Az ünnepváró irodalomterápiás csoportokat szeretem a Pilinszky-klasszikussal kezdeni: „Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és »jogosabb« birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi »meglepetés«, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.” (Hitünk titkairól)

Ezután arra szoktam kérni a csoporttagokat, idézzenek fel olyan dolgokat a gyerekkorukból, amelyekre vágyakoztak, és biztosan megjöttek. Van, akinek ilyenkor az az öröm jut eszébe, amit akkor érzett, amikor az édesapja minden nap17.20-kor leszállt a buszról a házuk előtti megállóban, ők pedig a testvérével futottak elé; van, akinek a nagymamája péntekenként sütött, megbízhatóan mindig ugyanolyan ízű kelt kalácsa; és van, akinek a kályhán szárított narancshéj illata. Ezek az emlékek felidézik a gyerekkor gyakran csak ideig-óráig tartó békés időszakait. A nosztalgia a fűtőolajuk, ami nem annyira a szépség, mint inkább az ismerősség érzetéből fakad. Olyasvalamiből, ami már megtörtént velem, amit átéltem, és a bizonyosság nyugtató mázával vonja be a gyerekéveimet. Nem számít, hogy mennyire vonatkoztatható ez az élmény a gyerekkorom egészére, csak az, hogy most biztonságot nyújt a számomra, hiszen a képzeletemben mindig ugyanolyan, és bármikor visszatérhetek hozzá. Mint amiről Parti Nagy Lajos így ír: „Legtöbbször ötéves szeretnék lenni. Végigunatkozni egy délutánt. Nézni egy konok, téli hangyát, ahogy életre-halálra megmássza a mákdarálót. Ötévesnek lenni jó. Havat enni az ablak párkányáról, jégcsapot, sültalmát szagolni, odabújni. Gondolni a Jézuskára érdeklődve és homályosan. Jókedvűen félni ettől-attól. Farkastól, kismalactól, forró víztől. Hogy a libák sziszegnek, mint a gáz. Félni olyan szavaktól, mint csípőfogó. Franciakulcs. Vagy éppen vonóhorog. És a szeretetről azt hinni, van, mint a levegő, mint a kék ég, van, és nem fogy el. Végtelen, magától értetődő, mint az anyám pongyolája.” (Angyal és vonóhorog)

Felnőve épp a dolgok ilyetén egyértelműsége veszik el: a hit, hogy a világ a maga teljességében megérthető, belakható, a szeretet pedig soha el nem fogy. Hogy a csoda, amit adventkor várunk, megtörténik. A karácsony azonban azzal, hogy a család egységét megerősítő rítusokkal operál, éppen ennek a közösségnek a hiányosságaira mutat rá. Amikor a család minden tagja összegyűlik, előtérbe kerülhetnek a korábban szőnyeg alá söpört problémák, az elégedetlenség, a párkapcsolati gondok vagy a fel nem oldott viszályok. Felerősödhet elhunyt hozzátartozóink hiánya is, így újraaktiválódhat a gyász érzése. Jellemző még a kudarctól való félelem, például mert az ünneplés nem úgy sikerül, ahogy terveztük. Karácsonykor jóval nagyobb tudatosságra van szükségünk, ha nem akarjuk, hogy a sértettség és a megbántottság légköre uralkodjon az ünnepi asztal fölött. Fontos, hogy érezzük, a mi kezünkben van az irányítás: mondhatunk nemet, meghúzhatjuk a határainkat akkor is, ha évtizedek óta berögzült szokásokról vagy rég nem látott hozzátartozókról van szó. Nem kötelező elviselni, ha élcelődnek rajtunk – fel is állhatunk, ki is kérhetjük magunknak a gúnyolódást. Elvégre a karácsony nem a fogcsikorgatva készített, vicsorgó Facebook-posztokról szól.

Angolul erre külön szakszót találtak ki: az ünnepek körüli, mentális kihívásokkal teli időszakot stressmassnek vagy christmas blues-nak hívják. És nemcsak a családi feszültségek kulminálódhatnak ilyenkor, hanem más problémák is felszínre törhetnek. A munkahelyi és iskolai évzárás a legtöbbünkre extrafeladatokat ró; az ajándékválasztásnak is rengeteg buktatója van, melyek közül a pazarlástól való szorongás csak az egyik; sok családban kiéleződnek a nemi sztereotípiák, hiszen ilyenkor jóval nagyobb felelősség hárul a nőkre – hogy csak néhányat említsek a sokféle forgatókönyv közül.

„Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?” – teszi fel a kérdést már idézett jegyzetében Parti Nagy Lajos. Nos, az ilyen idő tájt megugró öngyilkossági mutatók azt bizonyítják, hogy karácsonykor sem könnyű szeretni. Pláne, ha nincs kit: ilyenkor a legkínzóbb ugyanis a magány érzése. Az, hogy észrevegyük a környezetünkben azokat az embereket, akiknek fáj az egyedüllét, sokszor valóban életmentő lehet: a kapcsolódások, a figyelem és az elfogadás gyógyítanak. Megszívlelendő, amit Linn Skåber ír erről az állapotról Neked, aki nem szereted az életet című novellájában: „Neked, aki a mi fájdalmunkat cipeled, aki benézel az olvadó hó alá, ahol a rozsdás biciklik hevernek, meg a fehér kutyaszar, és a fák csúcsa körüli sötét félelem, azok, akiket elveszítettünk, és fájdalmunkban mosolygunk rajtuk, meg akiket el fogunk veszíteni, és a csizmánk alatti emlékek a kavicson, és a szeretet, amit nem kaptunk meg, és a krókuszok mögé rejtett bánat az út szélén, meg a mosolyok mögött megbúvó hiányérzet a bárokban. Tudjuk, hogy néha mindezt egyedül cipeled. Tudjuk, hogy egy tavaszt, egy nyarat, egy telet és egy őszt hordasz a válladon. Tudjuk, ki vagy, látunk. Mindannyian cipelünk valamit. Cipelhetjük egy kicsit együtt.” Na, erről szól a karácsony.

Berényi Emőke