Tizennyolc évesen kaptam életem első és eddig egyetlen intőjét. Az átlagom stabil hármas volt, mint addig szinte mindig. A tanárom azt mondta, észrevette, hogy más tárgyakból jobb jegyeim vannak, itt az ideje, hogy megtanuljam, minden tantárgyból kötelességem ugyanúgy teljesíteni – és behúzott a három osztályzatom mellé vagy nyolc egyest.
Akkoriban, az elektronikus napló létezése előtt úgy, hogy az osztályfőnököm nem mert neki ellentmondani, ezt könnyedén megtehette. Amikor eljött a félév vége, a tanárom az ötöseimet látva megjegyezte, hogy igazából most is intőt kellene adnia, mert bebizonyítottam, hogy eddig nem hülye voltam, csak lusta. Így kaptam tőle életre szóló leckét, igaz, nem a tananyagból, mint szerette volna, hanem emberségből.
„Ötösre tudja az Isten, négyesre tudom én…”
Mindezt annak kapcsán idéztem fel, hogy az elmúlt hetekben ismét hallottam egy pedagógus szájából azt a mondatot, amiről azt hittem, nagyjából harminc éve lejárt a szavatossági ideje: „Ötösre tudja az Isten, négyesre tudom én, ami a könyvben van, az hármast ér, ti pedig legfeljebb kettest kaphattok.” Naivan azt gondoltam, ilyesmit manapság egyszerűen nem illik mondani, de csalódnom kellett. El is gondolkodtam rajta, miért ragaszkodik egy-egy tanár ahhoz, hogy megfélemlítéssel és hatalommal való visszaéléssel teremtse meg az általa tiszteletteljesnek vélt, de valójában csak rettegéssel és elfojtott gyűlölettel teli órai légkört. Vajon mitől félnek ezek a sokszor több évtizedes tapasztalattal rendelkező pedagógusok? Miért nem mernek fenyegetések és viccelődésnek álcázott megalázások nélkül tanítani?
Közhelyszámba megy, hogy a tanár legfőbb munkaeszköze a személyisége. Pont emiatt meggyőződésem, hogy nem való mindenki erre a pályára, ezért is lenne célravezető, ha a tanárképző karokon előzetes szűréseket tartanának, amelyeknek köszönhetően a pszichotikus eseteket nem vennék fel az egyetemre. Létezik persze a gyakorló tanárok számára úgynevezett pszichofizikai tesztelés, de annak kérdőívét még mentális problémákkal küzdő személyek is könnyedén kicselezik. Nyilván ez is a rendszer érdeke: tanárnak lenni ugyanis olyannyira nem jelent presztízst, hogy jó, ha nem kell túl nagy erőfeszítést tenni hozzá. És ha egy eleve kihívásokkal küzdő egyén találkozik azokkal a helyzetekkel, amelyeket egy pedagógusnak nap mint nap meg kell oldania, nem csodálkozhatunk azon, ha idővel valóságos szörnyeteggé válik. Mint a Popper Péter Lélekrágcsálókjában megjelenő figura, akihez az órájára látogató svéd kolléga így szól:
„– Közöttünk felfogásbeli különbség van. Ha az én órámon két gyerek hangosan felröhög, én örülök, hogy jól érzik magukat. Maguk pedig azt gondolják, hogy fegyelmezetlenek.
– De honnét tudjam, hogy nem rajtam nevetnek?
– Kérem szépen, a paranoiát nem az iskolában kell gyógyítani, hanem az elmeosztályon.”
Miként előzzük meg a kiégést?
De nem kell ahhoz mentális betegséggel küzdeni, hogy eljussunk a kiégés állapotába. Intő jel lehet például a tehetetlenség, a reménytelenség érzése, az ingerlékenység, az agresszivitás, a túlzottan erős siker utáni vágy. Túlzok, de ha például az iskola legjobb képességű tanulóját falhoz akarjuk vágni, mert második helyezést ért el egy számunkra fontos versenyen – na, akkor kérjünk segítséget. És akkor is, ha többet vagyunk betegállományban, mint a katedrán, mert annyira legyengült az immunrendszerünk. Keressünk egy kollégát, akiben megbízunk, és akivel megoszthatjuk a kételyeinket – vagy inkább keressünk egy segítő szakembert, aki értő figyelemmel meghallgat, és a kérdéseivel terelget bennünket. Jobb helyeken a pedagógusoknak is jár a szupervízió: ez egy olyan egyéni vagy csoportos személyiségfejlesztő forma, amelyben a munkahelyi személyközi kapcsolatok (jelen esetben: tanár–diák; tanár–szülő; tanár–tanár; tanár–vezetőség) vannak fókuszban, és ahová bevihetjük azokat az aggályainkat, amelyeket az iskolai gyűléseken esetleg nem szeretnénk megosztani.
És hogy miként előzzük meg a kiégést? A humor és az örömfaktor meglelése ebben is sokat segíthet. „Szórakoztasd magad a katedrán, adtam tanácsul egyik igen művelt, de rettegett, sőt gyűlölt kollégámnak, akinek tanárkodása valóságos harmincéves háború volt a diáksággal… Ha a tanárt szórakoztatja az, amit közöl és ahogyan közli, a régi ismeretet a maga számára is újjá teszi azzal, amit olvasott, gondolt hozzá, az óráit úgy eszeli ki, mint kitűnő csínyeket, akkor még ha kicsit elkalandozik is az előírástól, mert maga is szórakozik, igen valószínű, hogy szórakoztatni fogja a hallgatóit is” – írta Németh László A jó tanár című esszéjében. Az, hogy a pedagógus milyen volt, szerinte csak jó tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni. A tanárnak ugyanis fogalma sincs, hogy mikor hat igazán a diákjára: egy gesztussal, egy szóval, egy odavetett félmondattal, amire ő maga általában nem is emlékszik. „Az anyag széthull, más ismeretekbe megy át, a szív azonban őrzi a jó emlékeket.”
A jó iskolában tehát az „anyag” csak eszköz: mediátor, amely lehetővé teszi, hogy két személyiség, tanár és diák semleges területen találkozzék. Ahogyan Vekerdy Tamás is vallotta A tanítás tanulása című jegyzetében: „nem azzal hatunk, amit tanítunk, hanem azzal, akik vagyunk – akivé lettünk magunkon végzett munkánk során éppen eddig a pillanatig –, és azzal, ahogyan vagyunk, létezünk, benne élünk a világban, környezetünkben, ahogy a folyosón megyünk (a tempónk, a tartásunk) figyelő vagy messze (magunkba) tekintő szemmel, ahogy köszönünk, vagy éppenséggel ahogy elhallgatunk az órán, elgondolkozva. Csupa olyan dolog a legfontosabb, amit nem lehet megtanulni és betanulni, ami ott helyben, a pillanatban születik meg.” Ezért is fontos kiemelten a tanárok számára az önismeret – ez az, amivel soha nem lehetünk készen, amit tanulunk, ameddig csak tanítunk.
Berényi Emőke
