Egy ideje fölhagytam filmkritika-sorozatom írásával, amelynek darabjait egyik magyarországi online-magazin felületén tettem közzé, de olykor más lapokba is írtam véleményeket az adott évben megjelent alkotásokról. Az ok meglehetősen kisszerű. Egyszerűen meguntam, hogy a lap Facebook-oldalán bárki odabiggyesztheti a poszt alá megdönthetetlennek tartott véleményét, amely rendszerint arról szól, hogy „a kritikus hülye”, mert a bejegyzés írója is megnézte a filmet, és „nagyon szar”, mert neki „egyáltalán nem tetszett”, meg különben is, „a valóságban nem is úgy volt/van”.
Eleinte megpróbáltam válaszolni is ezekre, de a szerkesztőknek lett igaza, akik önmérsékletre intettek, hiszen az önjelölt kritikus, a bárdolatlan véleményalkotó a legkevésbé sem meggyőzhető érvekkel vagy értelemmel. (A könyvkritika más. Sokkal „nyugodtabb” tevékenység. Legfeljebb a bírált könyv szerzője vagy szerkesztője sértődik meg, áll bosszút, de a „Fecebook-tudósok” általában nem olvasnak kortárs, se semmilyen irodalmat, ezért hidegen hagyja őket a recepció is.)
Miután megnéztem Ridley Scott – Joaquin Phoenix és Vanessa Kirby főszereplésével készült – Napóleon című, 2023-as filmjét, végiggondoltam, milyen élményt jelentett számomra. (Ide az „összegeztem benyomásaimat” szerkezet lenne a megfelelő, de tankönyvírói tapasztalataimból tudom, hogy egyesek rögtön a „pénisz”-re asszociálnak róla, ezért tiltakoznak vagy primitív módon viccelődnek a „benyomás” szó kapcsán.) Utána filmes portálokra lapoztam az interneten, hogy összevessem a sajátomat mások kritikai gondolkodásával. Tudtam, hogy a cikkek alatt ott lesznek az előbbieken taglalt primitív hozzászólások is, megdöbbentettek viszont a „szakértői” vélemények, amelyeknek szerzői általában történészek, vagy történelem iránt érdeklődők. Van közülük, aki hosszasan taglalja, hogy a film miben tér el a tényektől, hogy nem mutat be minden jelentős csatát, amit meg igen, az „nem pontosan úgy zajlott”, de olyan megjegyzéseket is olvashatni, hogy „nem ilyen volt”, meg hogy a film „hülyét csinál Napóleonból”. Megkockáztatva a gyűlölködő vagy a leminősítő viszontválasz következményeit (mert ki az az irodalmár, aki kétségbe meri vonni egy történész véleményét!), mégis hozzászóltam egyikhez-másikhoz, felhívva a kommentelők figyelmét, hogy a Napóleon nem történelmi tabló, nem dokumentum-, még csak nem is életrajzi film; összetett, bonyolult nyelvezetű műalkotás, vízió a törtélemről, amelynek a fikció, a sajátos perspektíva, az egyedi látásmód természetes, műfajteremtő eleme.
A film legfontosabb szólamát Napóleon magánéleti drámája jelenti, elsősorban Joséphine iránti szenvedélyes és tragikus szerelme, illetve a magánember és az államférfi érzelmeinek, vágyainak összeütközése. Ugyanakkor ez nemcsak, hogy nem homályosítja el a történelmi narratívát, hanem épp ezzel tesz hozzá a rögzült értelmezésekhez, és mutatja meg az ismert történet belső összefüggéseit: azt, hogy a múltnak hányféle képe és magyarázata lehet. Igaz ugyan, hogy Napóleon alakja többnyire az ellenfél, az angolok szempontjából válik láthatóvá és értelmezhetővé, de ez korántsem leegyszerűsített kép. Nagyon érdekes és erőteljes jelentést közvetít számunkra a filmnek az a sajátossága, hogy bár összességében fontos „láncszemekként” működnek, ám Napóleon (Joaquin Phoenix) és Joséphine (Vanessa Kirby) mellett a történet valamennyi alakja a háttérben marad, mi több, a cselekmény előrehaladtával még az utóbbi szerepe is elhomályosul: Joaquim Fhoenix alakítása uralja a vásznat.
Minden másodlagossá, kevésbé jelentőssé válik az egyazon testben és lélekben hadászati zseni, nagyformátumú államférfi, rettenthetetlen hódító, illetve egy „korzikai bandita”, műveletlen politikus, feltörekvő és elbizakodott katona jellemvonásait magában sűrítő karakter mögött. Mellette mind Robespierre, mind Wellington személyisége is csak egy-egy momentum vagy gesztus erejéig áll jelentésben, I. Ferenc osztrák császár vagy I. Sándor orosz cár pedig korlátolt, kisszerű uralkodók. Az őt alakító színész az összetett jellem megformálásában olykor még előző, híres szerepe, Joker vonásait, mindenekelőtt az infantilis zaklató manírjait is érvényesíti: például a kiürített és felgyújtott Moszkvában, a királyi palotában a számára gyáva menekülőnek minősülő cárt szólítgatja „jokeri” hangon. A film, a szerep és az alakítás nagyszerűsége is nagyrészt ebben rejlik: hogy nem elsősorban az ismert történet és legenda elbeszélésére törekszik, hanem a mögöttes tartalmak megjelenítésére, előhozására. Napóleon dicsőségében és bukásában így láthatjuk meg az alacsonyról induló tehetség felemelkedésének útját, az államférfi heroikus alakja mögött a magánember boldogságkeresését és szenvedélyeit, de a szellemi műveltség hiányát és az elbizakodottság tragédiáját is. És épp attól lesz egyedivé és mindenek ellenére hitelessé a film, hogy nem épp azt mondja el, amit elmondtak és feltártak számunkra a történészek, nem meséli újra precízen a csaták történetét, hanem grandiózus képekben megjelenített, igaz, kissé vázlatos tablót állít elénk. Az austerlitzi csatát ábrázoló jelenetek valószínűleg így is a filmtörténet leglátványosabb és -hatásosabb csatajelenetei közé sorolhatók.
A filmkritikákhoz és -ismertetésekhez hozzászólók közül valaki megjegyezte, kár, hogy a filmet nem lehet az oktatásban, például a történelemtanításban felhasználni, mert durva erőszak- és szexjelenetek vannak benne. Valamilyen szintig igaz is, bár – megfelelő közvetítés és magyarázat mellett – a középiskola felsőbb osztályaiban már lehetne, egyetemen pedig már minden gond nélkül lehet reflektálni rá. Irodalomból is. Hiszen képmutatás lenne letagadni a tanuló ifjúság előtt, hogy a kultúrák története nagyrészt háborúk, népirtások és erőszakos események narratíváját jelenti. Nem jobb-e, ha ezzel nem egyedül, primitív és az erőszakra öncélúan alapozó fórumok és felületek (például erőszakos videojátékok, kétes érvényű médiacsatornák) révén szembesül a diák, hanem annak szakszerű és megfelelő módon árnyalt magyarázata mellett. És végre le kellene számolni bölcsészkorlátoltságokkal is, például azzal, hogy az „irodalomtörténet nem történetírás”, „irodalomból nem kell tudománytörténetet tanítani” stb. Mert nem is lehet enélkül. Például Batsányi János költészetét, vagy Tolsztoj Háború és békéjét értelmezni interdiszciplináris eszközök nélkül. A korszak (irodalmának) értelmezéséhez eddig a Taviani testvérek híres, régi filmjét, az Allonsanfànt néztük meg, a Napóleon azonban újabb és újszerűbb látószöget képvisel.
