égbolt kapcsán.  

Eltelt csaknem negyven év, és közben elképesztő technológiai fejlődés ment végbe. Hogyan érezte magát közben, hogyan hatott ki a munkájára?

– Borzalmasan érzem magam a technológiai fejlődés miatt, megmondom őszintén. Gyakorlatilag 10–15 évente elavul, amit az ember megtanult. Én tulajdonképpen lézerfizikus szerettem volna lenni, azt gondoltam, hogy a csillagászat csak a hobbim lesz, de Szegeden összefutottam a háború miatt Szathmáry Károllyal, akitől kértem igazolást, hogy a szegedi Csillagvizsgáló Alapítvány ösztöndíjasa vagyok, ezért nem vonultam be katonának 1991-ben, hanem mentem Magyarországra. A szegedi csillagvizsgálóban ma már teljesen elavult technológiával kezdtem el a csillagok fényességét mérni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a legkisebb felhő megjelenése esetén is használhatatlan volt az a felszerelés, de így is évente 60 éjszakán át kinn voltam, és néztem az eget. Akkor megtanultam egy technikát, értem is el tudományos eredményeket, cikkeket írtam, megírtam a PhD-met. 2002-ben aztán kimentem Ausztráliába, ahol már más műszerekkel dolgoztam, és szinte a semmiből kellett kiépítenem a tudást. Sokat programoztam, csillagok színképelemzésével, masszív adatok elemzésével foglalkoztam, szoftvereket írtam. Vagyis meg kellett tanulom programozni, fizikus csillagászként pedig a problémamegoldáshoz való hozzáállásom segített át a nehézségeken. A hetedik évben pedig, amikor már a hazatérés feltételeit próbáltam előteremteni, részt vettem a Kepler-űrtávcső kidolgozásában, 2009-ben pedig a NASA űrtávcsövének kidolgozásában. A csillagok rezgéseinek vizsgálatát vállaltuk magunkra, de az űrbéli fényesség méréseinek adataira alapozva. Azt kell tudni, hogy míg Szegedről százalékos pontossággal, addig a világűrben pedig százszor, ezerszer pontosabban lehet mérni a fényességet. Olyan fizikai jelenségeket lehetett kutatni, amikről korábban azt hittem, hogy a sci-fi kategóriába tartoznak. Amikor Budapestre visszatértem, akkor űrfotometriai adatok elemzésére álltam rá. Ez megint teljesen más megközelítést igényelt. Évtizedenként újra kellett tanulnom a dolgokat. 2016-ban aztán utolértek a menedzseri feladatok, onnantól kezdve tudománymenedzselés a munkám, 2019-ben a Csillagászati Központ főigazgatójává választottak. Három kutatóintézetem, két földtudós meg egy csillagász van, mindegyik saját igazgatóval, 2,5 milliárd forintos költségvetéssel, 185 munkavállalóval működik – ebből 140 tudós –, ezen feltételek mellett vezetem őket. Tudományra így kevés idő jut, de a szakmában rendkívül sok szerepet vállalok. A nemzetközi szaklaptestületében aktív vagyok, sokat utazom. Manapság évente 8–10 nap jut kutatásra, de témavezetett diákjaimon keresztül mégiscsak érezhetem úgy, hogy a közös munkának köszönhetően nem szakadok el ettől, hanem megteremtem a munkafeltételeket a számukra. 

A világegyetem kapcsán a laikusban talán legtöbbször felmerülő kérdés, hogy vajon a Földön kívül van-e valahol élet.

– Az exobolygók kutatása pontosan ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik, én magam is végeztem ilyen típusú kutatásokat. Mivel a tudomány-népszerűsítés is nagyon fontos a számomra, megállapíthatom, hogy a fekete lyuknál is szexibb téma – ha fogalmazhatok így – a Földön kívüli élet. A Spacejunkie csapatával beszélgettünk ennek kapcsán, és a videómegosztón 400.000-es nézettséget ért el a 2,5 órás beszélgetés, ami azt jelenti, hogy nagyon érdekli ez a téma az embereket. A James Webb-űrtávcsövön 25 évet dolgoztak, és 12 milliárd dollárt költöttek rá, és ez 2021-ben napköri pályájára állt. Két év telt el, még sincs még olyan adat, ami bizonyítaná, hogy van élet máshol is. De az ígéret szerint néhány éven belül lesz.

Felsorolni is nehéz a rengeteg elismerést, amit korábban kapott, most pedig Prima Primissima díjra jelölték. Hogyan viszonyul a díjakhoz?

– 1991 és 2012 között bármit megpályáztam Magyarországon, azt megnyertem. Az ausztráliai kutatás is így jött létre. Amikor hazatértem, akkor jöttek a szakmai elismerések: a Magyar Tudományos Akadémia 2013-ban megválasztott a levelező tagjai közé, hat évvel később lettem rendes tagja. Ez azért nagy szó, mert korábban 39 évig nem volt csillagász akadémikus Magyarországon. 2019-ben Széchenyi-díjjal ismerte el a magyar állam a tudományos munkámat, és erre azért vagyok külön büszke, mert az indoklásban benne van az oktatási és a tudománykommunikációs munkám is. A Vajdasági Tehetségsegítő Tanács a tehetség nagykövetévé választott. Prima díjasnak lenni azért is különös, mert több mint 800 jelölés érkezett az idén, tíz kategóriában harmincan részesültek Prima díjban. A népszerűsítő törekvéseim miatt én bízom benne, hogy közönségdíjas lehetek. Ez azért furdalja az oldalamat, mert a küldetéstudatom talán a tudomány népszerűsítése.

Nincs elég utánpótlás? Nem érdekli a fiatalokat a tudomány?

– A csillagászatban az a jó, hogy nagyon jó az utánpótlás, de ezen dolgozni kell. A kutatóközpont szervezője a diákolimpia előválogatójának, ennek köszönhetően pedig foglalkozunk középiskolásokkal. A legjobb volt diákjaim között ma már van intézményvezető, kutatómérnök és sorolhatnám. A legjobbak már középiskolásként feltűntek. Elindítottunk egy csillagászati demonstrátori rendszert, aminek a célja, hogy ne gyorsétteremben dolgozzanak, hanem hetente egy alkalommal jöjjenek hozzánk, és irányított kutatómunkát végezzenek ugyanannyi pénzért, mintha gyorsétteremben dolgoznának. Idén egy helyre lett volna költségvetési pénz, végül 13-at felvettünk, de 22-en jelentkeztek. A csillagászat még mindig kitart azzal, hogy a legjobb diákokat bevonzza. Persze nem kell csillagásznak lennie mindenkinek, de én munkanélküli csillagászt nem ismerek, és abban a helyzetben vagyunk, hogy válogatnunk kell a legjobbak közül. Sajnos a fizikatanári szakma elismertsége és megbecsültsége olyan alacsony szinten áll, hogy nagyon nehéz oda utánpótlást találni. A csillagászat érdekes, integráló tudomány, aminek az eredményein keresztül lehet magyarázni matematikát, fizikát, kémiát, földtudományt, de még informatikát is. Vagyis népszerűsítő zászlóshajója lehetünk a természettudományoknak. Nagyon szeretném, ha a hétköznapokban a tudomány is szexi lehetne, vagyis elismertséget nyerne a nagyközönség által.

Sarki fény az Alföldön?

Sarki fény Budapesten (Kiss László fotója)

Utoljára húsz éve volt olyan erős és látványos sarki fény Magyarország fölött, mint a minap éjszaka. A szokatlanul erős fénylés nemcsak bennünket, átlagembereket nyűgözött le, de hatására felbolydult a csillagászati szakma is. A következő egy-másfél évben várható (lehet) még hasonló. D. Tóth Krisztának a wmn.hu-n dr. Kiss László beszélt arról, hogy ami ilyenkor történik, az valóban ritka jelenség-e, és hogy miért piros hazánk egén az, ami északon inkább zöld, és ennek van-e hatása az életünkre. 

„Időnként a Napunk pöffen egy nagyot, és emlékeztet arra, hogy az űridőjárás egy látványos jelenség” – mondja nevetve Kiss László csillagász-fizikus. Ő maga például XIII. kerületi társasházi lakásának ablakából, a nyolcadik emeletről készítette a fönt látható fotót egy okostelefonnal. 

Utoljára 2003. november 20-án, tehát szinte pontosan 20 évvel ezelőtt volt hasonlóra példa.

Az északi félteke sarki fényét állítólag Galileo Galilei csillagász nevezte el Aurora Borealisnak (a déli féltekén e fény neve Aurora Australis). A jelenséget a Nap tevékenysége okozza.

A naptevékenységnek van egy ciklikussága, melynek periódusa 11 év, és a jelenlegi aktivitás maximuma 2024/25-ben várható, nem pontszerűen, hanem néhány hónap alatt elhúzódóan. 

És hogy miért pirosas, miközben a „klasszikus” északi fényt mutató fotókon, amelyek Grönlandról, Izlandról vagy épp Norvégiából érkeznek, inkább zöldes, esetleg lilás? A válasz egyszerű: azért, mert itt csak a felhő tetejét látjuk, ami piros.