A 2022 októberében megtartott népszámláláson 184.442 polgár vallotta magát magyarnak Szerbiában. Ez a szám a legutóbbi, 2011-es népszámláláson mért 253.899 fős eredményhez viszonyítva 27,36 százalékos csökkenést jelent. A 70.000-es fogyással sem a közösség, sem a politikai szereplők nem nagyon tudtak mit kezdeni. A drasztikus csökkenéssel való szembesülés elmaradt, az okok elemzésére nem került sor, és a szándék ebben az irányban nem is mutatkozik meg. Hogyan viszonyulunk mi a nemzethalál metaforáihoz, egyáltalán mit jelent a vajdasági magyar ember számára önnön nemzetének elhalása? Papp Árpád néprajzkutató volt az egyik előadója a Sajtószabadság Alapítvány Democlipse – Népfogyatkozás című konferenciájának Budapesten.
A konferencián többen beszéltek a statisztikai adatok mentén, folyamatos fogyást emlegetve a vajdasági magyarok esetében, de csak a hatvanas-hetvenes évek után. Azt megelőzően egyfajta csúcsadatokról beszéltek, négyszázezret meghaladó számokról. Hogyan viszonyult ezekhez az adatokhoz a vajdasági magyarság korábban?
– Az egypártrendszer lazulásától, a hetvenes évektől kezdve, bár óvatosan, de egyre gyakrabban kezdtek arról beszélni, hogy a nemzeti kisebbségek fogyása nem feltétlenül egy szerencsés tendencia. Maga a nemzeti kisebbség fogalomként és entitásként való elfogadása is ettől kezdve követhető nyomon, mert azzal, hogy a központosítás lazult, számos külső politikai körülmény enyhült, a vasfüggöny rozsdásodott, a belső politikai vasmarok is gyengülni kezdett. Ennek eredményeként az egyébként is soknemzetiségű Jugoszlávia többségi és kisebbségi nemzetiségei is kezdték felismerni a sajátosságaikat. Ennek függvényében a hetvenes évektől óvatosan bár, de megjegyzések szintjén már elhangzik, hogy hogyan alakult a nemzeti kisebbségek számaránya. A számarányt azért fontos megkülönböztetni a tartalmi elemektől, mert ez egy statisztikailag jól követhető, de nagyon gyakran nem a valóságot tükröző adat. A második világháborút követő 48-as, majd 53-as népszámlálásoknál a németek nagy része magyarnak vallotta magát, így óvták meg magukat a kitelepítéstől, így lett ez a szám akkor 400 ezer felett. Azóta viszont folyamatos a fogyás, és tízévente mintegy 40 ezerrel vagyunk kevesebben.
Ez az oka annak, hogy nem tudunk mit kezdeni a legutóbbi eredményekkel? Hogy 40 helyett 70 ezerrel vagyunk kevesebben?
– Lényegében az ettől való eltérés generálja ezeket a görcsöket, igen. A 2022-es népszámlálásnál lényegesen nagyobb a fogyás, mint a megszokott 40 ezres. Ez eredményezte azt is, hogy nem tudunk mit kezdeni ezekkel az adatokkal. A politikai pártok sem tudják letolni sem az olvasó, sem a közösség, sem a politikai párttagság torkán ezt a számot. Ezért is vagyunk szemtanúi kinél a köldökbe nézésnek, kinél pedig a pánikszerű okkeresésnek. A tartalmi elemekkel pedig azért nem tudunk mit kezdeni, mert akkor tényleg meg kellene nézni, hogy mi a baj. Akkor pedig már nem lehetne sajnálkozni, elmajzolni, „hát igen”-nel mondatokat kezdeni, hanem a bajoknak egy sokkal távolabbi, régebbi eredetére kellene rámutatni, és arra, hogy mi igazából görgetjük magunk előtt a problémát. Cinkosokká válunk ebben az egész történetben, megpróbáljuk elviselhetővé tenni a dolgokat, úgymond természetesnek beállítani. Ez a kicsi, szegény nemzeteknek a sajátossága: megpróbálják elviselhetővé tenni a saját fájdalmukat azzal, hogy lehetne nagyobb is a baj. Lehetne, persze. A köldökbe nézésen túl viszont lenne egy sokkal fontosabb dolog: nevén kellene nevezni a dolgokat, pontos diagnózist kellene felállítani. Anélkül nem lehet továbblépni.
Sem a félelemkeltés, sem a félretekintés nem megoldás. Miért nem tudunk szembenézni a valósággal?
– Valóban nem a komor előkép vetítése és a hungaropesszimizmus – amire egyébként kódolva vagyunk – a megoldás. Megoldás lehet megfigyelni, érzékelni a hiányosságokat, és egy épkézláb, kézzel fogható stratégia. Minden, amiről eddig beszéltünk, az egyéni fejekben megszülető döntés. Egy író, költő, aki a nemzet lelkiismeretét képviseli például, megírja, és azt a közgondolkodás elfogadja például. Érdekesmód ezekből a történetekben és a nemzethalál víziókról mintha nem is szeretnénk tudomást venni, nincs nemzethalál, van, mint említettem, az elfogyás és a szomorú siránkozás felette. A közösség mulasztása egészében abban rejlik szerintem, hogy soha nem gondolta át komolyan a saját sorsát és azt, hogy hova akar eljutni. Arról cselekedett, és tett a grémium, hogy a hangok, amelyek felhívják ennek a fontosságára a figyelmet, halkabbak legyenek. De hogy ennyire halkak legyenek, arról már nem a grémium, hanem mi magunk tehetünk.
Nem akar foglalkozni a politikai képviseletünk a saját nemzete halálával?
– Foglalkozik vele, hiszen a közgondolkodás és a közbeszéd tárgya ennek a ténynek a hárítása. Folyamatosan egyéni stratégiák formálódnak ennek kapcsán, pártstratégiák alapozódnak arra, hogy ezt a témát hogyan söpörjék a szőnyeg alá. Ennek pedig egyetlen célja van, hogy valahogy a közvagyont magánvagyonná lehessen egy adott pillanatban formálni, és a továbbélést legalább egyéni szinten meg lehessen valósítani.
Nem volt soha ennek a közösségnek egy olyan vezető politikusa sem, akinek valóban a kisebbségi nemzetrész hosszú távú sorsa lett volna a fontos?
– Általánosítás lenne, ha erre azt mondanám, hogy nem volt. Talán egy jó kis tanulmány bizonyos ismérvek mentén tudná ezt elemezni. A szakembereinknek világos kategóriák, és nem érzelmek mentén kellene elemezni ezt a kérdést, és akkor talán kapnánk is rá választ. Ami óriási mulasztásunk, függetlenül a metaforáktól és nemzethaláltól, az az, hogy igazából nekünk soha nem adatott meg, hogy rendes, normális, haladó, progresszív intézményrendszerünk legyen, ami valóban a köz dolgával foglalkozott volna. Sokkal inkább a politikai pártok a saját érdekükben használták ezt a mezőt. Ennek a következménye lett az egyszólamúság és az, hogy szétforgácsolódtunk.
Milyen statisztikai adataink lesznek tíz év múlva?
– Nem akarom tudni. Te sem akarod tudni.
Papp Árpád a Népfogyatkozás konferencián Budapesten 2023. november 24-én (Szappanos Veronika)
