Pár hete fejeződött be az Anyacsavar elnevezésű irodalomterápiás csoportom horgosi állomása. Szabadka, Topolya és Magyarkanizsa után ez volt a hatodik hétalkalmas folyamat, amit az anyaság témakörében tartottam. Noha a lila ködben úszó Instagram-fiókokon túl a közösségi médiában is egyre több szó esik az anyává válás nehézségeiről (gondoljunk csak Ráskó Eszter stand upos Matrjoska vlogjára vagy a Nem akarok beleszólni trió videóira), még mindig számos társadalmi elvárás és tabu övezi ezt a témát.

Amikor lassan két éve útjára indítottam az Anyacsavart, éppen ennek a megtörése motivált: szerettem volna, ha a nők elfogadó légkörben tudnák megosztani egymással a tapasztalataikat, anélkül, hogy az tanácsadásba vagy versenyzésbe torkollana.

A játszótéren más édesanyákkal beszélgetve gyakran tűnt úgy, mintha a gyermekük világrahozatala a harctéren átéltekhez hasonló, szinte kötelezően poszttraumatikus stresszel járó élmény lenne, „amit túl kell élni”. Be kell menni a kórházba; engedelmeskedni kell a nővéreknek; hagyni kell, hogy a nőgyógyász oxitocininfúziót kössön be, magzatburkot repesszen, méhszájat tágítson, epidurális érzéstelenítést adjon, gátmetszést ejtsen, sürgősségi császármetszést végezzen; bele kell törődni, hogy a születése után azonnal elviszik a csecsemőt; hallgatni kell, miközben a védőnő kétségbe vonja a gyermekágyas szoptatási képességét. A kimutatások szerint Szerbiában minden negyedik csecsemő császármetszéssel jön a világra, minden második pedig epidurális érzéstelenítéssel.

Megfelelő információk és támogatás híján az országban mindössze a babák 12,8 százalékát táplálja az édesanyja kizárólag anyatejjel élete első hat hónapjában – és erre gyakran éppen az ötven évvel ezelőtti szakkönyvekből tanult gyerekorvosok buzdítják őket az Egészségügyi Világszervezet friss ajánlásaival szembemenve. Szintén beszédes adat került nyilvánosságra az ÉLET-MÁS-KÉPP Közhasznú Alapítvány Puroszné Nagy Magdolna által vezetett kutatásából: az online kérdőív 420 szerbiai kitöltőjének szülésélményátlaga egy 1-től 10-ig terjedő skálán mindössze 6,86 – összehasonlításképp: a romániaiaké 7,31, a magyarországiaké pedig 7,1. Meggyőződésem, hogy ha ezt a vizsgálatot a tágabb anyaközösségre is kiterjesztenénk, az átlag valahol 4 és 5 között lenne.

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az Anyacsavar csoporttagjai közül mindössze néhányat tudnék felsorolni, aki elégedett volt a szülésével, annál többet viszont, aki szülészeti erőszakot szenvedett el (olvassák csak el Seregély Orsolya nemrég publikált cikksorozatát, vagy nézzék meg Bóka Ida Explicitjének legújabb adását, amelyek szintén hasonló eredményekről számolnak be). „Hiába, ilyen a női sors” – mondták gyakran a beszélgetőtársaim. Nincs a nőiségnek egyetlen más területe sem, ahol ennyire torokszorítónak éreztem az egyetértést nőtársaim önvédelmi mechanizmusként gyakran ismételt szólamai és aközött a konstrukció, azaz társadalmilag intézményesített és szabályozott fantázia vagy – Judith Butler fogalmával élve – fétis között, amit „nőies”-nek neveznek.

A szülés ugyan valóban normatív krízishelyzet, drasztikus medikalizációjával azonban a legtöbb esetben megszűnik az édesanya kompetenciaérzete, vagyis az az érdekérvényesítéshez szükséges erő, amiből az esetlegesen fellépő depresszió során önbizalmat meríthetne. Az öröklött és tanult viselkedésminták – jelesül a tűrés kimondatlan parancsa – azonban nem csupán egy ember életére vannak kihatással, a szülőszobában ugyanis nemcsak gyerek, hanem család is születik. Varga Katalin szerint a traumatikus szülésélmény „nemcsak az adott szülésnél megszülető gyerek közvetlen állapotára hat, hanem felnőttkori egészségére és társas viselkedésére, ideértve saját reprodukciós készségét. Így a megfelelő szülés/születés élményt támogató ellátás generációkon átívelő lehet”.

Ami a katona és a szülő nő pozícióját megkülönbözteti, hogy a háborút a közösség „kizökkent időként” értelmezi, amelynek káoszon alapuló keretrendszerébe számos atrocitás belefér ugyan, ezek brutalitása mégis empátiát vált ki a környezetből, a szülészeti erőszak viszont – a biológiai ismeretek hiánya és az erodálódó, egyre kevesebb anyagi és emberi erőforrással rendelkező egészségügy időhiánya és a dolgozók asszertív kommunikációban való járatlansága miatt – társadalmilag elfogadottnak, sőt a miatta felvett mártírszerep extrém esetben kívánatosnak („annyit szenvedett érte, így még jobban szereti”) számít. Egy frontról hazatérő katona tehát aktív alakítója a történelemnek, vagyis hős, egy kórházból hazatérő kismama viszont passzív elszenvedője a vele történteknek, vagyis legjobb esetben szent.

A szent pózába belemeredve azért elég nehéz hús-vér nőnek lenni, és a legtöbben nem is vágyunk erre. Ezért van óriási szükség az Anyacsavarhoz hasonló közösségekre (amelyek száma szerencsére egyre gyarapodik Vajdaság-szerte), ahol a sisterhood-élményből táplálkozva a csoporttagok a saját közegünkben is létrehozhatnak ilyen támogató köröket. Ahogyan Daniel Stern írja, „az anyaság olyan, mint valami mesterség; minden kezdő anyának tanonckodnia kell, követve valakit (egy »mestert«), aki már túlesett ezen. Az ő feladat nem csak az, hogy tanácsot és információt adjon, sokan inkább az, hogy a kezdő anyát egy megbízható pszichológiai miliővel övezze, amely környezet arra bátorítja, hogy felfedezze saját szülői képességeit. Nevezzük ezt a sajátos pszichológiai környezetet támogató hálózatnak. Egyes klinikusok »megtartó környezetnek« nevezik, azt érzékeltetve, mintha az anyát egy ölelés tartaná.” Most, hogy a gyerekeket már nem egy egész falu neveli, hogy sokféle értelemben elszakadtunk a természetes igényeinktől, ez a „megtartó környezet” különleges erővel bír.

Berényi Emőke